Persze jól tudom, hogy ez nem mindig van így, vagyis a gyógyuláshoz a legtöbb esetben valószínűleg nem sok a felírt gyógyszer. (Ha viszont véletlenül téved az orvos a diagnózis megállapításában, akkor akár néhány szem is árthat.) Sokszor mondják, hogy pazarolunk a gyógyszerekkel, s a lejárt szavatosságú pirulák, kapszulák jobb esetben visszakerülnek a patikába, ahol a felírt orvosság egy kijelölt gyűjtőben végzi pályafutását. A rosszabbik megoldás az, ha a beteg - miután úgy érzi, hogy meggyógyult - nem szedi tovább a gyógyszert, hanem bedobja a kukába, vagy - ami még ennél is rosszabb - a vízöblítéses WC-be önti a maradékot, ugyanis a gyógyszerek legtöbbje veszélyes (vagy különleges kezelést igénylő) hulladéknak minősül.
Én viszont a fel nem használt, de még érvényes gyógyszereimet elviszem az orvosomnak, hogy adja oda valamelyik rászoruló betegének. Ez utóbbi szerintem a leghumánusabb, mert így nem vész pocsékba a másoknak hasznos orvosság. Sajnos nálunk sokan nehezen tudják megvásárolni a drága gyógyszereket, kiváltani receptjeiket. A patikákban gyakran láttam már a sorbaállás során, ahogy az előttem, vagy a másik kasszánál álló idős ember, a pénztárcájában kotorászva kaparássza össze a fizetendő végösszeget. Ettől a látványtól mindig összeszorul a torkom, és pakisztáni orvosom képe jelenik meg előttem, aki receptre az egyik gyógyszerből tíz, a másikból pedig négy szemet írt fel nekem.
Az eset harmadik indiai utunk során történt, amikor - mintegy 25 000 km-t megtéve - autóval indultunk keletnek. Még csak Pakisztán közepén járhattunk, amikor egyre rosszabbul éreztem magam. Mire a fővárosba, Iszlámábádba értünk, már nagyon rosszul voltam, a hasmenés teljesen legyengített, depressziós állapotba kerülve, katatón betegként bámultam magam elé. Nagykövetünk azonnal elvitetett egy általa jól ismert, megbízható orvoshoz. A szimpatikus dr. Jabbar Khan diagnózisa szerint az iráni és a pakisztáni sivatagi forróságban a szervezetem só készlete jelentősen megcsappant, ráadásként sikerült egy amőbás fertőzést (giardaisist) is összeszednem. Ez utóbbi nyavalyámat vagy a Taftánt elhagyva többfelé hörpintgetett forralatlan víz, vagy a Quettában oly nagy élvezettel elfogyasztott vegyes saláta okozhatta. Az idős, tapasztalt orvos az alapos vizsgálat után kétféle gyógyszert írt fel, az egyikből tíz szemet, a másikból négyet. Elmondta, mit egyek, igyak, miként szedjem a pirulákat. Pár nap múlva éreztem, hogy a gyógyszerek hatottak, és mire Delhibe értünk, a követségünk közelében található laboratórium vizsgálata már mindent rendben talált. Ennek ellenére még felírtak néhány pirulát.
Miközben ezeket a sorokat írom, egy hosszú lista van előttem, mely a gyógyszerem lehetséges mellékhatásait sorolja fel. Gyomorsav túltengésre kaptam, ugyanis szervezetem tavasszal és az őszi időszakban hajlamos a kelleténél több savat termelni. Alig várom, hogy az utolsó szemet is bevéve, megússzam a kúrát. Addig viszont izgulhatok, hogy ne dagadjon meg a nyelvem, vagy a torkom, esetleg az arcom; ne legyenek nyelési- légzési nehézségeim, ne szédüljek. Figyelnem kell a szívverésem esetleges felgyorsulására, a bőröm felhólyagosodására, a fokozott verejtékezésre, egészségi állapotom romlására. Ügyelnem kell a hámelváltozásokra, amik a szemeimen, az orromon, a számon és egyéb testrészeimen jelentkezhetnek. De az sem túlságosan bíztató, hogy - még ha csak kicsi is a valószínűsége - besárgulhat a szemem, esetleg kiütésekre, lázra, veséim megnagyobbodására, derékfájdalomra, alvászavarra, homályos látásra, kellemetlen hasi érzésre, izomfájdalomra, csípő-, csukló- vagy gerinctörésre, depresszióra stb. számíthatok.
Még szerencse, hogy csak a gyomorsavammal van bajom, és az is jó, hogy nem vagyok gyógyszerfüggő, ugyanis vannak betegségek, melyek idővel maguktól - pasztillák nélkül is - meggyógyulnak. Mióta hanyagságból nem olvastam el egy gyógyszer leírását, s a bogyókat szedve a nyakamtól ágyékomig teljesen begörcsöltem, vagyis megmerevedtem, mindig az az első, hogy alaposan áttanulmányozom a számomra ismeretlen orvosság leírását, lehetséges mellékhatásait. Ám ezek a betegtájékoztatók is alaposan felizgatják az embert, félelmet keltenek, néha „túllőnek a célon.” A múltkor barátnőm azt mondta, hogy olyan gyógyszert írtak fel neki, aminek a mellékhatásai között a beteg elhalálozása is szerepelt.
Számtalan egyéb - nem személyes - példát tudnék még felsorakoztatni, de befejezésként inkább az örömömet osztom meg olvasóimmal. Ezt az említett gyógyszerem leírásának hátoldalán található lista váltotta ki, mely azt sorolta fel, hogy milyen sokféle kiszerelésben kapható ez a gyógyszer. Lehet, hogy ez még fehér holló? Nem tudom. Tény viszont, hogy ennek a gyógyszernek a gyártója, és forgalmazója egy német cég. Átfutott az agyamon, hogy ez a megoldás már mintha közelítene a pakisztánihoz. Valószínűleg idővel elérünk oda, hogy ha a patikában mondjuk öt aszpirint, kérünk, akkor a gyógyszerész levág nekünk öt darabot, és a csomagolást sem kell megfizetnünk, de az is boldog állapot lesz, ha az orvos is annyi gyógyszert ír(hat) fel, amitől meggyógyulunk.
