A múlt század '30-as éveiben Az ember keze (1933.) című művében Noel Jaquin - aki egyedüliként a kézelemzők közül, a Scotland Yardnál is dolgozott - öt karakterjegyre utaló ujjlenyomat-rajzolatot - hurok, örvény, ív, tornyos ív és összetett típus - ismertetett.
Több mint három évtizeddel később Gettings, akire olvasmányai révén hatással voltak a japán néphagyományok, három lényeges ujjlenyomat-típust: ívet, hurkot és örvényt azonosított. (Fred Gettings: A kéz könyve, 1965.)
Hutchinson - elfogadva Jaquin és Compton öt ujjlenyomat-rajzolatát - a típusok számát hatra terjesztette ki (Hutchinson, B. Beryl: Kezünkben az életünk, 1967.), és mind a típusokban, mind a jelentésükben - az elhelyezkedésük helyétől függően - jóval nagyobb változatosságot tapasztalt. Szerinte az ívek előfordulása ritkább a gyűrűs- és a kisujjakon, mint a többi ujjon. Felismerte a radiális és az ulnáris hurkok közötti különbséget. Az örvény lenyomatnál észrevette az eltérést a koncentrikus körökkel és a csigavonallal (spirális) jellemezhető típusok között. Felismerte a hurok és az örvény kombinációját, egyesítését jelentő "pávaszemet", amely lényegében egy hurok, a belsejében egy szemmel.
Carol Hellings White 1980-as publikációjában (C. H. White: Átfogó útmutató a palmisztriához, 1980.) nagyon egyszerűen közelítette meg az ujjlenyomat-típusokat. Mindössze négy típust különített el: az örvényt, a hurkot, az ívet és a vegyes vagy összetett típust, anélkül hogy különbséget tett volna a radiális vagy ulnáris típusok, sátorszerű, tornyos- vagy egyszerű ívek és egyéb sajátságok között. Az ujjlenyomat-típusok által jelzett általános jellemzőket emelte ki.
David Brandon-Jones Gyakorlati palmisztria című 1980-as írásában az ív, a sátorszerű ív, a pávaszem hurok, és az örvény típusokat sorolja fel. Kiegészítve valamennyit, a velük összefüggő karakterjegyekkel kapcsolatos megfigyelését is bemutatja.
Andrew Fitzherbert a Kézpszichológia című 1986-ban megjelent művében az ujjlenyomatokat három típusba - ívek, hurkok és örvények - sorolta, melyeket tovább osztályozott: spirális és koncentrikus örvényekre, magas és alacsony ívekre, bal és jobb hurkokra. Megfigyelései szerint a tiszta, jó rajzolatú mintázatok, valamennyi típus esetén erősítik a karakterjellemzőket és azoknak a magasabb rendű vonásait hozzák elő. A karakterolvasás során elsősorban annak megállapítását tartotta fontosnak, hogy a kezeken melyik a domináns bőrlécrajzolat.
Sasha Fenton és Malcolm Wright Az élő kéz című, ugyancsak 1986-ban publikált munkájukban hat bőrrajzolat-típussal, illetőleg a velük kapcsolatos probléma-típusokkal és hiányosságokkal foglalkoztak. Az általuk tanulmányozott típusok: az ív, a sátorszerű ív, a hurok, a pávaszem, az örvény és az összetett.
Az indiai Samudrik Tilak M. Katakkar A kéz és a kézolvasás enciklopédiája című, 1992-ben megjelent összefoglaló művében öt rajzolattípus - a hurok, az ív, a sátras ív, az örvény és az összetett - egészséggel és karakterrel kapcsolatos összefüggéseit taglalja.
Rita Robinson 1993-ban publikálta dermatoglífiai megfigyeléseit Egészség az ember kezeiben címmel. Számos formációt azonosított: egyszerű és éles ívet; bal hurkot, amely a kisujj felé hajlik; jobb hurkot, amely a hüvelykujj felé hajlik; kettős hurkot, amely egy olyan összetett típusnak is nevezhető, amelyben mindkét hurok azonos irányból lép be; ovális örvényt, amely egy megnyújtott örvényhez hasonlítható; a spirális és a kerek örvényt, mely leginkább egy céltáblára emlékeztet. Leírja a deltát, és az ujjlenyomat magját is bemutatja.
Richard Webster A kezek felfedezése című 1994-es munkájában az örvényt, az ívet, a hurkot és a deltát, vagyis a trirádiuszt azonosította, egy másik modern kézelemző, az akupunktúrát és a természetgyógyászatot is művelő Moshe Zwang az ujjlenyomatai eredetét a részletes magyarázatokkal és lábjegyzetekkel ellátott munkájában (Kézterápia, 1995.) Purkinje típusaihoz és Jaquin munkásságához vezeti vissza.
