Sajnos ezután szomorúbb arcát mutatja felénk az ország. Szívszorító látvány összedőlt házaival, vörös félholdas sátrakba telepített lakóival, a magas hegyekkel övezett, földrengés-sújtotta Erzincan. A városnak nincs műemléke, mert az 1939-es katasztrófa valamennyit megsemmisítette. Az utolsó jelentősebb földmozgás négy hónapja, 1992. március 3-án, 800 áldozatot követelt. E ritkán lakott tartományban gyakran reng a föld, tetejébe a csapadék is kevés, alig van megművelhető föld. 
Errefelé nem könnyű a megélhetés. A kopár hegyoldalakon birkák, kecskék legelésznek, némely háznál egy-két szamár, illetve tehén is előfordul. A birkanyájakat barátságtalan pásztorkutyák védik, útikönyvünk szerint nagyon durva állatok. A földrengéstől lerombolt házak mellett sátorozó méhészek tűnnek fel, a kasok körül méhek raja köröz. A vadvirágok tarka sokasága közt nagy örömmel árvalányhajakat is felfedezünk.
Az ország legmagasabban fekvő része, Kelet-Anatólia fennsíkja nem nagyon ismert a turisták előtt. A térség infrastruktúrája fejletlen, kevés a jó hotel, ritkán szerveznek utazásokat ide. Télen kifejezetten zord az időjárás, a gyakori hóviharok egyes településeket napokra is elvágnak a külvilágtól. A föld itt nem olyan termékeny, mint az ország más részein, a földeken kevesebb mezőgazdasági gép látható, a parasztok igavonó állatok segítségével dolgoznak, a termést a hagyományos, ősi módon takarítják be. Kelet-Anatóliában található az ország legmagasabb hegye az Ararát, legnagyobb természetes (Van Gölü) és mesterséges (Kebani Gölü) tava, itt találkoznak a Pontusz- és a Taurusz-hegység láncai, innen ered az ősi Mezopotámia két folyója, a Tigris és az Eufrátesz.
Jó órányi autózás után az Eufrátesz ágain - törökül a Firat 1-en és a Firat 2-ön - átívelő hidakon haladunk át. A folyó mintha kacérkodna velünk, fel felbukkan, majd eltűnik, hol komótosan, öregurasan, hol pedig megbokrosodva, tajtékozva folyik medrében. Míg Attilát az erős sodrású, örvénylő folyóba állítva fotózom, ijedten veszem észre, hogy lábai vészesen egyre mélyebbre süllyednek a puha fövenyben.
Alkonyodik már, amikor magunk mögött hagyjuk a legkeletibb török nagyvárost, a csaknem 2000 méter magasan fekvő, 260 ezer lakosú Erzurumot. Földrajzi helyzeténél fogva a város fontos közlekedési és katonai centrum, a múltban védőbástya volt a szovjet, korábban a perzsa invázió ellen. Történelme az időszámítás előtti II. évezredig nyúlik vissza. Nemcsak a perzsák uralkodtak itt, hanem a bizánciak és az arabok is. A várost 1514-ben Yazuv Szelim szultán csatolta az oszmán-török birodalomhoz. Mai nevét feltehetően az araboktól kapta, az „Arz ar-Rum”-ból, a „rómaiak földjéből” lett az Erzurum. Jelenleg Kelet-Anatólia kulturális és kereskedelmi központja, a városnak egyeteme is van. Noha nem olyan színes, mint Isztambul vagy Izmir, hagyománytisztelő lakói melegen fogadják a betévedt külföldit. Az asszonyok közül sokan hordanak fátylat, pardát azonban kevesen viselnek. Az öregek korán kelnek és sűrűn járnak imádkozni. Mindezzel kontrasztban gyakorta feltűnnek a katonai őrjáratok, az utcákon harckocsik cirkálnak, a környéken rendszeresek a kurd zavargások. Békeidőben, amikor nyugalom honol, a katonákat faültetésre vezénylik ki. A fákon kívül bőven van itt virág is, a széles, osztott pályás út közepén a fehérben és rózsaszínben viruló leánderek kellemes színfoltként hatnak a kietlen sztyeppes óceánban. Az itt lakóknak feltehetően kellemes évszak ez a mostani, hisz a város téli éghajlata rendkívül zord, a kemény fagyokkal és rengeteg hóval csaknem 8 hónapig is eltartó télen nem ritka a mínusz 30 fok alatti hőmérséklet sem.
Noha az országúton mintha nyugodtabban vezetnének mint a nagyvárosokban, néhány dologra azért nem árt odafigyelni. Ilyen például a törökök sajátos indexelési szokása, miszerint ha az előttünk haladó észreveszi előzési szándékunkat, nagyon megtévesztő módon, a mi jobbra jelzésünkkel ellentétben, balra, tehát befelé indexel. Lényegesen nagyobb probléma azonban az, hogy az autósok legtöbbje - hívő muzulmán lévén - a végzetben hisz, ezért a baleseteket eleve elkerülhetetlennek, elrendeltetettnek véli. Ha egy török a csúszós úton sima gumival, földig nyomott gázpedállal egy hirtelen megjelenő birka miatt elhúzza a kormányt és fának rohan, az számára a végzet műve. Arra nem gondol, hogy lehetne jó gumi a kocsiján, vezethetne lassabban és figyelhetne az útra. A csaknem minden járművön megtalálható „Allah Korusun” - Az én istenem megvéd engem - felirattal adják tudtul a világnak, hogy hitükből fakadóan mindenekelőtt Allahban bíznak, és nem önmagukban.
Az első balesettel Horasant délről elhagyva, a mindössze néhány lelket számláló Asagi Tahirhoca nevű település után találkozunk, nem sokkal odaértünk előtt történhetett. Egy Dodge teherautó maga alá gyűrt vagy hét-nyolc birkát, és a már feltehetően álló járműbe hátulról belerohant egy Faith típusú tehergépkocsi. Ez utóbbi összelapított vezetőfülkéjében mind a sofőr, mind a kísérő meghalt. Az esethez csaknem az egész falu kivonult. A parasztok szótlanul, lehorgasztott fejjel nézik az eltaposott jószágokat, szemükben fájdalom és gyász, a szerencsétlen baleset révén némelyiküknek majdnem minden vagyona odaveszett.
Törökországban a körülményes ügyintézés miatt bonyolult a helyszínelés, a közúti balesetben vétkesnek tűnő külföldi vezetőt a vizsgálat idejére letartóztatják, mivel sem a tanúk, sem a helyszínelők nem beszélnek idegen nyelvet, ez a megoldás a legkézenfekvőbb. Minket először Sivashoz közeledvén állítottak meg közlekedési rendőrök, ellenőrzés helyett azonban csak udvariasan érdeklődtek: honnan jöttünk, hová megyünk és figyelmeztettek, veszélyes éjjel a vezetés: „Drájving nájt dandzserösz. Szivasz finis.”
Az országra nem jellemző az autóstoppolás, nekünk azonban sikerült erre rácáfolni. Már messze magunk mögött hagytuk a baleset színhelyét, ismét a hegyek közt kanyarogtunk a szerpentineken, amikor az egyik kanyar után váratlanul egy hatvan év körüli török hegylakó toppant elénk. Meszeléséből hamar kiderült, mit akar. Korát meghazudtolóan penderült be kocsinkba, otthonosan helyezkedett el, fogai közt mormogva valamit, karjával az útra mutatott jelezvén, hogy induljak, menjek csak nyugodtan előre. Kis idő múltán gyanús szagok kezdték facsarni orrunkat. Utasunk csizmájától pillanatok alatt birkaakollá változott a Subaru. Ám nem sok időnk maradt a szagok eredetéről elmélkedni, mert barátunk két-három kanyar után megállított bennünket, s amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozott; kipattanva az autóból, mint fürge lábú zerge tűnt el a sziklák között.
Közúti partnereink közül leginkább a biztos kezű buszvezetőkkel vagyunk megelégedve. A jól fésült, nyakkendős, elegáns sofőrök büszkén feszítenek a járgányukkal harmonizáló - lila, türkizkék, bordó, sárga - színű ingekben, kiválóan uralják a volánt, jól ismerik a terepet, néha szinte állva maradunk, úgy húznak el mellettünk. Kiválóan informálnak az országúti közlekedési táblák, ám a legjobban az tetszik, hogy a helységnévtáblákon rendszeresen feltüntetik a település lélekszámát, valamint tengerszint feletti magasságát. Bevalljuk, innen a jó tájékozottságunk.
A sötétedés Agriban ér bennünket. A tábla szerint Makim: 1640 méter, Nüfus: 60 000 lakos. A város csak 1926-ban lett a tartomány székhelye, a múlt század végén még kis falu állt a helyén. Jelentős műemléke nincs, méltán pályázhatna Törökország egyik legszürkébb városának a titulusára. Mi azonban egyáltalán nem unatkozunk. Itt-töltött óráinkat; esti vacsoránk, a három zamatos sárgadinnye, valamint kocsink éjszakai „alarm-koncertje” teszik emlékezetessé. Tízpercenként rohangálok szállodai szobánk ablakához, valahányszor kinézek a második emeletről, a Subaru, mint egy felfuvalkodott, megvadult robot, üvölt és villog. Körülötte vihorászó kamaszok élvezik a színjátékot. Ahogy csend lesz, ismét oldalba taszítják játékszerüket és kaján képpel várják a hatást. Hiába kérlelem őket szép szóval, szól Attila a portásnak, hogy vigyázzon a kocsira, hasztalan fenyegetőzök a police-szal, minden lepereg róluk, csak amikor már elfáradnak, hajnalban hagyják abba riasztónk tesztelését.
A kialvatlan éjszaka után az egyhangú, kietlen tájon lassan fogynak a kilométerek. Kevés a néznivaló és a padka nélküli úton megállásra sincs lehetőségünk. Csaknem merőlegesen süt már a nap, amikor a határ menti Dogubeyazitba érve „Üdvözöljük Noé bárkájának országában” szöveggel hatalmas tábla köszönt bennünket. Épphogy 
kibetűzzük a feliratot, amikor szikrázó fehéren hirtelen feltűnik előttünk az 5165 méteres Ararát hófödte csúcsa, török nevén: Büyük Agri Dagi, valamint a „leánya”: a Küçük Agri Dagi, a 3925 méter magas Kis-Ararát. Ámulatba ejtő, ahogyan a zöld síkságból kiemelkedő lilás kontúrú, csupasz testű, csipkés hegykoszorú egybeolvad az ég kékjével, miközben a kráteréből időnként párát pöfékel az öreguras Ararát. A legenda szerint a vízözön idején itt feneklett meg Noé bárkája. A kisebbik Ararát jelenleg szemérmesen elbújik egy felhőfoszlány mögött. Az itteniek szerint napkeltekor érdemes ide eljönni, amikor még kevés a felhő, mert olyankor mindkettőjük teljes pompájában tárulkozik fel a szemlélődő előtt. Nem sokáig gyönyörködhetünk a látványban, ugyanis a jó útnak hirtelen vége szakad, „Noé országában” fehér porfelhőben tesszük meg az utolsó kilométereket. Mire kivergődünk belőle, a hegyek már hátulról néznek vissza ránk. Előttünk kamionok, teherautók tömött sora kígyózik. Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már az iráni határnál vagyunk.