Törökország, Bulgária és Kis-Jugoszlávia – Épségben megúsztuk…

Már jócskán délutánra jár az idő, mire magunk mögött hagyjuk a türkizzöld Márvány-tenger szemet nyugtató víztükrét. Trákia hullámos táján, Edirnén át a bulgár határhoz iparkodunk. Ezen az útszakaszon végre csillapodni kezd a szél, mely egész Törökországon át vészesen döntögette a Subarut. A két határ között - visszaidézve a rossz emlékű pakisztáni és indiai elmerüléseket - gondosan kikerülök egy víztócsát. Ám a bolgár határőr közli, addig nem kezeli útlevelemet, míg át nem hajtok ezen a vízcsapdán, szerinte ugyanis ennek az a funkciója, hogy - mintha máshol nem lehetne vírus vagy baktérium - fertőtlenítse a gumikerekeket.

Szeretnénk Bulgáriát minél előbb átszelni, azonban szemem egyre jobban fárad, Szófia előtt a sötétség eltérít szándékomtól. Az autópálya mellett található hotelben „természetesen”csak márkával vagy dollárral fizethetünk. Kora hajnalban tejfölszerű ködben indulunk, ám az izgalom, hogy még aznap hazaérünk-e vagy sem, feledteti velünk kialvatlan fáradtságunk.

Kis-Jugoszláviában komoly valutahiány lehet, ugyanis az aprócska Subarut nagy busszá minősítik, persze csak Belgrádban a kijáratnál. Nišnél még személygépkocsira vásároltattak velünk tiketteket. Hiába reklamálunk, fegyveres katona üvölt velünk, majd elveszi útlevelünk. Nem ismernek kegyelmet, már csak azért sem, mert magyarok vagyunk, bekaszálják tőlünk az önkényesen kivetett összeget. Osztunk-szorzunk, s kiderül, hogy az oda­ vissza nem több mint 700 kilométeres úthasználatért több mint 30 000 Ft-ot kellett kifizetnünk, azaz kilométerenként 40-45 Ft közötti összeget, természetesen valutában.

Szájízünk keserű, érezzük becstelenül rászedtek minket, ettől tehetetlen méreg buzog bennünk. Tetézi rosszkedvünk, hogy Tompánál több mint három órát kell várnunk az átkelésre. Kilométeres sorok kígyóznak a határ előtt, arra várva, hogy átjöjjenek Magyarországra benzint tankolni, persze forintért. Noha Plovdiv óta hallgatjuk a magyar rádiót, az Útinform szerint csak a román határon kell várakozni, máshol sima az átkelés. A határőr kiskatonáknak más a meglátásuk, szerintük már jó ideje tart ez a tűrhetetlen állapot.

Felszabadultan lélegzünk fel, amikor Tompánál átlépjük a határt, gyerekesen örvendünk, hogy sikerült épségben megúsznunk ezt a nem mindennapi vállalkozást. Magyar földön egy csapásra elillan összes sérelmünk, oldódik görcsünk, jókedv költözik szívünkbe. Nem kevés megpróbáltatást leküzdve, hetvenhét nap után végre hazaértünk! Hullafáradtan szállunk ki a kocsiból, 25 000 kilométerrel a hátunk mögött, egy biztosítás nélküli kölcsönautóból. Véget ért veszélyes utunk, ám ahogy múlnak a napok, kipihenten, nyugodt idegekkel, békés lélekkel másként látjuk a történteket, kifejezetten jó visszapörgetni az eseményeket. A frissen átélt izgalmak helyét élmények töltik be, az ingerek, benyomások kezdenek tapasztalattá kristályosodni, a részletek egésszé összeállni. Sőt mostanában egyre többször azon kapjuk magunkat, hogy megint Indiába kívánkozunk...