Geredénél délnek fordulunk. A csalitosban csörgedező kristálytiszta patak jó darabon elkísér minket. Ahány fa, bokor, annyiféle zöld szín, az előző napi esőtől valamennyi kivirult. A záport ma sem ússzuk meg, hatására az út menti víztócsák egyre kövérebbre kerekednek. Újabb autópálya épül, gesztikuláló útépítők a kocsi felé hajolva cigarettát kérnek, visszajelezzük: nem dohányzunk. Hamarosan elérjük Kizilcahamam hegységét, innen Ankara már csak 100 kilométer. Hirtelen hatalmas guruló farönkökre leszünk figyelmesek, a rakomány néhány perce eshetett le a kocsiról, ugyanis a szállítómunkásoknak már sikerült megtisztítaniuk az útpálya egy részét. A műszaki hibás teherautóra, elöl és hátul, egy-egy elakadásjelző háromszög figyelmeztet. (Törökországban szabályosan két elakadásjelzővel kell közlekedni, mint később tapasztaljuk, a gyakorlatban a legtöbbször két háromszögletű kő, vagy kőrakás is megteszi.) Ismét felfelé megyünk, az út nem rossz, a Subaru viszonylag jól bírja az emelkedőt, a tehergépkocsik azonban most is csigalassúsággal cammognak. A hőmérséklet kellemes, a kocsiban 23 fok van. Benzint tankolunk, itt nem divat a külön díjazás, mert ez a kutas sem fogad el tőlünk borravalót, sőt nem lévén aprópénze, inkább többet ad vissza, minthogy megkárosítson.
Közép-Anatólia kezdetben az üresség benyomását kelti bennünk, miután azonban alaposabban körülnézünk, szembetűnik, hogy a félsivatag egyhangúságát gabonaföldek, gyümölcsösök és zöldségültetvények szakítják meg. A környék különösen ízes sárgadinnyéjéről híres. A Shell kúttól távolodva aztán egyre szárazabb a vidék, a csekély vízigényű gyomvegetáció jelzi, hogy errefelé már ritka vendég a csapadék. Kényelmes tempójú vezetés után kora délután érünk a fővárosba. Az Ankarába vezető osztott pályás úton a két-három sávban olykor négy-öt sorban tolonganak. Gya-korlatilag nem ismerik a jobbkéz-szabályt, a jelzőlámpa nélküli csomópontban általában azé az elsőbbség, aki előbb érkezik. Hol araszolva, hol meglódulva Subarunkkal besodródunk az egyik körforgalomba, ahol „sikeresen” elvétjük a helyes irányt. Egy szolgálatkész férfi azonban nemcsak a követendő útvonalat magyarázza el, hanem kedvünkért még a forgalmat is leállítja, és kivezényli kocsinkat az egyirányú utcából, így visszajutunk oda, ahonnan elindultunk. Szerencsére szorult helyzetünkben egyetlen autós sem idegesít tülköléssel, a törökök nem nagyon kedvelik a dudaszót, vészhelyzetben is inkább a fénykürtöt használják.
Az ország fővárosát, a Nápollyal, Lisszabonnal, Pekinggel és Philadelphiával megközelítőleg azonos földrajzi szélességen található, 848 méter magasan fekvő, 3 milliós metropoliszt valaha Angórának hívták. Nevét feltehetően az errefelé tenyésztett hosszú, selymes szőrű angórakecskéről kapta. Egy másik magyarázat szerint viszont a névadó nem más mint, a frígiai Gordiasz fia, Midrász, aki az itt talált horgony után nevezte el a várost Angkürának. Az ősi, mintegy 6000 éves település 1923-ban lett Törökország fővárosa. Az 1920-ban még mindössze 30 ezer lelket számláló település az eltelt hét évtized alatt nőtte ki magát világvárossá. Ma Ankara fő feladata a kormányzási funkciók ellátása. Itt vannak a minisztériumok, a nagykövetségek, és itt nyugszik, akinek fővárosi rangját köszönheti: a köztársaság megalapítója, Musztafa Kemál Atatürk.
Musztafa Kemál 1881-ben született, a jól képzett katona, kitűnő politikus remek matematikai képességével már gyerekkorában kitűnt társai közül, ezért matematika tanárától a „kiváló” jelentésű Kemál nevet kapta. Az ország modernizálásában elévülhetetlenek az érdemei, mint köztársasági elnök új szellemet honosított meg a megcsontosodott erkölcsöket és beidegződéseket cipelő országban: megszüntette a háremeket, a többnejűséget, feloszlatta a kalifátust és a dervisrendeket, betiltotta a vallási konzervativizmust szimbolizáló fez viselését, bevezette a keresztény időszámítást és az arab írást latin betűssel váltotta fel, megreformáltatta az oktatást, meghonosította a női egyenjogúságot, fellendítette a gazdasági életet. A parlament 1934-ben Kemált az Atatürk - a törökök atyja - előnévvel ruházta fel, ezt a címet Törökországban rajta kívül senki más nem viselheti. Életének 57. évében Isztambulban halt meg, 1938-ban. Atatürköt a törökök annyira tisztelik, hogy megsértését személyes sérelemnek, vagy országukat ért inzultusnak veszik, becsmérlését törvény tiltja, nem keringenek róla viccek, és sehol sem látni őt ábrázoló karikatúrát.
Ankarában nem könnyű eligazodni, mert az információ rendszerint csak akkor olvasható, amikor már késő, de végül mégis sikerül betalálnunk a Yenisehir negyedbe, némi kérdezősködés után az új városközpontban, a magyar követség közelében kötünk ki. Pechünkre hazánk külképviseletére félfogadás után csengetünk be, elintéznivalónkat másnapra kell halasztanunk. Kezdetben nem nagyon örülünk a kényszerpihenőnek, azonban a maradásért bőségesen kárpótol Ankara. Noha nem tobzódik a műemlékekben, ennek ellenére mutatós város. Különös varázsát főleg rokonszenves lakói adják, akikről már messziről sugárzik az életszeretet. Nem érezzük az Európára jellemző sietséget, ráérősen sétáló járókelői, a padokon trécselő öregei, üde, csinos fiataljai kifejezetten vonzóvá teszik ezt a várost. A rendőrök kedvesek, szolgálatkészek, ám ha a helyzet úgy kívánja, kellően határozottak, az autósokat, gyalogosokat erélyes kézmozdulatokkal, éles sípszóval figyelmeztetik a közlekedési szabályokra, a helyes haladási irányra. Olykor bizony elkél itt a szigor, mert a metróépítés miatt kaotikusnak, kibogozhatatlannak tűnik a közlekedés. Zebrát sehol sem látunk, a forgalmasabb utak fölött felüljárók ívelnek, ám az emberek nem szeretik a kerülőt, szívesebben szaladnak át az úttesten. Mivel a vezetők elképesztően udvariatlanok, szinte megcélozzák a gyalogosokat, néha akrobatikus mutatványoknak vagyunk szemtanúi.
Felüdít az esti séta, a kirakatnézés. Vidám, színes az élet, az emberek gondtalanul csevegnek, társasjátékot játszanak, a megállóknál, mintha csak Londonban lennénk, a buszra várakozó utasok türelmesen állnak sorban. A közlekedési rendőrök megállás nélkül füttyögetnek, az úton gyalogosok inalnak, rohangászó „Zulejkák” szedik csattogva szandálos tappancsaikat. A hagyományos öltözéket viselő asszonyok mellett szép számmal látunk modern ruhás nőket is, a férfiak közül sokan kart karba fűzve lődörögnek, a barátok találkozáskor, búcsúzáskor puszival köszöntik egymást.
Programunk bőséges; a centrum felé igyekezve, a metróépítés miatt elzárt területre érkezünk, ahol a „kiglancolt” vasúti vagonokat hatalmas embertömeg veszi körül. Az egyikben megtekintünk egy utcai fotókiállítást, a másikból török muzsika hallatszik, de van itt presszó-, sőt étteremkocsi is. A csámborgás közben elfogyasztott szezámos kiflit és pisztáciás fagylaltot hat narancs kicsavart le-vével öblítjük le. Végigsétálunk a kandeláberekkel övezett korzón, majd mielőtt leülnék az egyik padra illendően köszöntöm a már ott „pihenő” hölgy élethű bronzszobrát. A Kocatepe dzsámit keressük, a török fiatalok szinte versengenek egymással, hogy melyikük igazítson el bennünket. A város fölé magasodó, dombra telepített díszfényben tündöklő monumentális építmény egyes források szerint a világ legnagyobb alapterületű dzsámija. Hazatérőben egy teázó teraszán négy „Oké” nevű játékot játszó férfi ragadja meg figyelmünket. Érdeklődésünket látva hellyel és teával kínálnak. Nehezen állunk föl asztaluktól, oly vidámak és marasztalók. A dombról leereszkedve körbejárjuk a Török Nemzetgyűlés monstre épületegyüttesét, mely azonban a küllemével nem, csak a méreteivel ragad meg bennünket. Esténket finom török joghurttal és olajbogyóval tetézzük be.
Az ágy már hajnalban kivet magából. Izgatja a fantáziánkat, milyen lehet reggel a török főváros. A nyüzsgés nem olyan felgyorsult tempójú mint este, most csak „pergő lüktetésű”. A követségre lombos téren, gondozott parkon díszes lábzsámolyú cipőpucolók és zenélő mérleggel felszerelkezett gyerekek prédára leső hada között haladunk keresztül. Papucs van rajtunk, és méredzkedni sincs kedvünk, ám egyáltalán nem sértődnek meg, a fotózáshoz azonnal sztárpózba vágják magukat. A hangulatot egy keleti dallamot improvizáló öreg hegedűs adja meg. A Güven park elején, egy szökőkút mögött találjuk meg a bizalom és a biztonság emlékművét, a „Güven aniti”-t, melyet a nemzet biztonságára felügyelő csendőrök tiszteletére emeltek 1935-ben. A hatalmas terméskőkockákból összerakott fal előtt két erőtől duzzadó férfi szobra áll, a talapzaton öles betűkkel az Atatürki idézet: „Török, légy büszke, dolgos és bizakodó!”.
Követségünk utcájában egy jól felszerelt Szüper Marketben joghurtot, ropogós kenyeret, pár zacskó olajbogyót, sajtot, rétestésztába burkolt túrós csuszát, aszalt sárgabarackot, sózott csicseriborsót vásárolunk. Az eladók könnyedén áthidalják a nyelvi nehézségeket, a számunkra ismeretlen ételeket magyarázgatás helyett egyszerűen megkóstoltatják. Felpakolva térünk vissza, a virágárus rosszallóan mutat a kocsira; sokat szólt a riasztónk, de mihelyt a Subaru oldaláról kibetűzi, hogy Budapestről jöttünk, megenyhülve int, nem történt semmi.
Kelet felé indulunk, ám az útlezárások, egyirányúsítások miatt rögtön eltévedünk, egyszerűen nem leljük a konzul által ajánlott útvonalat. Néhány tiszteletkör után egy uniformisba öltözött repülőtéri alkalmazott siet segítségünkre, előre ülve vállalkozik rá, hogy megmutatja a helyes irányt. Közben egy kis városnézésre is sort keríthetünk, kísérőnk az Óvároson át, Atatürk - Ulus Meydanin álló - lovas szobra mellett vezet el bennünket. Elmondása szerint a szoborral szemközt található egyszintes, cseréptetős házban alakult meg a Török Köztársaság 1923 október végén, és több mint öt évig itt ülésezett a parlament. Útitársunk élvezi a helyzetet, mert azonkívül, hogy „idegenvezethet”, a munkahelyére is hamarabb érkezik, ugyanis a repülőtér szomszédságában hagyjuk el Ankarát.
Eleinte 1800-2000 méter magas, kopár hegyek között visz az út. Az autópálya gyakorlatilag Kirikallénál, a kis ipari városnál ér véget. Az Ottománok egykori székhelye, Yozgat előtt megtankolunk, a benzinkutas teával kínál. A törökök tulipánt formázó egy decis üvegpohárból, forrón isszák a teát. Itt is kapunk ólmozatlan benzint, azonban Európától távolodva egyre drágább az üzemanyag. Az út mentén felállított óriási hirdetőtáblák kizárólag török termékeket reklámoznak. Egy kis falu közelében gyerekek tűnnek fel, tálcán számunkra ismeretlen bogyókat nyújtogatnak felénk. A sárral tapasztott, vályogból épült házak udvarán pár tyúk kóricál, imitt-amott tüzelésre szánt tehénlepények száradnak. Szegények laknak errefelé.
A furcsa alakzatban kanyargó Kizilirmak völgyében, az Ankara - Sivas highway-n igyekszünk kelet felé. Ez az egykor mindenféle náció által használt hadiút (masíroztak itt babilóniaiak, rómaiak, bizánciak, később arabok, szeldzsukok, mongolok, majd oroszok) jelenti az egyetlen szárazföldi kapcsolatot Európa és Irán között. A Kizilirmak völgyében öntözéses gazdálkodást folytatnak, a fontosabb mezőgazdasági munkák - gabona-betakarítás, dinnyeszüret - idején a parasztok a megművelt parcellák melletti sátrakban húzzák meg magukat.
Mi viszont egy csalitosban, kis csörgedező patak partján állunk meg pihenni. A meleg lekényszerít rólunk pár ruhadarabot. Épphogy átöltözünk, kis idő múltán három biciklis suhanc kerül elő, köröttünk körözve érdeklődve figyelik minden ténykedésünk, egyre közelebb merészkednek, kíváncsian lesik, hogy mit csinálunk, mit eszünk. Cseresznyével, sajttal, margarinos kenyérrel kínáljuk őket, s a kezükbe nyomjuk az Ankarában vásárolt sózott csicseri borsót. A csemegének nagyon megörülnek a srácok, tiszteletköröket, nyolcasokat írnak a kavicsos salakra, majd szó nélkül irányt változtatva, hirtelen eltekernek.
A Sivast megelőző parkolóban egy Iránból érkező magyar kamionossal találkozunk, aki számos jó tanáccsal lát el minket: vigyázzunk az ivóvízzel, mert könnyen hasmenést kaphatunk, ha lehetséges csak palackos vizet igyunk. Töltsük tele flakonjainkat, mert kelet felé ez az utolsó iható vizű parkoló. Óvakodjunk a tejtermékektől és a gyorsan romló tejes ételektől, mert nem mindenhol működik a hűtőszekrény, sok helyen spórolnak a drága villannyal. Ha nem találunk szállást, sohse aludjunk az út mentén, egyedül a TIR parkolók biztonságosak. Bajban keressük a bulgárok társaságát, ők nagyon rendesek, rájuk mindig lehet számítani. Ha pedig az iráni határon adódna valami problémánk, akkor forduljunk egy bizonyos Nadyafi nevű úrhoz, aki 50 DM fejében szívesen nyújt segítséget.
Kamionosunk ezt követően még hosszasan sorolja a pénzváltási lehetőségeket, s azt, hogy kinek mennyi baksist kell adni, mire érdemes figyelni, hangját azonban egyre jobban elnyomja a whiskytől lerészegedett iráni kamionosok kórusa. Üvöltenek mint a fába szorult férgek, nem valószínű, hogy a Koránból danáznának. Ráadásul engem egy fiatal, rosszéletű perzsa pofa fixíroz, meglehetősen idegesítő, amint domborodó alakom, mellem, farom mustrálja, még a WC-hez is utánam oldalog, és kiguvadt szemmel bámul, miközben vízzel töltöm tele palackunkat. Pilóta barátunktól elérzékenyülten búcsúzunk, hisz nem tudhatjuk, mikor hoz össze minket jó sorsunk ismét egy honfitárssal.
Sivasba véletlenül épp akkor érkezünk, amikor a müezzin a kora esti imára szólítja híveit. A hettiták alapította, egykor fontos örmény település ősidők óta nagy stratégiai jelentőséggel bír, a város útjain átvonuló hódító seregek rendszerint romokat hagytak maguk után. A római időkben a települést Megalopolisznak hívták, amit később Sebasteara változtattak, aztán a törökök a könnyebb kiejtés végett Sivasra rövidítettek. A mai Sivast főleg farmerek lakják. Az 1285 méter magasan fekvő bájos város lenyűgöz tisztaságával, hangulatával. Noha errefelé már kevesebb a szálloda, a turisták ritkán jutnak el idáig, a centrumban még így is kedvünkre válogathatunk a hotelek között. Végül sikerül a legolcsóbbat és a „legpatinásabbat” kifognunk. A Belediye oteliben penészes a szoba, a tapétás falból villanydrótok lógnak ki, nehezen nyílik az ajtó, nemcsak a törülközők piszkosak, de az ágyneműk is gyanúsak, az előző vendégek által agyonhasznált fürdőköpenyek és papucsok lestrapáltak, közös toalett van, a zuhanyzóban csak körülményesen lehet fürdeni, szobánk fekete-fehér TV-je nem működik.
Ugyanakkor a személyzet szívélyes, a lépcsőn vörös szőnyegen lejthetünk fel az emeletre, a szoba ára mindössze 13 USA dollárnak megfelelő TL, s az sem utolsó szempont, hogy végül is a város szívében vagyunk. Gyors zuhanyozás után rögtön a szemközti cukrászdában találjuk magunkat, mindkettőnket vonzanak a török édességek. Az ínycsiklandozó halvák, a lokumok, a diós, mogyorós torták, finomabbnál-finomabb rétesek rendkívül csábítóak. Méztől csurgó, leveles, pisztáciás baklavát kóstolunk meg, hozzá Schweppest iszunk, utána kézzel készített, lapáttal kavart csokoládés fagylaltot nyalogatunk. Miután jóllaktunk, képeslapokat és török kazettát veszünk. Ez utóbbi nincs igazán ínyünkre, hiszen hangjával a mi Koós Jánosunkra emlékeztető énekes nem túlságosan nyeri el tetszésünket. Ám a zenétől táncra penderülő eladó oly jópofa, hogy nem akarjuk kedvét szegni, képtelenek vagyunk ellenállni neki, teljesen levesz minket a lábunkról. Az üzletek áruválasztéka gazdag, a modern, nyugati típusú műszaki cikkektől, a legújabb divatú ruházaton át, a lakberendezési árukig minden megtalálható. Jól ellátottak az élelmiszerboltok is, hordókból kínálják a sokféle - zöld, fekete, valamint a paprikával töltött - olajbogyót, a sajtok, és szalámik gúlákba tornyozva, többféle lépes méz kapható, joghurtot pedig még ötliteres kannákban is árulnak. A zárásra nincs általános szabály, az üzletekben általában csak akkor húzzák le a redőnyt, amikor elfogynak a vevők.
A szállodánk szomszédságában álló, 1197-ben épült Ulu dzsámi az ország egyik legrégibb muszlim temploma, a lapos épületnek egykor még minaretje sem volt, azt csak később emeltek mellé. Az eredetileg papnevelde, illetve vallásos iskola céljából épített Gök medrese és a Çifte Minare medrese növényi, állati és mértani mintákkal gazdagon díszített, pompás kapuzatai tökéletes míves munkák. A régészeti múzeum közelében található I. Izzeddin Keykavus szultán síremléke, mely arról nevezetes, hogy maga az uralkodó építtette 1217-ben, halála előtt három évvel. A városban ülésezett 1919 szeptemberében Musztafa Kemál elnökletével a Sivasi Kongresszus, ennek állít emléket a Szeptember 4-e park. A sejtelmes világítású kertben szerelmespárok andalognak, családok sétálnak, a mamák ruhájába minimum két-három gyerek csimpaszkodik. A mi szívünkben azonban a Sifaiye medrese hangulata marad meg örökre. Már öreg estére jár, mégis valamennyi bazár nyitva van. Az oszlopos folyosóval körülvett tágas nyitott kertben az asztaloknál jókedvűen beszélgető, teázgató vendégek múlatják idejüket. Valószínűleg sohasem feledjük az öreg sivasi szőnyegkereskedőt, aki miután megtudja, hogy magyarok vagyunk, nyomban elfelejti, hogy előzőleg nem akartunk vásárolni, s mielőtt még elköszönhettünk volna tőle, mindkettőnket magához ölel, és arcon csókol. Egyre inkább erősödik bennünk az érzés: jó magyarnak lenni Törökországban!
Bár reggel korán ébredünk, nehéz szívvel hagyjuk el ezt a kedves kisvárost. A vidék egyre barátságtalanabbá válik, a környező hegycsúcsokon hófoltokat vélünk felfedezni. Az út szívósan emelkedik, ráadásul vagy 20 kilométeren keresztül a hepehupás hegyi úton csak lépésben vagyunk képesek előrehaladni. Elhagyván a kellemetlenül rázós szakaszt, fenyőkkel, nyárfákkal övezett parkolóban állunk meg kávézni. Egy török fiatalember sót kér tőlünk, cserébe odahív az asztalukhoz ebédelni. A kedves invitálásnak nem tudunk ellenállni. Olajban sült puffanccsal (sokan „hamis húsnak” nevezik), paradicsommal, őszibarackkal, görögdinnyével kínálnak. Bár szegényeknek látszanak, valójában gazdagok, hiszen a kevésből is tudnak adni. Barátainkról önkéntelenül a török közmondás: „A vendégszeretet a legdrágább kincs” jut eszembe. Tiszta szívvel adott szerény ebédjükből jól esik a falatozás. Messzi út áll még előttük, Erzurumból tartanak Isztambulba, több mint 1200 kilométert kell megtenniük. Indulás előtt a cserfes mama, a béna lábú papa, mokány fiúk, szemérmes menyük, valamint az eladósorban lévő lányuk mindannyian arra kérnek, hogy vessünk egy pillantást a legkisebb családtagra, a kocsiban békésen alvó tündéri kislányra is. Elragadtatással szemlélik szuszogó szeme fényüket. Dicséretünktől csak úgy dagad a mellük.