A török oldalon úgy érezzük, mintha nem is a Balkánon járnánk, a határállomás annyira tiszta és rendezett. A belépési procedúra már nem kelt ilyen pozitív benyomást. Bár széles mosollyal fogadnak, a biztonsági őrrel mégis nehezen boldogulunk, a zöld kártyánkkal semmi gond, de azt sehogy sem akarja megérteni, miért nincs feltüntetve nevem a forgalmi engedélyben, képtelen felfogni, kicsoda az Autóker, ha én Rosta Erzsébet vagyok. Mivel Attila nem boldogul az angolul keveset tudó fiatalemberrel, én próbálom kézzel-lábbal elmagyarázni a helyzetet. Már kezdem feladni, amikor mentő ötletként hirtelen előhalászom a kocsiból az eddig megjelent úti beszámolóinkat, és igazoló dokumentumként az orra elé dugom az újságban található Subaruval készített fényképünket. A hatás nem marad el, elmosolyodik és férjem közreműködésével végre kitölti a gépkocsi belépési engedélyét. Mint később megtudjuk, ez nem kis eredmény, ugyanis Törökországba másnak az autójával nem ajánlatos belépni, ez általában rengeteg bonyodalmat okoz.
Már megkönnyebbülten azzal kedveskedek a fiatalembernek, hogy felsorolom az összes általam ismert nagyobb török várost, mesélek a Törökországban menedéket találó magyar szabadságharcosokról: II. Rákóczi Ferencről és Kossuth Lajosról, megemlítem az első nyomdát alapító erdélyi magyart, a csak török nevén ismert Ibrahim Müterferrikát, továbbá Széchenyi Ödönt, aki megszervezte a török tűzoltóságot, a katonai pályafutásukat török tisztként folytató Bem apót és Guyon Richárdot, végül Török Bálintot, aki 9 éves yedikulai rabság után halt meg. Ámulva hallgatja a felsorolást, de ezekből a magyarokból keveset ismerhet, Musztafa Kemál Atatürk nevének hallatára viszont egyből kinyílik szíve. Kezet rázva, jó barátságban válunk el.
A vámnál a szokásos rutinellenőrzés közben férjemtől kérdezek valamit. Az Attila szó hallatára a vámtiszt azonnal felkapja a fejét, majd bensőségesen, szinte elérzékenyülve ismételgeti: „Attila! Attila!” Csak később tudjuk meg egy magyar kamionostól, hogy az Attila szó törökül barátot jelent.
Jó kedvvel indulunk, s ez az emelkedett hangulat egész törökországi utunk során velünk marad. Épp hogy kiérünk a határról, máris ízelítőt kapunk a „török csodából”. Nem akarunk hinni a szemünknek, a dimbes-dombos tájból, mint eső után a gombák, nőnek ki a zöldbe ágyazott modern ipari létesítmények, üzemek, modern szerelőcsarnokok. A látottak alapján akármelyik fejlett nyugat-európai országban lehetnénk, de nekünk leginkább Hollandia jut az eszünkbe. Az építésnek szerves része a parkosítás. A modern vonalú, ám az iszlám építészeti stílusból néhány apró elemet megőrző épületeket mindenütt cserjék, facsemeték, frissen nyírt pázsit és virágok veszik körül. A befektetők paradicsoma e térség, ez már a piacgazdaságra áttért Törökország arculata. Pontosan olyan, amilyennek Turgut Özal álmodta, aki 1983-ban, miniszterelnöki hivatalának átvételekor legfőbb céljaként hazája „Közel-Kelet Japánjává” tételét jelölte meg.
A nyílegyenesen futó, hullámos országúton hangulatos éttermekkel, apró mecsetekkel váltakozva egymást érik a benzinkutak, nemritkán csak 2-4 kilométer köztük a távolság. Itt az ólommentes benzint kursunsuznak hívják, férjem mint gyakorlott rejtvényfejtő néhány töltőállomás után kitalálja, ugyanis - amellett, hogy a legdrágább - ez a fajta van a legkevesebb helyen kiírva.
Edirne irányába valóságos járműfolyam kígyózik: vadonatúj Mercedes buszok, megpakolt kamionok, valamint sok-sok, apró török csemetékkel teli, nyugati márkájú, de nem túl jó műszaki állapotú személygépkocsi, melyeken az idegen felségjelzés árulkodik arról, hogy vendégmunkásként hol dolgozik a tulajdonosa.Edirnénél letérünk az útról, az ősi trák települést mi Drinápolyként ismerjük. Valaha itt uralkodott a perzsa Dareiosz, Macedóniai Nagy Sándor, valamint alapítója, a római Hadriánusz császár. Az utóbbiról nevezték el a várost Hadrianopolisznak, vagyis Hadriánusz városának, amiből a későbbi Drinápoly lett. A város 91 éven át volt az oszmán birodalom központja. Ezt a szerepét csak azután vesztette el, midőn 1453-ban II. Mehmed meghódította Konstantinápolyt, a volt bizánci fővárost, és azt tette a birodalom fővárosává. Az egykori feljegyzések szerint az 1700-as években Drinápoly 350 ezres lakosával Isztambul, Párizs és London után a negyedik legnagyobb európai város volt.
Rövid ideig itt talált menedéket II. Rákóczi Ferenc, aki kíséretével - mint azt Mikes Kelemen leveleiből tudjuk - 1717 októberében érkezett ide, és rá egy évre költözött tovább Büjükderébe, majd Yeniköybe. Edirnében munkálkodott II. Mehmed szultán ágyúöntője, a magyar származású Orbán mester, aki annak köszönheti hírnevét, hogy az ő ágyúinak segítségével sikerült a törököknek bevenniük Konstantinápolyt. Ezekkel az ágyúkkal állítólag fél- és egytonnás kőgolyókat lehetett egy-másfél mérföldnyi távolságra kiröpíteni.
A város közepén áll Kemál Atatürk szobra, vele szemben az Óratorony. A főtér nyüzsgő Bedesten-bazárja fölött mint gőgös uralkodó trónol II. Szelim dzsámija, melynek négy karcsú, 81 méter magas minaretje a delhi Kutub Minártól alig 2 méterrel alacsonyabb. Széles kupolájáról azt mondják, hogy nagyobb, mint az isztambuli Aja Szófiáé. A domboldal bazársorral keretezett parkjában lépcsősor vezet a dzsámihoz. A virágos, füves park alján szökőkút, vizében kis fehér kacsák úszkálnak. A nyitott teraszon teázók beszélgetését halkra tompítja a vízcsobogás. Idilli állapot. Jócskán Edirne után, kellemes, kulturált környezetben, egy liget közepén található út menti parkolóban, padon ülve, terített asztalnál ebédelünk meg. Köröttünk gyerekek szaladgálnak, fenyőtobozokat gyűjtenek a tűzhöz. Míg a papa a nyársat készíti elő, anyjuk felszeletelt húsdarabokat, karikára vágott hagymákat szed ki a hűtőtáskából. Egy kamionos járművénél állva termoszból teát iszik. Ügyelnek a tisztaságra, minden második fánál egy hulladékgyűjtő található. Fekete csókák csócsálják az ételmaradékokat, az asztalok körül egy kivert szürke kutya csámborog, reménykedvén, hátha leesik számára valahonnan valami jó falat. Sajtos kelkáposzta-fasírttal kínálom meg, a szegény állat csak nézi-nézi az ismeretlen szagú valamit, végül győz éhsége, s hirtelen bekapja azt. A parkolótól kissé beljebb takaros kis parasztház, udvarán tyúkok kapirgálnak. Szemben vele ázsiai típusú vécé, mely nemcsak tiszta, de még kézmosásra is lehetőséget nyújt.
Az egyenes aszfaltút lankás, dombos vidéken halad, változatlanul pezsgő a forgalom. Az autópályává szélesedő útról egyszer csak feltűnik ónszürkén a Márvány-tenger. Isztambulhoz közeledvén egyre nagyobb a zsúfoltság. Az alagutakból kibújva állandóan változó képét mutatja felénk a megtermett asszonyságként elterülő hatalmas metropolisz. A csalitos partoldalakra fehéren felfutó piros cserepes házak vizesen csillognak, az Aranyszarv-öblön túl emeletes épületek nyújtózkodnak magasra, a szivárvánnyal ívelt ég kékjébe, lent a kikötőben hajók, csónakok ringatóznak komótosan. Jó volna egy kicsit elgyönyörködni a csodálatos panorámában, azonban az óhajtott bámészkodásban megakadályoz a száguldó autók hada, az újra meg újra rázendítő zápor és az egyre jobban szorító vadonatúj sportcipőm.
Kellemesen bizsergető érzés az átkelés az Aranyszarv-öblön Ázsiába átívelő Boszporusz-hídon. A széles, 6-8 sávos autópályán heves küzdelem folyik az előrejutásért, őrült tempóban furakodnak, cikáznak a kocsik az egyik sávból a másikba. Csak a pénztárfülkék előtt lassítanak, s állnak meg egy pillanatra, hogy fizessenek a híd használatáért. A hidak a nap minden szakaszában telítettek, kihasználtságukra jellemző, hogy például az 1973-ban épült első híd építési költsége alig egy évtized alatt megtérült a hídpénzből, noha ez a díjszabás a jugoszlávhoz képest csak szimbolikus összeg, mindössze 10 ezer török líra (TL), azaz körülbelül 2 német márka (DM).
A Boszporusz-híd túloldalán vadonatúj autópálya. Nemrég adhatták át a forgalomnak, mert a parkolókból még hiányoznak a kommunális létesítmények, és tankolásra sincs lehetőség. Az egyiknél azonban kiállunk enni. Imaidő lévén egyre több muzulmán készülődik eleget tenni vallásos kötelezettségének, az egyik kőasztalon egy pocakos férfi már javában hajlong. A mellettünk lévő kocsi vezetője most tájolja be iránytűjével Mekkát, hogy a megfelelő irányba terítse le imaszőnyegét. Attilával mint kíváncsi gyaurok - hogy észre ne vegyék - a szemünk sarkából figyeljük, mit csinálnak szomszédaink. Míg a férfi a beméréssel foglalkozik, addig három fátyolos asszonya a tisztálkodáshoz készülődik, termoszból vizet öntenek kezükre. Az iszlám ugyanis előírja az ima előtti mosakodást. E tekintetben azonban nem merev, ha nincs víz, megteszi a tiszta homok is, ha homok sincs, akkor elég csak imitálni a mosakodást. A nők egymást követően borulnak az imaszőnyegre arccal Mekka felé, legvégül a férfi. A kívülálló is érzékeli, mily lelkesült odaadással, teljes szívvel imádják Istenüket, és dicsérik prófétájukat. „Allah nagy! Nincs Isten csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája!” - szól fohászuk kezdő sora. Így imádkoznak naponta ötször - hajnalban, délben, délután, szürkületkor és sötétedés után - a hívő muszlimok, de ezenkívül elvárja tőlük vallásuk, hogy alamizsnát adjanak a rászorultaknak, megtartsák a Ramadán ünnepét, s ha lehetséges, életükben legalább egyszer zarándokoljanak el Mekkába.
Izmit előtt nem várt intermezzo szakítja meg nézelődésünket. Az autópálya szélén egy tejtől duzzadó tőgyű tehén vakarózik a jelzőtábla oszlopán, mozgásából ítélve szegénynek nagyon viszkethet a háta. Nem sokkal ezután egy szakállas kecskebak bújik át a szalagkorláton, és senkitől sem zavartatva magát, komótosan átbaktat előttünk. Szerencsére mozdulatai megfontoltak, van időnk lassítani és kikerülni barátunkat. Ezt követően hosszú kilométereken át tünelik (alagutak) és vijadüglük (viaduktok) váltogatják egymást. Az egyik alagútnál műszaki hibás kocsi torlaszolja el az utat, kereke jó messzire gurult tőle. Heves záporban, az 1087 méter hosszú Korntepe tüneli védelme alól kibújva, végleg elveszítjük szemünk elől a Márványtengert.Az autópálya Adapazarinál ér véget, valójában itt kezdődik Ázsia. Most találkozunk először hagyományos öltözetű török emberekkel; a nők a vallási előírásoknak megfelelően laza szabású, hosszú ujjú ruhát, vagy csadort hordanak, fejük kendővel gondosan bekötve. A város neve szigeti piacot jelent, arra utalva, hogy a kis vásározó falu egykor a Sakarya folyó egyik szigetén terült el. Maga az országút jó állapotban van, ám a környezetéről már közel sem állítható ugyanez. Szétszórt gumiabroncsok, üres olajoshordók, piszkos szerelőműhelyek láthatók mindenfelé. Sok a kivilágítatlan kerékpáros, a sötétben átosonó gyalogos. Néhány kisebb falut keresztezünk, a lámpák alatt krumpli árusok kínálják portékájukat, a tisztára mosott fényesre sikált, zsákos gumók mellett vöröshagymát és fokhagymafüzéreket is ajánlanak.
Öreg estére érünk a parfümgyártó kisvárosba, Düczébe, ahol három, autóbuszra várakozó fiatalembertől érdeklődünk szálloda iránt. Örömmel adnak felvilágosítást, egymással versengve mutatnak az „otel” (Törökországban a szállodát így hívják) irányába. Átutazásunk során szinte sportot űzünk az érdeklődésből, akkor is kérdezünk, ha tudjuk a választ, mert oly szívesen, kedvesen és barátságosan igazítanak útba, s ami a legfontosabb: sohasem vezetnek félre. Sajnos kevesen tudnak idegen nyelven, ritkán találkozunk olyan törökkel, aki válaszába néhány német, angol vagy francia szót kever. A mindennapos érintkezéshez szükséges alapkifejezések - olyanok, mint például: „türkçe az biliyorum” = keveset tudok törökül, „servis yolu” = terelőút, „tuvalet” = WC, „dur” = stop, „sehir merkezi” = városközpont, „merhaba” = jó napot! stb. - mellett elsősorban testbeszéddel boldogulunk. Ehhez azonban nem árt ismerni az itteni „dialektusokat”: így például, ha valaki a fejével előre és hátra biccent, akkor igenlően helyesel; a hátra és felfelé biccentés közben felhúzott szemöldök tagadást jelent; de hasonló értelmű a kerekre nyitott szem is. Az oldalra mozgatott fejjel tőlünk eltérően azt jelzik, hogy valamit nem értenek. Mindezekhez jó tudni, hogy nem illik embertársainkra ujjal mutogatni, talpunkat (vagy cipőtalpunkat) más felé fordítani, illetlenség nyilvános helyen hangosan orrot fújni vagy csókolózni, a puszi viszont megengedett.
Szállásunk patyolat tiszta, a ropogós fehér lepedőjű ágyban hamar álomba merülünk, pedig odakinn a gépmüezzin hangjával keveredve, bömbölve szól a török népi muzsika, emberek karéjában néptáncosok kartáncot járnak. Az erkély alatt egy kocsi mosó sorra veszi a szállodai vendégek járműveit. Elalvás előtt még félálomban hallom amint megszólal a Subaru „alarmja”, tiltakozva a vizes kefe ellen. Reggel furcsa látványt nyújt a félig mosott kocsi, ám a korán kelő autómosó némi baksisért befejezi az ijedtében félbehagyott munkáját.Dücze után egyre magasabbra emelkedünk, az előző napi kiadós esőtől pipálnak a környező hegyek. Gyakori vendég lehet errefelé a köd, mert az út menti oszlopokon ködlámpákat fedezünk fel. Egyre magasabbra kapaszkodunk. Az 1200-1800 méteres hegyek között a kamionok, teherautók fekete füstöt, kormot eregetve lépésben, erőlködve kaptatnak felfelé. A török zászlós személygépkocsikban (a török kocsik legtöbbjén ott lobog a nemzeti zászló) rengeteg a gyerek, gyakran még a hátsó szélvédő alatt is fekszik egy. Az útpadkán mézárusok, méhészek áttetsző, borostyánszínű mézet árulnak.
Fellendülőben lehet a térség idegenforgalma, mert sok az új szálló, egymást követik a mutatós motelek. Utazási irodáink nyugodtan szervezhetnének utakat erre a vidékre is. Marasztalóan szép a táj, s miután az 1097-ben elhunyt Somonen Baba kovácsoltvas-ráccsal körülvett síremlékénél végre cipőt cserélek, közérzetem is egy csapásra megjavul.