A reggelt szereléssel kezdjük, megtisztítjuk a gyertyákat, megnézzük az olajszintet, utánatöltünk, átbogarásszuk a motort. A vendégház gondnokától barátsággal válunk el, a kedves fiatalembernek jókedvűen integetünk, ekkor még nem tudjuk mi vár ránk. Alig hagyjuk el Dalbandint, annyira durrogunk, hogy mindenki ránk figyel, érezzük most már súlyosabb a probléma, a motor ugyanis - mivel nem kap üzemanyagot - egyre többször leáll. A forró sivatagban, hogy a motorhoz hozzáférhessünk, minden szerelés előtt ki kell pakolnunk összes csomagunkat, ám próbálkozásaink teljesen eredménytelenek, semmi sem változik. Nincs mese, vissza kell fordulnunk, szerelőt keresni. Egy jól megtermett beludzsi fiatalemberhez irányítanak, babrálja a karburátort, piszkálja a gyertyákat, látszatra elmúlik a probléma. Munkájáért semmit sem fogad el. Sajnos a javulás csak időleges, arra elegendő, hogy olyan messzire távolodjunk, ahonnan már nem érdemes Dalbandinba visszamennünk. Szerelőre errefelé semmi remény. Egyre gyakrabban áll le a kocsi, úgy félóránként pakolunk ki-be a tikkasztó melegben. Kínkeservesen sikerül Nok Kundiig elvergődnünk, ahol egy nyitott pajtában rálelünk egy - olajos ruhájából ítélve - szerelőfélére, kelletlenül kászálódik fel társai mellől, kicsit megpiszkálja a porlasztót, de segíteni nem tud. Az épület falai Szaddam Husszein plakátjaival vannak tele, az egyik pakisztánit megkérdezzük, mi a véleményük róla.
– Saddam is a God, vagyis Szaddam Isten – válaszolja.
Az ürömben némi öröm, hogy az utat Nok Kunditól az eltelt két hónap alatt továbbépítették Taftán felé, mintegy 20 kilométerrel kevesebbet kell szenvednünk a sivatagi homokban. A megmaradt jó 50 kilométer azonban változatlanul olyan, mint amikor a Macedóniai Nagy Sándor vonult vissza rajta seregeivel Indiából. Sajnos a szél miatt a keréknyomokat hamar elveszítjük, a néha mellettünk elsöprő Toyotákra pedig nem tudunk rátapadni, ilyen terepviszonyok mellett még jó állapotban sem tudná a Subaru felvenni velük a versenyt. Marad a kényszerű meg-megállásokkal szabdalt araszolás. Kínlódik, nyög, prüszköl, rángat, vánszorog a szerencsétlen pára, s mint egy csökönyös szamár lépten-nyomon megáll. Amíg lehet a vasút mellett húzódó telefonvezetéket követjük, ám egy idő után a kocsi számára megmászhatatlan hepehupás homokkődombok kényszerítenek más irányba. Innentől kezdve egyedüli tájékozódást a nap nyújt, csak sejtjük, hogy merre kellene menni. Egy alkalommal teljesen megfeneklünk a talkum-finomságú homokban. Mindent kipakolunk, a négykerék-meghajtásba Attila is besegít, a kocsit ide-oda hintáztatjuk, majd teljes erőből nekifeszülve addig tolja, míg nagy nehezen kiszabadulunk a fogságból.
Alkonyodik, mire végre-valahára elérjük Taftánt. Az alig több mint 300 km-es utat 11 óra alatt teljesítettük. Itt azonban már biztonságban vagyunk, bízunk abban, hogy Samim barátunk szerez majd egy hozzáértő szerelőt. Nem csalódunk, amint kérésünkkel kirukkolunk, már ül is be hozzánk, s visz a „mekanik”-hoz. A javítást másnap reggelre beszéljük meg. A kis határfaluban szívélyes mosollyal üdvözölnek ismerőseink, alig hisznek a szemüknek, hogy képesek voltunk végigjárni ezt az utat. A vámolást, a carnet-t még azon nyomban elintézzük, a következő napra csak az Immigration Office marad. Sokat mesélünk élményeinkről, főleg az érdekli őket, hogy mi a különbség Pakisztán és India között. Hogyan látjuk mi? Csomagjainkat kérésünkre egy szobába tehetjük, melyet gondosan bezárnak. Épp kifelé jövünk, mikor két olasszal találkozunk, most indulnak, sötétben motorral vágnak neki a sivatagnak. Igyekszünk lebeszélni őket, sikertelenül, azt mondják, hogy már az első faluban, Nok Kondiban megszállnak.
–Ti tudjátok – gondoljuk magunkban.
Ellátogatunk Samim új boltjába, két hónapja még csak egy volt neki, most már három. Jól bevásárolunk nála, kilónyi pisztáciát és mazsolát, vedeljük az üdítőket. Már mennénk, mikor javasolja, vacsorázzunk vele. Miután rábólintunk, beszél egy sötétbőrű fiúval, aki pár perc múlva hozza a gőzölgő rizst, valami szaftos micsodával leöntve. Az első falatnál rájövök, hogy birkapörkölttel locsolták le, húscafatokat is felfedezek. Samim gyorsan megoldja a helyzetet, míg korholja a fiút, fogja a tányért, s kanalával a szaftos részt kivágja az utcára. Valamelyik kóbor állat biztos örülni fog az ízletes falatnak. A fiút nem akarjuk megbántani, nekiveselkedünk a rizsnek. Samim annyira örül nekünk, hogy legszívesebben velünk jönne Magyarországra. Akármilyen kedves is a fogadtatás, nem szeretnénk hosszabb időt itt eltölteni, ezt a helyet kizárólag a fogyókúrázóknak és az italozásról leszokni vágyó alkoholistáknak merjük őszintén ajánlani.
Reggelre lehűl a levegő, a kocsi bepárásodott ablaka mutatja, hogy itt a sivatagban ősszel már hűvösek az éjszakák. Ahogy feljebb kúszik a nap, gyorsan emelkedik a hőmérséklet, mire a szerelőkhöz érünk, aki teheti már árnyékba húzódott. Az afgán mechanikusok egy jól kiásott gödör fölé állítanak - ez a szerelőaknájuk - piszkálgatják a porlasztót, s a gyertyákat, levegőszűrőt cserélnek, állítanak valamit a motoron, ám a Subaru nem az igazi. A másfél órás bütykölésért 200 rúpiát számolnak. A kocsival egyből az Immigration Office elé gördülünk, de pechünkre megint az orrunk előtt futott be a vonat, először most is ott végeznek. A helybéliek javasolják, menjünk a vonathoz. Miközben a félreállított vasúti kocsiban útleveleinket, papírjainkat vizsgálják, s beütik a pecséteket, neszezésre leszek figyelmes, amint felnézek, látom, hogy a felső polcon egy kisegér szalad át.
