Taftánban az Immigration Office zárva, valamennyi tisztviselő a nemrég érkezett sivatagi vonatnál tüsténkedik. Nagy eseménynek számít a hetente egy-két alkalommal befutó szerelvény. Ilyenkor az Irán felé tartóké az elsőbbség. A vasútállomás mintha a nagy semmi közepéből nőne ki, nem is tekinthető igazi állomásnak, csak azért nevezik így, mert itt ér véget a sínpár. Az állomás miniatűr hivatala egy ideiglenesen félreállított vasúti kocsiban székel, az utasok a vagon lépcsőjére felkapaszkodva láttamoztatják papírjaikat. A hozzátartozók közben vízért állnak sorba, néhány méterrel arrébb egy jégárus kínálja nagy hangon hűsítő portékáját. Elámulok a sok furcsa szerzet láttán, szemem legtovább egy tetőtől-talpig enciánkék klepetussal fedett alakon áll meg, nem tudom róla eldönteni, férfi-e vagy nő. Ezalatt férjem összehaverkodik helyi beludzsokkal, előbb csak sapkát cserélnek, néhány perc múlva viszont már pénzt váltanak. Míg a beludzsok számológépüket pöcögtetik, addig férjem fejben oszt, szoroz, s jóval előbb közli a keresztárfolyam összegét.
Kihasználva a kényszerpihenőt, úgy döntünk, egy kicsit körülnézünk a faluban. De mindenekelőtt valami innivalót keresünk. Közvetlenül a határ mellett, az Immigration Office szomszédságában kis bambusznádból készített, ponyvával fedett bódé áll, koromfekete, villogó szemű gazdája jéghideg üdítőket pakol elénk. Az iráni forró víz után el vagyunk ragadtatva a választéktól, azon nyomban végigisszuk a teljes menüt: Sprite, Fanta, Cola, Mango, a legvégén pedig alkoholmentes sör kerül a hasunkba. A jóképű fekete srácot Samimnak hívják, Bangladésből jött, elmondása szerint mintegy tíz éve. Érdeklődésünkre, hogy elégedett-e helyzetével, igenlően válaszol, megnyugtatásunkra hozzáteszi, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy a nedves, csapadékos Bengáli-medence után, most a világ egyik legszárazabb sivatagjában kell élnie. Vidámságát látva, biztosak lehetünk benne, hogy nem lódít.
A „kerthelyiségben” homokba fúródott lábú, lestrapált székeken afgánok sziesztáznak, a szúrós napon pakisztániak ácsorognak, tetszésüket megnyeri a kocsiból kiszűrődő, kedvükért feltett hindi popzene. A benáreszi lambada hallatán kis híján táncra perdülnek. Érdeklődéssel hallgatják indiai élményeinket, különösen olyankor boldogok, amikor egy-egy urdu szót vagy kifejezést is csempészünk beszédünkbe. Elmeséljük nekik, hogy vegetáriánusok vagyunk, dicsérjük az indiai ételeket. India után Iránról kérdezősködnek, izgatja őket hogyan élnek odaát az emberek, milyen az ellátás, hogyan éreztük magunkat. Az iráni öltözködést csendben 
megmosolyogják; a szunnita pakisztániak bizonyos kérdésekben jóval toleránsabbak, többek között például nem kényszerítik a nőket, az ortodox iszlám ruha viselésére. Elnevetik magukat, amint egyetlen rántással szabadítom meg bepállott fejem a kendőtől, együtt érezve, lefitymálóan legyintenek Irán felé. Ezután az egyik falnak támaszkodó marcona férfihoz fordulok.
- Ugye ön afgán? - érdeklődöm tőle. Bólint fejével, majd döbbenten kérdezi, miből jöttem rá.
- Hát a sapkájából! - mutatok jellegzetes fejfedőjére. Néhány szóval méltatom a hatalmas Szovjetunióval vívott hősi honvédő harcukat, ám igazából csak akkor lelkesednek fel, amikor Hekmatyart említem. Fülüknek varázsszó ez a név. Barátságuk jeléül alaposan megropogtatják kezemet.
Az időeltolódás nem előnyös számunkra, a határátlépéssel kapásból másfél órát vesztünk, úgyhogy mire az utolsó utas paszportjába is pecsét kerül, lejár a délelőtti műszak, sikeresen kifogjuk az ebédszünetet. A muszlimok - legalábbis akik itt a határon dolgoznak - nem szeretnek gyorsan enni, akkor sem sietnek, ha sokan várnak rájuk. A mi emberünk sem kapkodja el a dolgát, jóllakottan, egy kis ebéd utáni szunyókálást is beiktatva, kipihent arccal érkezik vissza. Barátságosan az irodájába invitál, a megfelelő pecsétet komótosan a megfelelő helyre nyomja, felveszi adatainkat, indigót kerít elő, átmásol, összetűz, befűz, iktat, majd útlevelünkben lapozgatva, az egyes országok vízumainak pecsétjeinél hosszasan elidőz. 
Legjobban a hajdani NSZK-é tetszik neki, amelyen a hologramos plecsni a megvilágítás irányától függően hol a „D” felségjelzést, hol pedig az ország címerét mutatja. Míg ő az útlevelünket babrálja, mi azon spekulálunk el, miért pont Írország, Malaysia, Szingapúr, Tanzánia, Tonga, Trinidad és Tobago, valamint Uganda állampolgárai utazhatnak vízum nélkül Pakisztánba. Azt még csak megértjük, hogy Izrael és Dél-Afrika lakói nemkívánatosak itt, ám a „barátok” kiválasztására semmilyen magyarázatot nem találunk.
A vámnál nem sokat teketóriáznak velünk, ázsiai tempóval nézve feltűnően gyorsan, röpke két óra leforgása alatt végeznek a hivatalos formalitásokkal. Azonnal mennénk tovább, ám a vámosok lebeszélnek minket az indulásról. Ekkor még nem sejtjük miért, csupán annyit sikerül megtudnunk, hogy az út nem mindenhol elsőrangú; veszélyes, ha vezetés közben ránk esteledik, valamint azt, hogy carnet hiányában Quettáig kísérőt adnak mellénk, s hogy ne legyünk bizonytalanságban, rögtön be is mutatják útitársunkat. A mokány fiatalembert Mohamed Seikh-nek hívják, Ázád (Szabad) Kasmírból származik - a pakisztániak Kasmír általuk megszállt területét nevezik így -, két gyereke van: egy fiú és egy lány, szülei Quettában laknak, a családja pedig Iszlámábádban. Mohamed jóval szimpatikusabb iráni elődjénél, ráadásul olcsóbb is, mindössze 500 rúpiánkba, azaz körülbelül 20 USA dollárba kerül.
Lassan peregnek Taftánban a percek, a forróság mintha fékezné az idő múlását. Unalmunkban keresztül-kasul bebarangoljuk ezt a lehangoló határ menti kis falut, Bádogbuszokkal és hatalmas színesre pingált teherautókkal körbevett vályogkalyibák között kódorgunk, bokáig a szemétben, többnyire falhoz simuló kecskéket és 
egykedvű szamarakat kerülgetünk, de néha egy egy hűsölő tyúkot is sikerül felzavarnunk. Fehérnépet sehol sem látunk, ezen a légyszaros csempésztanyán valószínűleg én vagyok az egyedüli nőszemély. Amikor már nem bírjuk a meleget, egy hideg italra betérünk valamelyik kis dukánba (vegyes boltba). Hiába virityoljük az üdítőket, az édes márcoktól egyre szomjasabbak leszünk. A legtöbb helyen már ismerősként üdvözölnek, Taftánt bíráló megjegyzéseinkre élénken magyarázzák, hogy hamarosan város fog itt állni, restaurantokkal, szállodákkal. Mindez nagyon örvendetes, ám addig jobb nem gondolni arra, hogy itt kell majd éjszakáznunk.
Egy idő után már a nézelődés is nehezünkre esik, a 44-46 C°-os tikkasztó melegben semmi értelmeset nem tudunk csinálni. Teljesen kimerített ez a menekülttáborra emlékeztető poros, szemetes határfalu. A vámépület előtt éppen azon ügyködöm, hogy pihenés előtt a kocsiban újságokkal álljam el útját a betűző napnak, amikor Attilát egy fehér fiúval látom beszélgetni. Ki gondolta volna, hogy itt a világ végén, Budapesttől több mint 5500 kilométerre akadunk össze a szudéta-német Roberttel, aki két év alatt kerékpárral akarja bejárni a világot. Elmondása szerint három hete van úton Iránban, járt a Kaspi-tenger partvidékén, Teheránt elhagyva kelet felé, Mashadba ment, majd onnan délnek fordulva, az afgán határ mellett kerekezett le Zahedánig. Teljesítményét hitetlenkedve hallgatjuk, kevésnek tartjuk a 21 napot, végül kénytelen beismerni, hogy néha bizony felkéredzkedett egy-egy nagyobb teherautóra vagy kamionra. A pakisztáni határ előtt tönkrement kerékpárjának belsője, 
nagy átéléssel egész délután csiszatolja gumiját. Megszánjuk a torzonborz, csapzott hajú, vézna, szakállas fiatalembert, magyar keksszel, bulgár mézzel és német csokoládékrémmel kínáljuk. Eleinte szabódik elfogadni az ételt, de amikor megterítek a poros lépcsőn, és kiteszem eme finomságokat, ő is nekiesik az isteni mannának. Mozdulatai azonnal elárulják, hogy éhes. Hálából egy iráni térképet kapunk tőle.
Rajtunk meg a vámparancsnok könyörül meg; látván szenvedésünk, a hatalmas elkerített vámudvar hátsó traktusában lévő házban szállásol el éjszakára. Kívánságainkat két bangladési fiú lesi, foteleket hoznak, az egyedül árnyékos kocsi feljárón ültetnek le, majd kisvártatva gyöngyöző pohárban hideg ásványvizet tesznek elénk. Az udvar sarkában folyamatosan rú-uzva galambok libikókáznak, mellettük keserves csipogással egy megkötözött lábú kingfisher (jégmadár) botladozik. A placcon hadállásba sorakozva kutyák vonulnak fel egymással szemben, vicsorgó fogaik fenyegetőn rezgőfarkuk alapján háborúzni készülnek. Lefekvésig még rengeteg az időnk, ezért jobb híján megnézzük a helyi „örökrangadót”: Taftán beludzsi és bangladési fiataljainak futballmérkőzését. A kézilabdapálya nagyságú területen a porfelhőben legalább harmincan kergetik, s rúgják lelkesen a puhára fújt bőrgolyót. A pakisztániak elsősorban a labdajátékokért rajonganak, de nagyon jók a gyeplabdában, krikettben, lovaspólóban, és szívesen tollaslabdáznak vagy játszanak squasht (fallabdát) is. 
Noha focizni nem nagyon tudnak - erről most meggyőződhettünk - a labdarúgó világbajnokságok futball-labdáit mégis itt készítik.
A meccs után elbeszélgetünk a fiúkkal, térképünkön rámutatunk a picinyke Magyarországra. Nem sokat tudnak róla, ám egyikük jól értesülten kiböki:
- This is a communist country! Erre viszont élénken tiltakozunk, kézzel-lábbal magyarázzuk, hogy Magyarország ma már „not a communist country”, 1990-ben „free elections” voltak, azóta Magyarország egy „free and democratic country”. Nem vitáznak velünk, így hamar megnyugszunk. Ismerőseink többsége bangladési menekült, úgy látjuk, hogy az egykori Kelet-Pakisztán lakói hazájuktól több ezer kilométerre, itt nyugaton is jól megvetették a lábukat. Az igazi meglepetés ezután ér bennünket: a két bengáli fiú - miután ravaszul kitudakolták, hogy mik a kedvenc indiai ételeink - esti meglepetésként vacsorát tálal elénk. Az illatos dál, a fényesen csillogó sült krumpli, a vegyes zöldségsaláta, a meleg roti látványának nem tudunk ellenállni, mint csecsszopó anyja mellének, esünk a finom étkeknek. Az édességként, desszertként felszolgált tejben főtt kókuszkoprára már csak Attilának marad kedve, én inkább a kardamomos zöld teából kérek még egy csészével. 
Kellemes a neonfényes este, a jó hangulatot még a székem hátán megjelenő skorpió sem tudja megzavarni. A srácok szerint hosszú az út Quettáig, de megnyugtatnak, vannak hotelek. Már későre jár, mikor a parancsnok megérkezik. A fiúk azonnal vigyázzba vágják magukat. Vizet, teát, széket, telefont hoznak a főnöküknek. Az udvar közepén pillanatok alatt baldachinos (szúnyoghálós) ágyat építenek fel számára. Búcsúzunk, mennénk aludni, ám a szobában elviselhetetlen a fullasztó meleg. A parancsnok megérezheti bajunk, mert íziben felajánlja, hogy aludjunk mi is kinn a szabadban.
Éjszakára a tornácra állított csarpákon ágyazunk meg magunknak, pihenni azonban nem nagyon tudunk, a sok rémtörténettől, na meg a késő esti evéstől lidérces álmok gyötörnek: én Abdiról, meg a székem támláján mászó esti skorpióról álmodom, Attila pedig „fantasztikus videó filmeket lát”, mindenféle ollókezű, kacskalábú rémekkel. Néhány méternyire tőlünk a parancsnok, szúnyoghálóval fedett ágyában végighorkolja az éjszakát. Nyugodtan alhat, hisz oldalához simul géppisztolya, s karnyújtásnyira van tőle a hokedlire állított telefon.
Óránk alarmja hajnali fél ötre van beállítva, erre azonban nincs szükségünk, mert a müezzin imára szólító hangjára a pakisztáni kóbor ebek éktelen vonyításba kezdenek. Mindkettőnkből egyszerre buggyan ki a nevetés. A mosakodáshoz egy csepp vizet sem találunk, a srácok elhasználták a tegnapi vacsorához. A fiúk azonban még alszanak, köszönetképpen az asztalon hagyjuk maradék csokikrémünket és pár doboz cigarettát. Arcomat a vámépület WC-jének küblijében talált vízben tudom megmosni, az állott víztől aztán a bőröm úgy fénylik, mintha meztelen csiga mászta volna meg. Mire végzek a „fürdéssel”, addigra Attila már vidáman teázik az ámbitus lépcsőjén a sofőrök, és a vámosok társaságában. Én is kapok egy pohárral, keserű az ital, de nagyon jólesik.
Lassan ébred Taftán, elsőként egy géppuskával felszerelt dzsip vágtázik át a színen, kerekei óriási porfelhőt kavarnak. A falu félálmából éledezik, a rozsdás járműalkatrészek, elrongyolódott gumihegyek közt, hunyorgó szemű, vakaródzó, kócos férfiak bóklásznak. Hozzájuk képest - a vámosokra jellemző sötétszürke kurta pizsamájában - a mi Mohamedünk meglehetősen kipihentnek tűnik. A kútnál már vízhordó szamarak sorakoznak, végtelen türelemmel várnak sorukra. A buszok bevetésre készek, kis idő múlva indul az első, cifrára festett oldaluk szinte púposodik a sok utastól, tetejükön hatalmas pakkok társaságában kecskék mekegnek. Taftán és Quetta között napjában legalább tíz jár belőlük, amikor jók az útviszonyok, a 608 kilométeres távolságot átlagosan 15-24 óra alatt teszik meg. A sötétkék vonalú hegyeken túl a felkelő nap vörös sugarai csíkozzák be az eget. Nemsokára elviselhetetlen lesz a meleg. Ideje indulnunk.