Nagyot tévedtem, amikor az iráni sivatagot a pokol egyik bugyrának véltem, s azt hittem, hogy rosszabb már nem jöhet. Visszasírom a homokfogóval védett utakat, a sima aszfaltot, a letakart táblákat, itt ugyanis, se út, se homokfogó, de még tábla sincsen. Tájékozódásként a homokba vájt 
keréknyomok - ezekből jó sok van -, valamint - ameddig látható - a Taftán és Quetta között közlekedő vonat pályája nyújtanak segítséget. Kocsink a szegény pára, kínlódva bár, de hősiesen megy előre. Fogunk között roszog a homok, savanyú nyelvem szájpadlásomhoz tapad, szemünket égeti a nap, szenvedünk az izzadtságtól és a hőségtől. A szélvédőn lepergő talkumos homoktól és a vakítóan betűző naptól hunyorogva alig látjuk a támpontul szolgáló sivatagi vonat távíróoszlopait. Vak vezetőként mindig arra megyek, amerre őrünk mutatja a feltételezett utat, szolgalelkűen követem utasításait. A homokbuckákon imbolygó Subaruban mint a részegek dülöngélünk, fejünk hébe-hóba nagyot koppan az üvegen. A lyukakban olykor kis híján majdnem elsüllyedünk. Szerencsére a négykerék-meghajtás legtöbbször kisegít a bajból, elég, ha az útra figyelünk. Partnereink időnként hatalmas porfelhőbe burkolózva repesztenek el mellettünk vagy jönnek velünk szemből, a Toyotások nem sokat lacafacáznak, szinte átrepülnek a gödrök fölött. Az egészben legfurcsább az, hogy térképeinken ezt az úttalan utat nemzetközi főútvonalnak jelölik. Lassanként kezdjük megérteni, miért óvtak annyira minket a késő délutáni útra keléstől. Ebben az út nélküli homoksivatagban, ahol 75 kilométeren át mindössze kerékcsapás vezet, teljesen ismeretlenül bizony még nappal is kockázatos az utazás. Az útviszonyokra jellemző, hogy ezt a távot csak három óra alatt tudjuk leküzdeni. A sivatagos keréknyom végétől végre keskeny aszfaltcsík visz tovább, de ezen az egynyomsávos töredezett, bordás, kátyús, hepehupás úton sem öröm a vezetés. Féltve életünket, a felénk száguldó horpadt kasznijú dzsipek és kipingált bádogbuszok elől rendre lehúzódom, félreállok a padkára, inkább elengedem valamennyi szemből jövőt. Nemcsak a baloldali közlekedés, a „balra hajts!” bizonytalansága kezdi ki idegeimet, hanem a meggondolatlanul, életveszélyesen vezető sofőrök agresszivitása is. Már most ízelítőt kapunk a pakisztániak szívszorító vezetési stílusából, pedig itt még nincs is nagy forgalom.
<
Mohamed javaslatára megállunk Nok Kundiban, mint megtudjuk az egyik testvére és barátai itt dolgoznak a vámhivatalban. Az út menti bódéból előlépő őrrel, Mohamed összeölelkezik, s miként a szerelmesek, három puszival üdvözlik egymást. Udvariasan elhárítom a teára szóló meghívást, inkább pihennék a kocsiban. Szememmel követem a három férfit, mígnem elnyeli őket az egyik fehérre meszelt épület. Hőguta kerülget, néha furcsa lebegést érzek. Ez a vidék sivatag a javából. Az úton homokátfúvások, sehol egy szál növény, a távoli homályban hegyek sejlenek, a levegő rezeg a forróságtól. Ritka vendég errefelé az eső, Nyugat-Beludzsisztánban az éves csapadék kevesebb mint 100 mm, itt Nok Kundiban azonban még az 50 mm-t sem éri el. Hazánkban átlagosan egy hónap alatt esik ennyi. A környéken száraz tavak - itteni elnevezéssel hamumok - találhatók, a legnagyobb a Hamuni Maskel, 87 km hosszú és 35 km széles. „Télvíz idején”, megesik, hogy egyik-másik feltöltődik, ilyenkor madárrajok ezrei pihennek meg itt. A folyók medre nincs agyonhasználva, némelyikben olykor évekig sem folyik víz.
Hiába várakozom, csak nem akar előkerülni a két férfi, kénytelen vagyok keresésükre indulni. Egy nagy hodályban teáznak, a lópokrócokkal fedett vaságyakon vámosok heverésznek, ágyuk alatt lelakatolt fémládákban kincseik. A madzagokra dobott törülközők, vaskampókon lógó ruhák régen láttak vizet és szappant. Lestrapált papucsok, félretaposott cipők szanaszét, a körletben oltári a rendetlenség. Izzadtságtól és lábszagtól áporodott a levegő. A falon lévő lyukon egy másik akolba látok, egy parkoló dzsip mellett üstben főzik az ebédet. Mohamed és Attila jól megvannak, míg én a forró teát kortyolom, egyre azon töröm fejem, mihez is hasonlítsam e helyet. Szociális otthonhoz, elfekvőhöz, vagy talán menhelyhez? Nem tudok dönteni, a látottak alapján bármelyik lehetne. A vámosok így is elégedettek sorsukkal, hisz fix munkahellyel büszkélkedhetnek, a Pakisztánra jellemző 20-30 százalékos munkanélküliség mellett ez nem kis dolog.
Felnyerítünk meglepetésünkben, amikor végre egy fát látunk. Utoljára Zahedánban volt ilyen élményben részünk, ám azóta közel 200 kilométert tettünk meg. Taftánban csak egy-egy igénytelen rekettye, szárazságtűrő kaktusz porosodott. Jó óra múlva érünk Yakmach-ba, a kis mini oázist mindössze pár sárkunyhó és néhány kókadozó pálma alkotja. Az aprócska falu szélén gyerekek állítanak meg, élénk kézmozdulatokkal a lakásukba invitálnak minket. A döngölt padlót szőnyeg borítja, a „szobának” ez az egyetlen berendezése, ezen alszanak, étkeznek, s talán ezen fekve „alkotta” a papa és a mama rengeteg gyerekét. Térülnek-fordulnak a lurkók, aztán újabb és újabb kólásüveggel penderülnek elénk, de a meleg vízben „hűtött” édes, langyos italok nem oltják szomjunk. Az egyik kislány Attilát vízzel kínálja, ám miután Mohamed észreveszi ezt, kikapja az alumínium poharat férjem kezéből és a maradék vizet azonnal a földre löttyenti. Utána magyarázza, hogy a víz itt fertőzött. A falba vájt résen keresztül kellemesen cirkulál a levegő, emellett ezen át figyelik, mikor közeleg vendég. A mamát jól elzárhatták előlünk, ottlétünk alatt még véletlenül sem kerül elő. Induláskor a gyerekeket gumicukorral kínáljuk. - Csini gum, csini gum - hajtogatom. Az „édes gumi” hallatán elemi erővel gurgulázik torkukból a hahota, jókedvükben körülöttünk táncra penderülnek.
A melegtől teljesen eltikkadunk, úgy érezzük a sivatag minden nedvességet kiszippant belőlünk. A következő oázis-faluban, Dalbandinban aztán, akárcsak a tevék, ha folyadékhoz jutnak, mi is alaposan bevedelünk, végigisszuk a teljes üdítőválasztékot, Attila gyomrában még dobozos iszlám sörnek is marad helye. Hullámosan fodrozódó homokdombok között vezető utunk néhol teljesen eltűnik a sárgásszürke púderben, a homokátfúvásokra hajtva - mintha csak olajos jégen csúszkálnánk - kocsink irányíthatatlanná válik. A porviharos vidéket elhagyván jobbról magas hegyek közelednek, behemót testüket nagy erejű földmozgások gyűrték, bordázták, szélüket pedig a napsugárzás és a szél csipkézte tüskésre. A csupasz hegyoldalak megmártózva a napsugarakban fantasztikus színorgiát produkálnak, a zöld, szürke, vörös, fekete, türkiz és lila színek legkülönfélébb árnyalataiban csillognak. A beludzsi hegyek mélye mesés ásványi kincseket rejt, amit mostanában kezdenek felfedezni s kiaknázni. Nok Kundi közelében vasércet, Muszlimbagh-nál krómot bányásznak, az iráni határ mentén húzódó hegyek rézben, aranyban és molibdénben gazdagok, a közeli dalbandini hegyek ontják a zöld ónixot. A Quettától délre fekvő Sui környékén hatalmas földgázmezőket találtak, de jelentős Beludzsisztán szén-, kvarc- és márványkészlete is. A legnagyobb problémát a nehéz megközelítés, a közlekedési, szállítási infrastruktúra hiánya jelenti.
Noha Beludzsisztán területe csaknem a fele Pakisztánénak, 4,5 millió lakosa az ország 119 milliós lélekszámához képest elenyésző. A lakosságnak csaknem a fele Quetta környékén, és a tartomány északi részének termékeny, öntözött völgyeiben él. Beludzsisztán többi részét főként vándorló, nomád hordák lakják. Áprilisban, mikor a hó elolvad tevéikkel, birkáikkal felkerekedve a hegyekbe mennek, némelyek közülük árpát, cirokot, kölest, búzát termesztenek, majd ősszel a hideg elől ismét védettebb területekre hajtják nyájaikat. A férfiak közül sokan vándormunkásként gyarapítják jövedelmüket; télen Pandzsábba vagy Szindbe, esetleg valamelyik gazdag arab országba mennek dolgozni. Sokaknak jelent kereseti forrást a csempészés is, ugyanis a hosszú őrizetlen iráni és afgán határon jelentős illegális kereskedelem folyik.
A tartomány nomád lakóinak többsége a több mint 70 klánból álló brahui, beludzsi és pathán törzsek valamelyikéből kerül ki. Beludzsisztán legrégebbi lakói, a brahuik az indusi népek leszármazottjai. Nyelvük dravida eredetű, a pastuknál és a beludzsiaknál alacsonyabb termetűek, a bőrük sötétebb. A legtöbben közülük Quettától délnyugatra, Kalat környékén laknak. Néhány tudós szerint a brahuik Ibrahim leszármazottjai, nevük a brahimy-ból származik, aminek a jelentése Ibrahimé. Beludzsisztán legnagyobb etnikai csoportját a pastuk képezik, számuk jelentősen gyarapodott az afgán menekültekkel. A pakisztáni pastuk főleg farmerek és kereskedők. A külső jegyeikben leginkább az arabokra emlékeztető beludzsik valaha Szíriából indultak el, és Perzsia déli részén telepedtek le, mielőtt megszállták Beludzsisztánt. Indoárja nyelvük nagyon hasonlít a fárszira. Azt mondják, hogy az arabokat követően elsőként a beludzsiak tértek át az iszlámra. A sok pastu menekült miatt ma már kisebbségbe kerültek.
Beludzsisztán történelme jóval az időszámítás elé nyúlik vissza, a tartomány 50 ezer éve lakott, eleinte kőkorszaki vadászok éltek itt. Az első falvak Krisztus előtt 9000 évvel alakultak ki, lakói vadárpát gyűjtöttek, és megkezdték a kecskék háziasítását. Virágzó kereskedelmet folytattak Babilonnal, az árut Perzsián keresztül juttatták el a Tigris és Eufrátesz völgyébe. A francia archeológus, Jarrige professzor szerint a Bolan folyó mentén árasztásos öntözéssel már Krisztus előtt 6000 évvel árpát és búzát termesztettek, a fölösleges vizet vályog tárolókban gyűjtötték össze. A feljegyzések szerint Nagy Sándor Beludzsisztán szibia törzsével vívott hatalmas csatát. A térség muzulmán karakterét a későbbi arab és perzsa hódítóktól kölcsönözte. A történelem előtti időkben virágzó civilizáció hanyatlását a túlnépesedés és a túllegeltetés miatt bekövetkezett drámai változások: a termőföld elpusztulása és a fokozatos elsivatagosodás okozták.
A változatosság kedvéért közben az eddigi hatalmas homoktengert szikes sóssivatag váltja fel. Elszórva apró agyagkunyhók, nehéz sorsú, nélkülözéshez szokott emberek lakják. Már erősen alkonyodik, amikor napraforgókat fedezünk fel, biztosan öntöznek, hisz az errefelé hulló esőtől aligha nőhettek volna meg ekkorára. Beludzsisztán hegyes vidékein az iránihoz hasonló hagyományos öntőzési rendszer használatos. A földalatti csatornákban - itt karezeknek nevezik - a források vízét gyakran több kilométer távolságra vezetik el. Ez a lehető legkedvezőbb megoldás, mert így szinte minimális a párolgási veszteség. Pakisztánban ha nem öntöznének, akkor az ország területének 90 százaléka - a sivatagok és a hegyvidékek miatt - megművelhetetlen lenne.
Bármennyire is szeretnénk, képtelenek vagyunk eljutni Quettáig. Az útviszonyok által megengedett - legfeljebb 40 kilométeres - sebesség mellett ez egyáltalán nem meglepő. Esti vezetésről szó sem lehet, örülünk, hogy eddig megúsztuk baleset vagy tengelytörés nélkül. Az éjszakát Nushki mellett, jobb híján egy benzinkút parkolójában, a kocsiban töltjük. Mohamed az autó előtt keresztbe fekve vigyáz ránk. A kényszermegoldást megelőzően eredménytelenül érdeklődtünk, a környéken még a legalacsonyabb nívójú fogadó - a hátizsákos turisták által spártai jelzővel illetett „mussafar khana” - sem található. Napkelte előtt fáradtan, zsibbadtan ébredünk, nem sokat vacakolunk, mosdás gyanánt megdörzsöljük szemünket, fésülködés helyett pedig beletúrunk hajunkba, aztán sebtiben, mintha kergetnének, kocsiba vágjuk magunkat. A keleti égbolton felbukkanó napkorong első sugarai már a hegy lábánál érnek utol bennünket. Hamarosan a védőkorlát nélküli tekergős hegyi úton kapaszkodunk felfelé. Itt aztán különösen fontos az óvatosság, hisz menedékként már az útpadka sem jöhet számításba. A mind jobban erősödő fényözönben egyre vaksibban hunyorgunk.
Már jó ideje kacskaringós szerpentineken kanyargunk, mintha hullámvasúton ülnénk hol lefelé ereszkedünk, hol felfelé kaptatunk, amikor az egyik völgybe érve egyszer csak rózsaszín csodaként ezernyi nyíló leánder tárul elénk. El is nevezzük a helyet „Leánder völgy”-nek. A látvány parancsot közvetít lábamba, akaratlanul is a fékre lépek, hogy félreállva, nyugodtan belefeledkezhessünk a hajnalpírban fürdőző virágrengetegbe. Mélyet szippantva a fűszeres illatú virágokból, tüdőnk megtelik friss levegővel. A szürke sivatag után valósággal elkápráztat a vidék hihetetlen színgazdagságával. Lenn kis patak csörgedez, vízmosások csillannak meg a reggeli napfényben. Az útmentén fodrozódó víztócsákból ítélve kiadós eső eshetett mostanában, talán az éjszaka.
Nem sokáig tart a varázs, szemből Isuzu tehergépkocsik, Hiace furgonok, mikrobuszok, szakállas traktorok, feldíszített, cicomás Bedfordok közelednek. Most keresztezzük először a Taftan - Quetta vasútvonalat. A szintbeni átjárót látszólag semmi sem biztosítja, közelebb érve azonban rájövünk, hogy azért ez nem egészen így van, úgy jó 20 méterrel a sínpár előtt durván bordázott rázósávok „Spead break”-ek tanítják móresre az embert. A sebességtörő mögött tábla látható, rajta a következő szöveggel: „This level crossing is unmanned. Please negotiate with caution.” (Ez a kereszteződés nincs biztosítva, kérjük óvatosan haladjanak át!) Az első éles pukli után mindenki óvatos lesz - gondoljuk mi - ám a pakisztániak nem szeretnek lassítani, ezért a sebességtörők előtt inkább letérnek az útról, majd az akadály után hajtanak vissza, mindezt csak azért, nehogy fékezniük kelljen. Akkor vannak nagy gondban, ha oldalt árok állja útjukat, ekkor bizony választaniuk kell a tengelytörés vagy a lassítás között.
A Quettába vezető út utolsó szakaszán, talán az afgán határ közelsége miatt, vámellenőrzés céljából mindenkit megállítanak. Hátunk mögött az útjelző tábla, arról informál, hogy Teherán 1402 mérföldre (2256 km) van innét. Mohamed közben mond valamit kollégáinak, mire azok leengedik a láncot, máris mehetünk tovább. Feleslegesnek tűnik az ellenőrzés, hisz a háborús Afganisztánból csak az nem jön át, aki nem akar, nem izgatja őket az országhatár, úgy járkálnak át rajta, mint mondjuk mi Somogyból Tolnába. Pakisztánban jelenleg több mint három millió afgán menekült él. Az angolok a század elején Afganisztán és Pakisztán között meghúzott mesterséges határral, a Durand-vonallal kettészakították a lakosságot. A határ mindkét oldalán pastuk élnek, (számukat 15 millióra becsülik), akik a határsáv földjét, függetlenül attól, hogy melyik országban található, mind a mai napig a sajátjuknak tekintik, egy ideig Pastunisztán néven önálló államot akartak létrehozni. A nomád pastu pásztorok tavasszal és ősszel birkanyájaikkal, tevecsordáikkal felkerekednek, eladásra válogatott portékáikkal átkelnek a hágókon, ellepik a völgyeket, és magát a várost, Quettát is.