A határnál fekvő Wagahba most is hiába érkezünk korán; a szabály, az szabály; csak tíz óra után nyitnak; nincs mese, várnunk kell. Bár csak néhány hátizsákos turista van itt rajtunk kívül, fél tizenkettő, mire a pakisztániakkal is végzünk. Pedig ezúttal fél órát nyerünk az időeltolással. A hosszú időzés elsősorban az indiaiak lassúságának köszönhető, eleve késve kezdenek a munkához, ám ez nem zavarja őket abban, hogy komótosan megteázzanak, majd alapos megfontoltsággal kirakják a dossziékat, pecséteket, s elfoglalják helyüket az asztaloknál. A téblábolás közben van elegendő időnk szétnézni. A két vámterület között, a senki földjén egy holland rendszámú Mercedes lakókocsi pihen, kaszniját ujjnyi por fedi, jó ideje félreállíthatták. Nem tudni mi történhetett a tulajdonossal, talán carnet után szaladgál. A Mercedes füttyös riasztója a vámosoknak nagyobb élvezetet nyújt, mint az utazókkal foglalkozni. Időnként, mintha arrafelé lenne dolguk, elsétálnak a lakókocsi mellett, és „véletlenül”kissé oldalba taszítják. A füttyögésen aztán jót derülnek.
Az indiai vámosok elég sokat pepecselnek, néhány cédulát is kitöltetnek velünk, s természetesen a legjobban becsomagolt filléres cserépfigurákat tartalmazó dobozt nyittatják fel; mindezt persze nagyon udvariasan teszik. Még szerencse, hogy a pakisztáni oldalon nem vacakolnak túl sokáig. Lényegesen gyorsabb az ügymenet, megismernek minket, dicsérik a kocsit, őszintén örülnek nekünk. Attilának most is sikerül bepillantania a külföldi járműveket regisztráló dossziéba, augusztusban nyolc idegen gépjármű lépte át India felől a határt, köztük egy Yamaha motor.
Lahore felé gondosan kinézzük a városban követendő útvonalat, azonban egyes útszakaszok fémkorlátokkal vannak lezárva a forgalom elől, valami demonstrációra készülhetnek. A lezárások miatt kényszerpályára kerülünk, utcatáblát, feliratot csak elvétve látunk, a City bankjai között arra csalinkázunk, amerre lehet. Innentől kezdve teljesen ki vagyunk szolgáltatva informátorainknak. Néhány téves információ után már fogalmunk sincs, hol járunk, csak azt tudjuk, hogy valahol Lahore-ban. Mentőötletként a Kalkuttában bevált módszerhez folyamodunk: leintünk egy motoros riksát, Attila beszáll, hogy a Ravi-hídhoz navigáljon engem. Az ötlet most nem igazán jön be, a sofőr ugyanis nem néz hátra, kis járgányával mindenhova befurakszik, index nélkül kanyarog jobbra-balra, cikázik ide-oda, nagy nehézséget jelent számomra a követés, nemtetszésemet gyakori dudálással fejezem ki, a hangot azonban elnyeli a kürtkoncert. Végül azért csak sikerül utolérnem őket. Miután átkelünk a hídon, rájövünk, hogy nem egészen arra megyünk, mint amerre szeretnének, bár minden út Karacsiba vagy Iszlámábádba vezet, nem ez a legrövidebb és a legjobb minőségű. Azzal, hogy visszafordulunk, kétszer fizetünk hídpénzt, ám egy sokadik eligazítás nyomán gond nélkül megtaláljuk a Multán felé vezető utat. A Peshawar Iszlámábád-Lahore-Karacsi National Higwayt hosszú kilométereken keresztül hulladékhalmok szegélyezik, csupa kosz és korom minden, több helyen füstöl a meggyulladt szemét.
Lahore és Multán között eléggé unalmas az út, Pakisztánnak ez a része gyakorlatilag öntözött sivatag. Sok érdekesség nincs, az egyetlen jelentősebb város Sahiwal, a korábbi Montgomery. Elhaladunk az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb városának romjai mellett. A North Western Railway és a Ravi doábja között fekvő Harappa kb. Krisztus előtt 2300-1750 között élte virágkorát. A húsz méter magas és 5 km kerületű mesterséges dombját 1856ban, Viktória királynő uralkodása alatt, fedezte fel a vasútépítő William Brunton, majd 1921 után tárták fel a vályogtéglákból épült, fallal körülvett védőerődöt, s a merőleges utcákkal összekötött lakónegyedet. Érdekesség, hogy a csatornázott lakóházakban mosdóhelyiség és latrina is található. A feltételezések szerint Harappát mintegy 25 ezer ember lakta. Korábban úgy terveztük, megnézzük az ősi település maradványait, az ásatások megtekintéséhez azonban már késő van, további egy napot venne igénybe, ennyivel pedig nem óhajtunk többet eltölteni Pakisztánban.
A kocsi ablakán bepöfögő kipufogógázoktól, mint két kéményseprő, olyan kormosan érkezünk a műemlékekben gazdag, hatalmas iparvárosba, Multánba. A stratégiai fekvése miatt Alsó-Pandzsáb legfontosabb városán vezetnek át Pakisztán legfőbb útjai. Valaha itt folyt össze a Ravi és a Csenab, ma a Ravi 40 kilométerrel északabbra ömlik a Csenabba. Régebben a hódítók, bárhonnan is érkeztek a mai Pakisztán területére első dolguk az volt, hogy megszállják Multánt. Ennek meg is vannak a történelmi emlékei, de késő este lévén nincs alkalmunk megszemlélni azokat, a sötét nem mutat semmi egyedit.
Mint eddig Pakisztánban csaknem mindenütt, a város egyik legdrágább szállodájában, a Sindbadban is követelnem kell a tiszta ágyneműt. Az étterem nem nyeri el tetszésünket, számunkra semmilyen ehető étel nincs, ráadásul a kólánkban jégkocka úszik, amitől előző „élményeink”miatt jogosan félünk. A szálloda nem lenne rossz, de a márványborítású folyosó közepén lévő szobánk mégsem elég komfortos, minden lóg, a függöny, a karnis, drótok a falból, a lámpák csálén állnak. Az összbenyomás és az eddigi tapasztalataink alapján bizton megállapíthatjuk, a pakisztániak be vannak oltva a vendéglátás ellen. Talán az a baj, hogy - mint szerte az országban minden területen - itt a szállodában is férfiak végeznek mindenféle munkát, belőlük pedig hiányzik a megfelelő szépérzék. Szerencsére a hotelünk melletti pékség még nyitva, a bevásárlás után a szobánkban harapunk pár falatot. Míg az Orion tévén a műsort figyeljük, a Samsung hűtőszekrényben kissé lehűl italunk.
Felső-Szind fővárosa, több mint 2000 éven át, a Szukkurhoz közeli alacsony mészkőhegyen állt. A tartomány székhelye eredetileg Arorban volt, kilenc kilométerrel keletre a mai Szukkurtól, azonban miután - 962-ben egy földrengés hatására - az Indus mai medrébe került; a XIII. században egymással szemben - középen a Bukkur szigettel - a folyó két partján épült fel az ikerváros: Szukkur és Rohri. Aror mellett elhaladva jól látható az Indus korábbi medre, a közeli ősi híd az egyik legrégibb az országban. Az erőd romjai azon a helyen állnak, ahol egykor Nagy Sándor seregeivel megpihent. A városról a nagy kínai utazó, Hszüan Cang is említést tesz. Az Indushoz közeledve először Rohriba érkezünk, a Landsdowne-híd végénél álló hétszintes házak faragott fa balkonjai, ablakai a folyóra néznek. A mészkősziklák tetején erődszerű házak ülnek. A környező hegyekben számos kőkorszaki leletre bukkantak.
Előttünk az óriási folyam, az Indus, rajta a hatalmas műtárgy, a Szukkuri Duzzasztó. Már 1874-ben felmerült a mű felépítésének gondolata, végül 1923-ban láttak hozzá és 1932-ben készültek el vele. A helykiválasztás szerencsésnek bizonyult, mert az Indus ezen a részen, mészkőfalak gerince között haladva, eléggé elkeskenyedik. A duzzasztóhoz hatalmas öntözőrendszer kapcsolódik, a folyóból hét öntözőcsatorna indul ki, négy a bal parton, három a jobbon. A legnagyobb közülük másodpercenként 849 köbméter vizet szállít. A Szukkurba vezető Indus-hidat, teljesen érthető módon nagyon szigorúan őrzik.
Bár ezúttal messzi elkerüljük a törzsi villongásoktól nevezetes loralai „Rabló utat”, vállalva a hosszabb utazást, jelentős kitérőt teszünk, ám itt Szind tartományban sem érezzük magunkat igazán biztonságban, újfent valami rossz érzés fészkelődött belénk. Szorongásunkat csak fokozza, hogy fegyveres őrt akarnak mellénk adni. Szukkurról, azonkívül, hogy kétségtelenül ősi város, túl sok jót nem tudunk elmondani. A bédekker azt javasolja, ha csak egy órát tudunk eltölteni városban, a legcélszerűbb felmásznunk a Maszum Minaret csúcsára, ahonnan jól belátható az Indus-part, a túloldalon szemben Rohri óvárosával. A város legmagasabb pontján emelt minaret 1594 és 1618 között épült, a környékről mindenhonnan jól látható, olyan mint egy téglából készített világítótorony. A minaret 84 láb átmérőjű, ugyanennyi a magassága, és 84 lépcső visz fel a tetejére. Új-Szukkur a torony és a folyópart között húzódik, Óváros pedig északnyugatra terül el. A hotelünk balkonja alatti főutcán kb. 500 méteres sétával jutunk el a híres Óratoronyhoz. Tulajdonképpen ez az 1930-ban felállított zöld óratorony Új-Szukkur központja, innen indulnak ki radiálisan az utak.
Szobánk igen meleg, a délutáni nap perzselően befurakszik a legkisebb résen is, idebenn legalább 50 fok lehet. A hotel éttermével hiába kísérletezünk, itt sem találunk vegetáriánus ételt. A városnézésből a forróság és a fáradtság engem hamar visszaűz. Visszafelé jövet az utcán egy fiatalember, noha akár a fiam is lehetne, hozzám fordul, és fülembe súgja: "I love you!" Attila nem adja fel ilyen könnyen, még jó darabig lenn marad, alaposan szétnéz a környéken. Beszerez két palack „langyosra hűtött” ásványvizet, végigsétál a világító neon reklámtábláktól színes, sülő pecsenyék illatával terhes bazársoron. Az ágyon pihegve élvezettel hallgatom, amint beszámol élményeiről, a számára egészen hangulatos szukkuri estéről.
