A reggeli újságok csupa borzalmakról számolnak be. „Dakoiták támadtak meg egy farmot, egy ember meghalt. Manthar Lakhiar a notórius dakoita megszökött a kotri őrizetéből, négy rendőrtisztviselőt azzal gyanúsítanak, hogy megvesztegetésért közreműködtek a szökésben. Egy férjezett asszonyt egy banda megerőszakolt Khaipurban. Tizenegy személyt letartóztattak Kotri környékén. Katonai tisztogató akciókat folytatnak Szindben, az akció céljak célja megtisztítani az államot az útonállóktól, banditáktól, emberrablóktól és városi terroristáktól. Bushoo Khokhar dakoitát letartóztatták, három fegyveres közül kettőt őrizetbe vettek. Egy rendőrfőnököt is meggyilkoltak. Tíz személyt pedig bebörtönöztek.” - olvassuk a Sind Observerben, ám a többi cikk sem megnyugtató, majdhogynem mind fegyveres rablásról, kínzásokról, halálesetekről tudósít. Ezek után már nem is lepődünk meg azon, hogy indulásnál a hotel személyzete fegyveres kísérőt kommendál, ígérik fél óra múlva megjön, mi azonban azzal hárítjuk el ajánlatukat, hogy még szeretnénk kicsit körülnézni a városban. Természetesen ebből egy szó sem igaz, mert azonnal indulunk a Bolan-hágó felé. Előtte még tankolunk, a benzinkutastól érdeklődünk az útirány felől, szerinte az út nagyon veszélyes, legjobb, ha konvojban megyünk vagy őrt veszünk magunk mellé.
Egyre jobban nyomaszt minket Pakisztán, izzaszt a meleg, túl sok a piszok, a kosz, ingerelnek a szagok, a rengeteg légy, az eldobott szemét, az elhullott állatok. Errefelé nincsenek dögkeselyűk, hogy eltakarítanák a felpuffadt tetemeket. Visszatérő sirámunk az utak minősége, melyek nemcsak pokolian rosszak, de a sofőrök miatt életveszélyesek is. Itt már nem segítenek kéz- és karjelzésekkel, mint Indiában; és a sebesség is jóval veszettebb. Becsülettel bevalljuk, tartunk a balesettől, előérzetünk nem csalt, mert a szubkontinens legmelegebb városát, Dzsakobábádot (májusban 52 Celsius fokot, júniusban 53 °C-os meleget regisztráltak itt) elhagyva, hajszál híján örökre Pakisztánban maradunk. Óvatos taktikám - veszély esetén lehúzódás az út szélére, majd megállás - az életünket ugyan megmenti, ám ezúttal nem válik be, mert egy ámokfutó busz nagy sebességgel a már padkán álló Subarunak vágódik. Az ütközéstől a jobboldali visszapillantó tükör berepül a kocsiba kettőnk közé. A busz sofőrje még csak le sem lassít, nem érdekli, hogy mi történt velünk és a kocsival. Bizonyára arra gondol, hogy Allah akarta így. Remegő lábakkal szállunk ki, az üvegszilánkoktól karunk, nyakunk, arcunk több sebből vérzik, de csontunk nem tört, épségben maradtunk, s ennek most szívből örülünk; annak viszont már kevésbé, hogy az autó jobb eleje horpadtan őrzi a gengszter autóbusz nyomait.
Dzsakobábád névadója John Jacob a múlt század végén érkezett Felső-Szindbe, ahol azidőtájt is teljes volt az anarchia; akkor is törzsi háborúk dúltak. John Jacob Khanger településen állította fel hadiszállását, magabiztos fellépésével szinte kikényszerítette a törvényt és a rendet, s hogy lecsillapítsa a kedélyeket; házakat, utakat és - ami a legfontosabb - öntözőcsatornákat építtetett, megélhetést teremtve ezzel a környék lakóinak. Ezenkívül nagy hangsúlyt helyezett a nevelésre, oktatásra és az egészségügyi ellátásra is. Egy személyben volt mérnök, építész, feltaláló, tervező és katonatiszt. Nagy tekintélyt sikerült kivívnia, s mindenre csupán hét évre volt szüksége. Nagyon fiatalon, életének 36. évében halt meg, a forró vidéken „stílszerűen” hőguta vitte el, miközben a mezőn dolgozott. Hamvait urna őrzi Dzsakobábád temetőjében. A hivatalos szervek azóta számos esetben javasolták a régi Khanger név visszaállítását, azonban a helyi lakók úgy döntöttek, megtartják a Dzsakobábád nevet.
Sibinél elfordul utunk, egy kiszáradt folyómedren átívelő hídon megyünk keresztül. A Quettától 163 kilométerre lévő Sibi, történelmi jelentőségű hely. Nevét egy a Sewa kasztba tartozó hindu hercegnőtől, Sewiről kapta. Nemcsak Nagy Sándor fordult itt meg, hanem a muszlim vezérek: Mohammad-bin Quasim, Mehmud Ghazuavi és Nasiru-ud-Din Kabacha is. A híres átjárót, a Bolan-hágót elérve magas sziklafalak között, igazi szurdokvölgyben kanyarog az út. Megállunk egy pillanatra fényképet készíteni, ekkor fedezzük fel, hogy beszédünket visszaverik a sziklák. Élvezzük a feleselő visszhangot, kiabálunk, énekelünk, fütyülünk, dudálunk. Könnyen bolondozhatunk, hisz senki nem néz minket hülyének, alig jár errefelé jármű, útközben talán egy-két dzsip jön velünk szembe, mi pedig mindössze egyetlen buszt hagyunk magunk mögött, tetején hét kecskét és három férfit számolunk meg. A Bolan medrében alig csillog egy kis víz, ám a kőhordalék-halmok jelzik, hogy olvadás, vagy áradás idején elég félelmetes lehet a most szelíden csörgedező folyó.
Quettát délnyugatról kerüljük el, közvetlen Nushki felé megyünk. Az elágazásnál néhány épület, az egyik restaurantban kólát iszunk. Odabenn marcona férfiak, beludzsiak, pathánok televíziót néznek. A „Leánder-völgyben” szedünk pár leander hajtást, balgán abban reménykedünk, hogy kibírja hazáig. Dalbandin előtt csaknem eltévedünk, az utat vastag homokréteggel fedte be a szél. A homokon megcsúszik a Subaru, indulás után a kipufogó ismét durrogni kezd. Sötétben érkezünk Dalbandinba, ahol egy fiatalember segítségével - mindössze 50 rúpiáért - szállást találunk a Quest House-ban. A hatalmas hálószoba és az elkülönített fürdőszoba tiszta, ventillátor is lenne, csak áram nincs. Röviddel azután, hogy megérkezünk, elalszik a villany, s az áramszünetben hiába próbáljuk meggyújtani a petróleumlámpát, elszoktunk már az ilyesfajta technikától. Természetesen víz sincs, a szivattyú is áramra működik, így a zuhanyozást másnapra halasztjuk.
