Kényszerpihenőnket töltjük Iszlámábádban. Már több mint két hete várakozunk a továbbutazáshoz szükséges dokumentumra. Napjában többször is „imába foglalom” a három követséget (az iránit, a pakisztánit és az indiait), hiszen ha csak egyetlen szóval is említik, hogy szerezzünk be carnet-t, megkímélhettek volna az utunkat kísérő kellemetlenségektől. Pedig tisztában voltak azzal, hogy autóval kívánunk Indiába utazni, hiszen a vízumkérő lapokon sorra megjelöltük a be- és kilépések helyeit, sőt személyesen is többször érdeklődtünk az utak állapota, valamint az üzemanyag-ellátás felől. Sommázva tapasztalatainkat: ezek az országok nem nagyon szeretik, ha idegenek ellenőrizetlenül, felügyelet nélkül, szabadon mozognak területükön, ezért mindent elkövetnek, hogy megnehezítsék a belépést, és azon kevesek kedvét is elvegyék az utazástól, kik ilyen kalandos útra vállalkoznak.
Tulajdonképpen nem lenne szabad panaszkodnunk, hiszen ha nincs ez a várakozás, aligha jutunk el a mintegy 2500 éve alapított, csaknem ezer évig virágzó Taxilába, mely eleinte a Gandhara művészet, később a buddhizmus vallási központja volt, és arra sem lett volna időnk, hogy kiránduljunk a 2286 méter magasan, festői környezetben fekvő Murree-ba, amelyet még valamikor a múlt század közepén az angolok építettek. Nem gondoltuk, hogy a lapos sivatagból pár nap alatt az éltetővizű Indus vidékén át a magas hegyek világába jutunk, s a fullasztó hőség után kellemes hegyi levegőt élvezhetünk. A változatos domborzatú ország sokféle klímával dicsekedhet, lent délen az Indus-deltánál trópusi őserdők, Beludzsisztánban és Szindben forró sivatagok találhatók, fent északon - ahol a Himalája, a Karakorum és a Hindukus találkoznak egymással - a 7000 - 8000 méter magas hóval és jéggel borított hegycsúcsok között az örök tél uralkodik. Hogy egy országon belül ez mind meglegyen, a világon szinte egyedülálló. Ha már a magas csúcsoknál tartunk, feltétlenül meg kell említenünk Pakisztán büszkeségét, a K2-öt (Goodwin Austen), amelyet egy 1987-es mérés után néhány hónapig a világ legmagasabb pontjának hittek. Erre a feltevésre egy műholdas felvétel később rácáfolt, így újra visszaállt az eredeti sorrend, miszerint első a nepáli Mount Everest 8848 méterével, s csak a második 8611 méter magas K2. Az viszont vitathatatlan tény, hogy ez utóbbi gyorsabban növekszik.
Taxila sokáig a filozófia és a művészet fellegvára volt. Krisztus előtt 500 körül a perzsa Akhaimenida Birodalomhoz tartozott, egyetemén akkoriban jogot, orvoslást, gyógyszertant, építészetet, képzőművészetet, vadászatot, nyilazást és elefántokról szóló ismereteket oktattak. Nagy Sándor már virágzó várost talált itt, melynek lakossága az indiai Maurja dinasztia idején, Asóka uralkodása alatt tért át a buddhizmusra. Innen származnak a legrégebbi híres Gandhara stílusú Buddha-ábrázolások. A város nagyságának a hunok támadása vetett végett az V. században. Taxila romvárosa a régészek kedvenc helye, tele van szobrokkal, gyönyörűen kidolgozott kőfaragványokkal, kerámiákkal.
Asóka korát idézi az ősi Dharmagarika sztupa, a száz rúpiáért vásárolt, élelmes kereskedők által ránk sózott, meszes vízben áztatott Buddha-fej pedig „neo-gandhara” stílusa mellett balgaságunkat is mindig eszünkbe fogja juttatni. Nagy örömmel vettük meg az eredetileg 200-300 rúpiára taksált portékát, csak később jöttünk rá, megkaphattuk volna a tizedéért is a pár hetesnél aligha idősebb „patinás” darabot. Meglepett a kufárok erőszakossága, Pakisztánban eddig ezt nem tapasztaltuk, úgy látszik Taxila kivétel. A régészeti múzeumban egy teremőr szegődik mellénk idegenvezetőként, az egyik vitrinnél fotót készít rólunk, ám a gép elkattintásáért kevesli a 15 rúpiát. Az ásványvizes is rá akar szedni, a láthatóan csapvízzel - vagy ki-tudja-milyen-vízzel - újratöltött palackot a normális ár kétszereséért kínálja, s mindezt betetőzve a turista vendéglőben alaposan megvárakoztatnak, a koszt pedig kifejezetten pocsék. A sztupától nem messze szennyvíztisztító-művet fedezünk fel, a romoknál bivalyok ácsorognak, egy felszerszámozott teve a fák ágai között keresgél valamit, amikor mellé érünk, kíváncsian bámul be ablakunkon.
Hazafelé a csúcsforgalomban, az előttünk megálló teherautó platójáról egy kiskatona szórakozásból fadarabot dob kocsinkra. Heves gesztikulálással fejezem ki rosszallásom, Attila meg látványosan felírja a rendszámot, a fiatalember ettől kissé megszeppen. Az út igencsak bordás, szerencsére többnyire hosszában, így hullámlovasként lovagolhatjuk meg a tarajos aszfaltot. Iszlámábád felé közeledve a padkát végig kiterített gyönyörű mintázatú selyemkendők szegélyezik, annyira figyeljük, hogy elhagyjuk az iszlámábádi kereszteződést és Rawalpindiben kötünk ki. Látszólag eltévedünk, ám igazából csak kerülőről van szó, annyi a hasznunk belőle, hogy mangót és dinnyét vásárolunk.
Egy felhőszakadást követően úgy döntünk, hogy egy-két napra elugorhatnánk, a britek egykori nyári rezidenciájába, a közeli Murree-ba. Csütörtök délután lévén mindenki a hegyekbe tart, így aztán Murree-ban még parkolni is alig tudunk a kocsival, megnézünk egy-két hotelt, a jobb helyeken nincs szabad szoba, amit viszont felkínálnak, a színvonalához képest magas ára miatt nekünk nem felel meg. Jobbnak látjuk visszamenni Iszlámábádba, pedig a természet bővelkedik szépségekben, a füves völgyek, a sűrű erdők, a kristálytiszta vizű tavak, a rengeteg virág visszatartanának, csak ne lennének itt ennyire sokan. Az egyik kanyarban kis híján frontálisan ütközünk, a szembejövő Toyota elfelejtette, hogy Pakisztánban balra tarts van. Lenn a városban ismét szakad, a Margalla-hegyről patakokban ömlik alá az esővíz, ám a főváros csapadékelvezetése jól megoldott, az utakon nem keletkeznek tavak, tócsák, mint Szargodhában.
A vártnál hosszabb iszlámábádi tartózkodásunk révén pihenésre is bőven marad időnk; mindenfelé csavargunk, nézelődünk, és sokat olvasunk. Ajtónk előtt minden reggel ott a friss Pakistan Observer és a The News. Az újságokból tudjuk meg, hogy a heves viharok Szindben 21 életet követeltek. A két napig tartó esőzés miatt sok ház összedőlt, a leszakadt elektromos vezetékek több halálesetet okoztak. A pakisztáni lapok visszatérő témája a kasmíri és az afgán helyzet, a drog-kereskedelem, ópiumcsempészet, valamint az előző napi erőszakos cselekmények ismertetése. Sokat foglalkoznak az Indiában élő muszlimok emberi jogaival, elemző cikkeket közölnek szomszédjuk gazdasági és politikai problémáiról. Ezek hangvétele nem éppen barátságos. A tévé mellett az újságokban is nyomon követjük a barcelonai olimpia eseményeit. Megtudjuk, hogy a pakisztáni naptár szerint 1413 Muharram-ul-haram hónapjában járunk, valamint hogy az imádságok időpontja: az első, a hajnali fajr 4 óra 20 perckor van, a zohr 14 órakor, asr 17:30-kor, a maghrib 19:28-kor, az utolsó ima, az isha pedig 21 óra 15 perckor kezdődik.
Az étkezéssel kezdetben komoly problémáink vannak, hiszen szinte valamennyi pakisztáni étel tartalmaz valamilyenféle húst. Hosszas keresés után, néhány nap elteltével sikerül a Blue Area-n rálelnünk egy pizzatériára, ahol Attila pizzával lakik jól, én meg spagettiből nyelek pár falatot. Miközben a paradicsomos tésztát turkálom, megállapítom magamban, én bizony sokkal ízletesebben készítem ezt a milánói gombás ételt. Az ebéd után betértünk a French Bakery-be, ahonnan finom süteményekkel, fehér és barna kenyérrel, vajjal, sajttal megpakolva jövünk ki. Ettől fogva a reggeli meg a vacsora nem jelent többé gondot. Italból is nagy a választék: Cola, Sprite, Teem, Mirinda, Mango Juice stb. kapható, azonban valamennyi elviselhetetlenül édes, szomjunkat csak az ásványvíz oltja. A piacokon szerezzük be a paprikát, retket, valamint a gyümölcsöket: narancsot, mangót, licsit. Időnként sült krumplira fáj a fogam, pár utcasarokkal tőlünk egy fogatlan paki árulja újságpapírból csavart stanicliban. A szállodánkban hamar rájövünk, hogy elég egy személyre kérni a vegetáriánus rizsből, mert a bőséges adagból mindketten jóllakunk.
A követség jóvoltából kellemes ebédmeghívásoknak teszünk eleget. Leszámítva betegségemet és a minden percével indiai utunkat megrövidítő meddővárakozás okozta bosszúságunkat, élményeink idővel biztosan szép emlékké állnak majd össze. Pedig a kezdet nem volt valami ígéretes, eleinte nem nagyon kedveltem ezt a várost, ami nem csoda, hisz jó pár napig beteg voltam. Ám miután helyrejöttem, mindent egészen más szemmel kezdtem nézni.
Pakisztán jelenlegi - harmadik - fővárosa, a görög Doxiádész és munkatársai által tervezett, alig 31 éves Iszlámábád viszonylag kevés látványossággal bír. Néhány múzeumát, a Rawal-tót, a Rózsa és Jázmin kertet, a Margalla-hegyi kilátót az alatta fekvő mini állatkerttel és gyermek parkkal akár egy-két nap alatt is megtekinthettük volna. A Potwar-fennsík északi részén, a Margalla-hegy lábánál csodálatos környezetben fekvő, gondosan megtervezett blokkokra osztott hosszan elterpeszkedő város középületei, - ideértve a kétkamarás parlamentet is - többnyire laposak, meglehetősen jellegtelenek, nélkülözik az iszlám építészeti hagyományokat, amiért a helybéliek neheztelnek is.
Az egyetlen jelentősebb kivétel a hegy lábánál a sík térségből fenségesen kinövő Fejszál moszk. A százezer hívő befogadására alkalmas mecsetet, a város legszebb ékességét, a szaúdiak anyagi támogatásával török építészek álmodták márványba. Az épületkomplexum teljes területe 18,4 hektár, a fedett imaterem 4800 négyzetméteres. Közepén hatalmas - 6,5 tonnás - gömb alakú csillár 1100 lámpája biztosítja a megvilágítást. A mecset udvara alatt az alapszinten és az első emeleten a Nemzetközi Iszlám Egyetem kapott helyet; különbözőfakultásain mintegy 1500 fiatal folytatja teológiai tanulmányait. Az épületet négy oldalról szökőkutak és medencék veszik körül. A mestermű vakítóan szikrázik, ha kisüt a nap, ám mostanság a napsugarak helyett főleg az eső zuhog kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mintha csak a középületek szürkeségét igyekeznének ellensúlyozni, páratlanul fantáziadúsak a város villái, elragadóan szépek parkjai, magasra lövellő szökőkútjai, alléi, sétányai, a hatalmas erdők, és a rengeteg virág: a vérvörös, tölcséres hibiszkuszok, a szivárványszínű legényrózsák, a narancssárga trombitavirágok, a két méteresre is megnövő kánnák, a lila és vörös színben pompázó erotikus bougenvilleák és a mindenféle színben látható számtalan „nemtudomhogyhívják” virág. Esténként impozáns látvány a fényárban úszó Kormányzósági palota, parkjában sejtelmes fényekkel megvilágított szökőkútjaival, de az apró lámpafüzérekkel díszített vendégfogadók - köztük a mienk is - csodálatosan mutatnak.
A blokkok középpontjaiban található Markazokban rengeteg a szatócsbolt, az apró bazár, de vannak itt szupermarketek is. Széles az áruválaszték, szinte minden kapható. Bár az árusok olykor be-beinvitálnak üzleteikbe, ám ha nemet intünk, nem erőszakoskodnak, nem akarnak mindenáron ránk akaszkodni. A legizgalmasabb a muszlimok „vasárnapja”, a pénteki nap, amikor életre kel a híres Dzsuma bazár. Csodálatos élmény tekeregni a roskadozó pultok között, alkudozni a zöldségesekkel, szóba elegyedni velük és kóstálni portékájukat. Felkeresünk néhány elegáns, légkondicionált „csupatükör” bazárt is, elegáns ruhákat, finom bőrtáskákat csodálunk meg. Drágakövekből, arany ékszerekből igen nagy a választék, azt hiszem, olcsón lehetne itt vásárolni, de mi nem ezért jöttünk. Sokkal jobban örülök annak a jázminkoszorúnak, amivel férjem lep meg. Iszlámábád pipiskedő, muszlinkendős hölgyei jól ápoltak, furcsa látványt nyújtanak viszont a festett szemű kislányok. A férfiak imádhatják a vöröshagymaszínt, mert rengeteg lángoló fejű, hennás hajú, korosodó férfival találkozunk. A fiatalemberek kéz a kézben sétálnak, mit mondjak, elég furcsák. A népesség nemek szerinti megoszlása kedvezőtlen, a férfiak száma lényegesen nagyobb a nőkénél, emiatt sok a frusztrált férfi. Ott, ahol a vallás négy feleséget engedélyez, némelyeknek egy sem jut.
Iszlámábád gondosan megtervezett, széles osztott pályás sugárútjain ismeretlen a forgalmi dugó fogalma, nem közlekedhetnek itt a levegőt szennyező kétütemű bébitaxik, a szkúterek, s a tehergépkocsikat is a perifériára száműzték. Rengeteg a japán személyautó, a dzsip és a mikrobusz. A szigetország szinte teljesen uralja az autópiacot. Subaruval azonban eddig csak egyetleneggyel találkoztunk, Murree-ba menet az egyik szerpentinről kikanyarodva pillantottuk meg a sötétkék testvérautót. Jó lett volna lefényképezni, de mire férjem kiguberálta a hétrúpiás útpénzt, addigra a „pakisztáni rokon”, mint a kámfor, úgy eltűnt előlünk. Kocsink eddig - hál’ istennek - jól bírja az iramot, igaz viszont, hogy a szélvédőnkön a még Szerbiában felpattanó kő okozta repedés mindennap néhány millimétert tovább nyújtózkodik, és bizony mióta megmártóztunk a szargodhai „pocsolyában”, a riasztó dudája is néma, csak néha iázik rekedt szamárként. Nem tudjuk megjavíttatni, s a kulcsról sem csinálnak másolatot, viszont kicseréljük a légszűrőt, ami a homoktól, portól már teljesen használhatatlanná vált.