Szokás szerint a hajnal kiugraszt ágyunkból, a reggeli kávézás közben felvázoljuk a megírandó cikket. Az egész napunk fogalmazással és sétálással telik. Sikerül mindenféle finomságot, sajtot, péksüteményt, friss joghurtot, tejet, üdítőt, mangót és sárgadinnyét beszereznünk. Egy afgán kereskedő ránk akaszkodik, addig nem nyugszik, míg el nem megyünk a boltjába, áruja azonban nem igazán nyeri el a tetszésünket. Egy másik viszont pénzváltásra invitál, ezúttal nem vagyunk elutasítóak, Attilának hosszas vita után a bankinál mintegy 5 százalékkal magasabb árfolyamot sikerül kialkudnia. Ők szintén Hekmatyar hívei, vezérük neve hallatán egy pillanatra még az alkudozást is abbahagyják.
Szeretnénk egy jól használható térképet venni, a dolog azonban reménytelen, csupa régi, elavult másolatot tesznek elénk, az új utak egyiken sincsenek feltüntetve, némelyikükről még India határa is hiányzik! Helyette az afgán-szovjet háború hiteles történetét leíró - The Bear Trap címmel megjelent - legújabb pakisztáni bestsellert vásároljuk meg. A District Court (területi bíróság) szomszédságában Mohameddel futunk össze. Nagyon megörülünk egymásnak, most ő hív meg minket egy üdítőre. Visszatérőben szállodánk közelében Robertbe botlunk, megtudjuk, hogy az előző nap este busszal érkezett, a kerékpárját nem sikerült megjavítania, ezért Taftánban hagyta.
A főutak forgalma óriási, csúcsidőben a Dzsinnah road kékesszürke füstben úszik, az aszfalt fölött benzingőz kavarog, elsősorban a szkúterek, a motoros riksák és a buszok okádják a mérges gázokat. A hegyek között megreked a szennyezett levegő, a város fekvése kedvez a szmog kialakulásának. Talán ez az oka, hogy a teherautókat nem engedik be a centrumba, az áruelosztást kisebb járművekkel, valamint emberi és állati erő igénybevételével végzik. A modern Toyota furgonok mellett lovak, szamarak, tevék, ökrök, targoncát, talicskát toló emberek, kerékpáros riksások „segédkeznek” az árumozgatásban. A fáradhatatlanul robotoló szamarakat, igen keményen dolgoztatják, agyonhajszolják, és sajnos verik is őket. Felvarasodott hátuk minden sebe botütésről árulkodik. Szegény, kizsigerelt párák, amint megállnak, rögvest elbóbiskolnak.
A felcicomázott buszok, kis teherautók, minibuszok, autóriksák sokkal díszesebbek mint Indiában, külön pingáló iparág alakult ki festésükre. Amikor hajóval megjön a szállítmány, Karacsiban az első út a kocsifestőkhöz vezet. A forgalmas kereszteződésekben, mint harmadrangú karmesterek irányítanak a rendőrök. A Dzsinnah road két oldalán húzódó nyitott szennyvízelvezető árokban tízéves formájú kisfiúk könyékig kotorásznak, a bűzös csatornából puszta kézzel szedik ki a hulladékot. Pakisztánban rengeteg a fiatalkorú, a lakosság fele 15 évesnél fiatalabb. Jellemző a gyermekrobot, a kizsákmányolás, a földesurak nagy számban dolgoztatnak rabszolgaként gyerekeket.
A járdán 50-100 méterenként falra felszerelt fémhordók szolgáltatnak kézmosáshoz vizet. Lépten-nyomon gyümölcs- és az italárusba botlunk, a fertőzéstől nem félő, bátrabb turisták megkóstolhatják a cukornád kicsavart levét, ehetnek az előre felszeletelt, légypiszokkal fűszerezett dinnyéből, mangóból. Férjemet lebeszélem, hogy megízlelje eme utcai csemegéket, túl veszélyes lenne európai gyomrának.
Késő délután még körbejárjuk a központot, aztán újból visszatérünk a bazárba, valahogy vonz a hangulata. Kisfiúk teával megrakott tálcával, a karjukra felpúpozott frissen sült, forró rotival egyensúlyoznak. A bazárok mélyéről barázdált képű árusok figyelik bizalmatlanul minden lépésünk, mozdulatunk. A harsogó pakisztáni rap-be hangos tülkölés vegyül, fantasztikus a zaj, a por, a füst és a meleg. Bárkivel is elegyedünk szóba, hamar kiderül, hogy Iránt itt nem nagyon szeretik, többször megszólóan, megvetően nyilatkoznak róla. Indiával szemben pedig kifejezetten ellenségesek, a tisztátalannak tartott országot egyenesen utálják.
Ez utóbbi érthető, hiszen a muszlim állam identitását kezdettől fogva hatalmas szomszédjától való különbözőségében próbálja kifejezni. A „Tiszták országa” jelentésű Pakisztán szó „P” betűje Pandzsábot szimbolizálja, az „A” az északnyugati afgánok-lakta tartományra utal, a „K” Kasmírt, az „I” az Indust vagy az iszlámot jelzi, míg az „S” Szindet, a „TÁN” pedig Beludzsisztánt jelképezi. A név már az állam megalapítása előtt létezett, a műszót a Cambridge-ben tanuló indiai muszlim diák, a későbbi híres pakisztáni politikus, Csaudhuri Rahmat Ali találta ki.
Második éjszakánk után kipihenten ébredünk, míg a kocsiba pakolunk, mellettünk egy népes muszlim család cihelődik, rendezgetik motyóikat Toyotájukban. Indulás előtt még egy utolsót fohászkodnak Allahhoz. A szemközti kórház kapuja dús fürtű narancssárga trombitafolyondárral van befutva, láttukra eszembe jut, hogy otthon az én tölcséres trombitavirágaim is most virítanak.
Úgy látszik elszoktunk az önállóságtól, mert a városból képtelenek vagyunk kitalálni. Az előző nap látott Karacsi, Lahore, Rawalpindi, Iszlámábád feliratú jelzőtábla sehogyan sem akar előkerülni. Érdeklődünk fűtől-fától, rendőrtől, polgártól, többnyire az iskolázott fizimiskájú járókelőket szólítjuk meg. A sok ellentétes eligazítástól már kezdünk frusztrálódni, sok-sok kör után ismét visszaérünk a főutcára, ahol egy fiatalember segítőként hozzánk szegődik, persze nem minden hátsó gondolat nélkül, hiszen, mint később kiderül, a számára kedvező útvonalat ajánlja.
Gyanússá akkor válik a dolog, amikor letérünk egy keskeny mellékútra, állítása szerint ez a Beludzsisztánt Pándzsábbal összekötő „highway”. Már jócskán kint vagyunk Quettából, a repteret, majd a keresztény temetőt elhagyva, a nap állásából ítélve észak-északkelet felé haladunk. Valami rosszat érzek, az első kisebb falu után rájövök, hogy ez az út nem az, amire mi gondoltunk. Észrevételem azonnal szóvá teszem, mire gyors magyarázkodásba kezd: arrafelé jóval hosszabb az út, sok az ellenőrzés, gyakran megállítanak, sorolja érveit a mérnökhallgató, egyébként is, ha terhünkre van, bármikor kiszállhat, igaz ezt csak jóval később, úti célja, Muszlimbagh közelében ajánlja fel.
Mivel már több mint 40 kilométert megtettünk, és semmi kedvünk még egyszer végigkeveredni Quettán, beletörődünk, hogy erre kell mennünk. A termékeny vidék öntözőcsatornáiban gyerekek lubickolnak önfeledten, legelésző birkák, kecskék kódorognak mindenütt. A beludzsi kecskék „rém dzsesszesek”, remek mozgású, jópofa állatok. Elkeveredve az állatseregletben, néhol egy-két büszke szamár is feltűnik. A gyümölcsültetvényeket erődhöz hasonló csipkézett falakkal, hatalmas hullámvaslemez-kapukkal jellegzetes pastu házak őrzik. A kerítés négy sarkán őrtornyok, oldalukban lőrések. A hátunk mögül erodált vörös hegyek pillantanak vissza.
Khanai után, ahol kólát iszunk, hamarosan elágazik az út, a jobb minőségű kelet felé halad, minket azonban a kátyúsabb, keskenyebb, egynyomsávos útra vezérel barátunk. Sajnálhatjuk, hogy nem jobbra mentünk, mert így kihagytuk a festői Ziaratot, ahol a néhai Dzsinnah élete utolsó napjait töltötte.A Quettától 133 kilométerre, 2449 méterrel a tengerszint fölött lévő Ziarat ősborókásairól nevezetes. A település neve oltárt jelent, a legenda szerint egykor itt pihent meg a számos csodát művelő szent Kharwari Baba. Halála után a pázsitos völgyben temették el. A szent ember oltárát manapság is rengeteg zarándok keresi fel. Az Id fesztivál idején törzsi emberek gyűlnek egybe, birkózásban mérik össze erejüket, céllövő versenyeket rendeznek. A nyári üdülőhely színpompás virágai, buja zöldje, hűs vizei és levendulaszerű lila bokrai különösen szürkületben nyújtanak csodálatos látványt. Ziarat környékén több mint fél tucat karezzel öntöznek, sziklákba vájt csatornákon át érkezik a víz az almaültetvényekhez, cseresznyés kertekhez.
A Ziaratba vivő út helyett a vasút nyomvonalát követjük, régen épülhetett, ma már nincs használatban. Balkéz felől, az úttól néhány száz méterre afgán menekültek khakiszínű sátrai tűnnek fel. Egyébként egy lélek sincs errefelé, a növényzet az éltető víz hiányában teljesen eltűnt. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a semmiből hirtelen egy motorkerékpár tűnik fel, ahogy közelednek visszapillantó tükrömben látom, hogy két fegyveres afgán jön utánunk. Jó fél óráig, talán 45 kilométeren át követnek minket, aztán úgy, ahogy előkerültek, egyszer csak eltűnnek. Bolhás kutyaként morgok, hibáztatom útitársunkat, amiért erre hozott; sokkal jobb lett volna a másik út; - dohogok magamban. Mérgemet az aszfalt szélén velünk egy irányban masírozó, lassan bandukoló apró kis teknősbéka látványa veszi el.
A „Muszlim kertre” átkeresztelt Hindubagh-ban elválunk barátunktól. Cserébe a fuvarért urdu nyelven papírra veti utunk soron következő állomásait. Szükség is van erre, ugyanis az urdu egy „kicsit” eltér a fárszitól, ami épp elegendő, hogy ne lehessen a perzsa nyelvkönyv segítségével megállapítani, hol járunk. Felsorolja, merre vannak jó hotelek, különösen Fort Munroról áradozik, javasolja, hogy feltétlenül álljunk meg ott, nemcsak a kiváló szállásért, de a csodálatosan szép környékért is érdemes. Ezt még elhisszük neki, ám az út állapotát dicsérő szavait kétségbe vonjuk, az egyes útszakaszokhoz felsorolt időtartamok viszont a valóságos viszonyokról árulkodnak.
Muszlimbagh után egy őrült busz liheg a sarkunkban, a legszívesebben letolna az útról, a békesség kedvéért lehúzódunk, elengedjük. Néhány kilométerrel arrébb azonban megáll, és mintha csak ránk várna, az istennek sem akar elindulni, kénytelenek vagyunk kikerülni. Qila Saifullahig megint üldözés következik, szerencsére ott a sofőr elfordul északra, a törzsi területek felé. Végre fellélegzünk, e örömünk rögtön elszáll, amikor az afgán menekülttábort elhagyva, egy kanyarból kiérve látjuk, hogy utunkat hatalmas kövekkel barikádozták el. A rosszarcú kamaszok azonnal férjemhez tolulnak, pénzt kérnek, miközben én összehúzott szemöldökkel szuggerálom egyiküket, vegye el az utunkba rakott köveket. A gyerek meghunyászkodva engedelmeskedik, ám a többiek közben emelni próbálják az útvámot. Ez nagyon nem tetszik, s különösen az nem, hogy a fa mögül fenyegetően marcona férfiak közelednek felénk. Hirtelen a gázra lépek, s teljes sebességgel megcélzom a hegyre vezető utat.
Komor méltósággal ülnek köröttünk a hegyek, a táj egyre kihaltabb, félelmetes némaság honol a tájon, itt aztán a madár sem jár, elhatalmasodik bennem a szorongás, egyetlen cél vezérel, minél előbb elhagyni ezt a vészjósló vidéket, Beludzsisztán földjét, melynek félelmetes lakóit az ősi csatadal így jellemzi: „(...) a beludzsok erődjei a hegyek; a hegycsúcsok biztonságosabbak, mint a hadsereg, társaink a büszke ormok, az úttalan sziklák a barátaink; vízesések a mi italunk, falevelek ágyaink, s párnánk a kemény föld.”
Egyre jobban félek, kétséges, hogy valaha is kikerülünk innen; a táj ezernyi félelmetes hegykaréja vesz körül, sehol egy élőlény, egy jármű, de még egy útjelző tábla se; csak a sejtelmes, borzongató csend. Kiváló célpontként szolgálhatunk a hegyi rablóknak. Érzem, veszettül nagy vállalkozás ez, magamban egyre csak azt hajtogatom, hogy visszafelé más útvonalat kell választanunk, én erre semmi szín alatt nem jövök még egyszer.
Aggodalmam nem alaptalan, hisz útikönyvünk ezt az utat egyszerűen csak „Robber road”-nak, vagyis rablóútnak hívja, ugyanis errefelé rendszeresen törzsi háborúk dúlnak, gyakoriak a rablótámadások, sőt előfordulnak emberrablások is. Ezen az úton halad a drog- és a fegyverkereskedelem. Az újságból tudjuk meg, hogy nem sokkal előttünk egy fiatal német házaspárt szitává lőttek, amint kiszálltak a kocsijukból. A pakisztáni kormány képtelen ellenőrzése alá vonni ezt a területet, a viszonyokra jellemző, hogy megkülönböztetésül a pastu nők piros ruhát viselnek, nehogy a harcok idején őket is lepuffantsák. Egyikünk sincs pastu nőnek öltözve, ezért szorongva vizslatom a hegyoldalakat, támadástól tartva.
A hegyes-völgyes vidék keménnyé és ellenállóvá tette lakóit, bátorságuk és halálfélelmet nem ismerő harcmodoruk legendás, a kegyetlen éghajlat - a hőmérséklet nyáron eléri a 130 Fahrenheit fokot, (vagyis meghaladja az 50 Celsius-fokot) télen pedig 20-30 fokkal is a zéró alá száll -, a magas hófödte 
hegyek, a kopár sivatagi táj, szikár, harcedzett, kitartó embereket nevelnek. Nagyon igénytelenek, némelykor egész nap elvannak egy darab nánnal és pár pohár teával; olykor napokig járják a hegyeket, hágókat minden táplálék nélkül; sőt képesek hetekig a minimális élelemmel erőltetett menetben vándorolni. Télen-nyáron papucsban járnak, hogy az ötszöri imádkozásnál ne legyen gond a cipő levétele. Ha a helyzet úgy hozza, baltával szisszenés nélkül lecsapják megsérült karjukat, lábukat. Vallásos fanatizmusukkal kombinálódó bátorságuk félelmetes harcosokká teszi őket. A halálfélelmet nem ismerik, attól viszont rettegnek, hogy nyomorékon nem tudják kötelességüket teljesíteni, felnevelni gyerekeiket, ellátni a családjukat, gondozni a birkákat, ezért inkább a halált választják. Sok helyütt sírokról árulkodnak a Mekka felé tájolt, lehasított szikladarabok vagy kisebb kövek.
A pastuk bátorságukon kívül vendégszeretetükről és vérbosszújukról is nevezetesek. A legcsekélyebb sérelmet képesek megtorolni, a szemet-szemért, fogat-fogért elvet követik. Az egyének, családok és klánok között mindennapos a vendetta, s a harc nem évül el, hanem generációról-generációra folytatódik. Egy család sohasem felejti el a becsületén esett foltot. A megtorlás nem marad el, évek telhetnek el a sérelem után, ám előbb-utóbb eljön a leszámolás ideje. A gyermeknek kötelessége megölni apja gyilkosait, ha a gyilkos már meghalt, akkor a családtagjain kell elégtételt vennie. A megtorlásnak még a dzsihad sem szab határt. Egyedül a vendégszeretet morális parancsa jelent kivételt. Az oltalmazás, menedéknyújtás megtagadása a rászorulótól egy pastu számára elképzelhetetlen. Bajban a segítséget még az ellenségtől sem szabad megvonniuk. Amíg valaki a család vendégszeretetét élvezi, addig abszolút biztonságban lehet, vendéglátója harcolni fog védelme érdekében, úgy bánnak vele, mint a családtaggal. Egészen természetes, hogy a legjobb falatokat kapja, még akkor is, ha vendéglátója igen szegény. Kedvéért akár az utolsó bárányukat is leölik, és habozás nélkül a legnagyobb szeletet teszik elé az étkezésnél.
Úgy érzem, mintha csak körbe járnánk, a belénk fészkelődött nyomasztó gondolat egyre csak azt súgja, nem jutunk ki innen sohasem. Ráadásul bedekkerünk szerint külföldiek csak fegyveres őr kíséretében utazhatnak errefelé. A monoton kanyargásban teljesen elvész távolságérzékelésünk. Útjelzés alig van, ha olykor mégis ráakadunk egyre, biztos, hogy urdu nyelvű. A távolság hol mérföldben, hol kilométerben van megadva, így néha azt sem tudjuk eldönteni, hogy egyáltalán közeledtünk-e célunkhoz.