A tizenötödik nap virrad ránk Iszlámábádban, egyre fogy a reményünk, hogy valaha is továbbindulhatunk. Már delelőn van a nap, amikor a postára megyünk. Míg Attila a követséget tárcsázza, bal szemem viszketni kezd; ez szerencsés jel, nyugtázom magamban, ma biztosan öröm ér. Alighogy végiggondolom ezt, máris látom férjem felderülő arcát, azonnal tudom, hogy végre megkaptuk a már nagyon várt dokumentumot. Sebbel-lobbal összepakolunk, a követségen elemózsiával és jeges, citromos vízzel gondoskodnak rólunk. Kutyafuttában elköszönünk, nincs türelmünk reggelig várni. Irány az indiai határ.
Ezután nemcsak pénzünkre, a kocsira és egymásra kell vigyáznunk, hanem a bécsi Autóklub által megküldött dokumentumra is. Nyomasztó tudni, ha történetesen a carnet megsérül vagy elvész, vagy ha az import bélyegző mellől hiányzik az export pecsét, akkor bankgaranciát vagy biztosítékot követelhetnek. Ez az új kocsi árának 200-250 százaléka. Ugyanez a büntetés vonatkozik arra az esetre is, ha ellopják vagy összetörik a kocsit. Ezzel a szigorú megkötéssel kívánják elejét venni az illegális autókereskedelemnek. Számos előnye mellett, az autózás nagy legnagyobb hátránya, hogy - legalábbis Ázsiában - rengeteg papírmunkával jár, az embert sokat piszkálják a határokon, s mint egy nyakba akasztott nehéz kő, állandó a balesettől vagy a kirablástól való félelem.
Hetvenes tempóval robogunk a „Halál útján”, vagyis a Grand Trunk Road Iszlámábádot Lahórral összekötő szakaszán, mely a gyakori súlyos balesetek következtében kiemelkedően vezet a halálstatisztikában. A pakisztániak eszeveszettül száguldoznak, vakmerően, kiszámíthatatlanul előzgetnek, minden manőverezésük balesetveszélyes, vezetésükben semmiféle racionalitás sem fedezhető fel. Legfontosabb „szabályuk”: erőszakosoké az elsőbbség, tolakodóké az előny! A teherfuvarozók legtöbbje kábítószerrel doppingolja magát, különben aligha bírnák az emberfeletti terhelést. Pakisztánban bárki vezethet, a jogosítványt itt senki sem kéri számon. A legújabb típusú japán autók, dzsipek jól bírják a sebes iramot, ám az út minősége most sem engedi meg a lóerők rivalizálását. Furcsán hangozhat, de számomra mégis a legkevesebb gondot a balra hajts okozza. A tehergépkocsik fekete füstöt okádnak, a buszok teteje megpakolva, belsejükben, mint szardíniás dobozban a halak, egymáshoz préselődve szoronganak az utasok.
Pakisztánban az autóbusz a legolcsóbb közlekedési jármű, ugyanakkor végtelenül kényelmetlen és borzasztóan veszélyes. A buszállomások általában a vasúti pályaudvarok vagy a bazárok közelében találhatók. Az ülőhelyek nem foglalhatók le előre, mindenki oda ül, vagy áll, ahol van hely. Kényelmesebb utazást biztosítanak a minibuszok, ezek azonban sokkal drágábbak. Számos magánkézben lévő luxusbusz fut Lahór és Ravalpindi között. Sok balesetes járművel találkozunk, az elakadt teherautókat, buszokat itt nem háromszöggel jelzik, megteszi egy faág vagy kisebbfajta kőrakás is. Az átereszek, hidak átszakított korlátai mind-mind balesetre utalnak. Az utat eltorlaszoló összetört járműroncsok miatt gyakorta kell szántóföldeken, tarlókon átbukdácsolnunk, jókora kerülőket megtennünk. Az útikalauz tanácsa szerint baleset esetén célszerű eltávozni a helyszínről, és felkeresni az első rendőrt, itt ugyanis a szemet-szemért elv uralkodik, nem nézik, hogy ki volt a hibás, ha külföldi az illető, azonnal elégtételt, vesznek.
Szívesen figyelnék időnként a tájra is, de ilyen partnerek mellett ez kizárt, csak néha kapok el szempillantásnyira egy-egy eukaliptuszt, akáciát vagy terebélyes banjan fát. Ez utóbbiak árnyékában mindig hűsöl pár sziesztázó ember, lustálkodó állat, némelyikük hatalmas lombkoronája alatt egy lakodalmi vendégsereg vagy egy kisebbfajta falu apraja-nagyja is elférne. Egy darabig a vasutat követjük, utunk enyhén emelkedik a teljesen erodált Potvar-fennsíkon. Férjem idegenvezetőként sorolja a nevezetességeket, balra a Rohtas erőd, jobbra a Mangla víztározó, az új Dzselám-hídról jól belátható a folyóról elnevezett város.
A völgyet elhagyva homokbuckássá válik a táj, errefelé már az agávé a jellemző növény, ahol nem öntöznek, mindent hatalmába kerít a sivatag. Szemem sarkából néha elcsípek egy-egy téglagyárat. Zöld és kopár tájak váltogatják egymást. Egy viadukt után félkarú leprás kuporog az egyik sebességtörőn, alamizsnáért nyújtogatja kezét. Vazirábád közelében a Csenábot keresztezzük, a híd használatáért 2 rúpiát kell fizetnünk. E tájon vívták végső ütközetüket a britek és a szikhek a második szikh háborúban. A nagy iparváros, Gudzsranwala után a Ravi folyó, majd Pandzsáb fővárosa, Lahór következik.
A városban már alkonyodik, de a szürke égbolton még élesen kirajzolódik a terrakotta színű mogul erőd, a pompás Lahore Fort és a két szamárkupolás mecset. A nagyobbik, a híres Badshahi moszk, melynek építését a nagy mogul uralkodó, a mélyen vallásos Aurangzeb idején, 1676-ban fejezték be, hatalmas belső udvarán 60 ezer hívő fér el. A XVI. században emelt Vörös Erőd a mogul korszak egyik kiemelkedő remeke. A közel 3 és fél milliós ősi kereskedőváros, mely több mint 900 éve Pandzsáb legfontosabb települése, még ma is az iszlám világ egyik központja. A X. században még egy hindu dinasztia székhelye volt, később, a XII. századtól került muszlim befolyás alá. Fejlődéséért különösen sokat tett Dzsehángir és felesége Nur Dzsehán. Itt, Lahórban található az ország legrégibb egyeteme, a magyar származású híres orientalista, Leitner Vilmos által 1882-ben alapított Punjab University.
A viktoriánus pályaudvar közelében, a „város sűrűjében” érdeklődünk szállás után. Több hotelt is megnézünk, de mindenhol csak légkondicionált szoba van, az árak túlságosan magasak, a kocsi számára nincs parkolási lehetőség, ám a fő gond az, hogy nem fogadnak el dollárt. Mivel nem akarunk több napot maradni, és a bankok nyitását sem óhajtjuk megvárni, tovább kell keresgélnünk. Kívánalmainknak az Asia hotel felel meg, a szoba ugyan lehetne tisztább, egy éjszakára azért elmegy. Míg Attila a bejelentkezéssel van elfoglalva, addig engem a kocsival az öreg ajtónálló a szálló bejáratához, az árkád alá navigál. Ígéri egész éjjel rajta lesz a szeme, ez itt Lahórban, különösen a vasútállomás környékén nem hátrány, mert gyakran megesik, hogy gyanútlan turisták kocsijában kábítószert vagy csempészárut rejtenek el, aztán Indiában felkeresik az „önkéntes szállítót”, persze csak ha addig az indiai vámosok nem kapcsolták le.
A nehézszagú forró este, valamint kíváncsiságunk még egy sétára késztet bennünket. Nem megyünk messzire, csak a háztömböt járjuk körbe és kissé elmerészkedünk a vasútállomás felé is. Az első meglepetés rögtön a következő szállodánál ér, a járdán csoportba verődve süketnémák hadonásznak, oly furcsák, hogy nem tudom levenni róluk a szemem, bámulok mint falusi kislány, ki először jár városban. Másodszor egy világító jojó késztet megállásra, a le-fel futó fénylő „Made in Japan”- játéknak nem tudok ellenállni, íziben veszek egyet. Az állomás közelében minibuszok sorakoznak, az egyik sofőr mutatja, hogy szívesen elvinne minket Iszlámábádba, mindössze 600 rúpiát kérne a fuvarért. A zsibvásár, zaj, ricsaj, hangoskodás; a bábeli hangorgia, tülkölés, tülekedés hamar visszakerget szállodánkba. Szobánk ablaka a szemközti vasúti dormitoryra néz, Pakisztánban ezek a legolcsóbb szállodák, számos sötét alak húzza meg magát bennük éjszakára. Lefekvés előtt még egyszer lemegyünk ellenőrizni a Subarut, megnyugodhatunk, mert az öreg kiguvadt szemekkel figyeli, de egyébként is jó megvilágított helyen áll.
Mintha csak összebeszéltünk volna, már hajnalban kipattanunk az ágyból, ki nem mondott vágyunk, hogy mielőbb a határra érjünk. Mire észbe kapunk régen elhagyjuk a Salimar Gardent, azonban nem bánkódunk miatta, majd visszafelé bekukkantunk ide, meg egyébként is két éve a kasmíri Srínagarban már volt alkalmunk megcsodálni a mogul kertépítészet remekeit, melyeket Dzsehángir szeretett felesége, Nur Dzsahán számára építtetett. Lassanként mindenki eltűnik előlünk, azt vesszük észre, egyedül maradtunk. Wagahnál érjük el az indiai határt.
Hiába igyekeztünk, a határ még zárva, várnunk kell 9-ig, addig van bő másfél óránk. Férjem az immigration officernél a megmaradt 292 pakisztáni rúpiánkat beváltja 300 indiai rúpiára, de az őr vérszemet kap, nem elégszik meg ennyivel, szeretne dollárt is szerezni tőlünk, mindent latba vet, hogy váltsunk nála.
- India bankok zárva lenni, szálloda, benzin kell sok pénz - mondja.
- Váltani nálam nagyon jól, bank 1 dollár adni 26 rúpia, én adni 27 rúpia. Érvelései kísértetiesen hasonlítanak a kurdokéra. Azt hiheti, keveselljük ajánlatát, mert feltornázza az árfolyamot egészen 28 rúpiáig. Mi azonban hajthatatlanok vagyunk, keveselljük is, meg nem is akarunk váltani, elég sok pénzt hagytunk Pakisztánban, ha kell, inkább a szikheknél váltunk, ők korrekt partnerek. Egy lyukas pakisztáni paisánk sem maradt, még egy italért sem tudnánk visszamenni, de hogy is akarhatnánk megfordulni, amikor már csak egy karnyújtásnyira van tőlünk India.
Kilenc órakor még semmi mozgás, kezd gyanússá válni a dolog, ám nincs egyetlen hivatalos közeg sem, akitől érdeklődhetnénk, kénytelenek vagyunk tovább várni. Míg a színes virágú bokrokon esőtől ittasult fákon legeltetem szemem, egyre csak a modern kor legnagyobb exodusa jár eszemben. E véráztatta földön, több mint félmillió hindu, szikh és muszlim vesztette életét, az áldozatok pontos számát a mai napig sem tudják. India és Pakisztán különválása Pandzsáb feldarabolásával járt, a népvándorlást tömegmészárlás követte, a szétválás éve, 1947 és a határ lezárásának ideje, 1951 között a menekültáradatban körülbelül 15 millió ember cserélt hazát, lépte át a határt. Másfél Magyarországnyi ember volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, azt a helyet, ahol ősei évszázadokon át éltek. A parasztok közel 3 millió hektár öntözött földtől vettek végső búcsút, az elvonuló muszlimok falvak százait gyújtották fel. A menekülteknek mindent elölről kellett kezdeniük. A becslések szerint 7 millió hindu és szikh indult el a muszlim Pakisztánból, hogy Pandzsáb nyugati részéről keletebbre költözzön, míg Indiát mintegy 8 millió muzulmán hagyta el, hogy Pakisztánban telepedhessen le. Ez azt jelenti, hogy a frissen létrejött iszlám ország lakosságának egynegyede Indiából érkezett. A változásokra jellemző, hogy míg a függetlenség előtt Lahór 1,2 millió lakójából 500 ezer hindu és 100 ezer szikh volt, a kedélyek lecsillapodása után, a város hindu és szikh populációja 1000 főre csökkent. A két ország felosztását sokan megbocsáthatatlan bűnnek és tévedésnek tekintik, 1947 tavaszán az Amritszári templomból Maszter Tara Szingh halált kiáltott Pakisztánra.
A kilencre ígért nyitásból végül fél tizenegy lesz; végre előkerül „pénzváltónk”, büntetésből, amiért nem váltottunk nála dollárt, jól megvárakoztat bennünket. Komótosan bekönyvel, a kocsit három helyen is, külön egy nagyméretű kemény fedelű füzetbe. Itt senki sem siet, nem jellemző a pontosság, mindenki ráér. Megtehetik, mert egyedül csak mi várunk átkelésre. Máskor sem lehetnek sokkal többen, hisz előttünk júliusban járművel mindössze hat külföldi - két svájci, egy-egy német, kanadai, angol és ausztrál - lépte át a határt. Hihetetlen, hogy ez az egyetlen közúti határátkelőhely az együttesen több mint egymilliárd lélekszámú két ország között, s ami még ennél is meglepőbb; csupán délelőtt tíztől (persze csak papíron), délután négyig tart nyitva. Igaz, forgalom sincs.