A Lak-hágón kezdetben meredeken visz felfelé az út, ám a csúcsra érve egy egészen más világ tárul elénk. Termékeny völgybe ereszkedünk, amerre csak a szemünk ellát, gyümölcsöktől roskadozó fák mindenütt. Valóságos éden ez a sivatag után! A környéken megterem a szilva, őszibarack, sárgabarack, alma, guava, cseresznye, néhány különleges dinnyeféle, pisztácia és mandula. Nem véletlen nevezik Quettát Pakisztán gyümölcsös kosarának. A városba vezető út szélén guggoló asszonyok gyékényszőnyeget fonnak. A forgalom kezd sűrűsödni, egymás hegyén-hátán tolong a sok bicikli, moped, motorkerékpár, tevefogat, szamárszekér, Toyota, Nissan, Bedford teherautó. Mindenki igyekszik célja felé. Hiace furgonokról fürtökben lógnak az utasok. Magából a városból egyelőre nem sokat észlelünk, minden figyelmünket leköti a járművek és gyalogosok kerülgetése. Lassanként araszolva sodródunk befelé az árral, a legtöbbször arra megyünk, amerre tolnak. Elsőként Mohamedet visszük el szülei lakásához, ahol kiveszi zsáknyi cuccát, néhány percre eltűnik egy 
mély kapu alján. Aztán irány a Vámhivatal.
Alapos ízelítőt kapunk Quetta nervózus forgalmából, mire hosszas kavargás után végre a Custom House-hoz érünk. Itt viszont a sok tekintetben az iránira emlékeztető, különösen bürokrata pakisztáni ügyintézésről nyerünk tapasztalatot. Rögtön azzal kezdik, hogy a carnet hiánya miatt „little problem” van, de azonnal megnyugtatnak, nem kell aggódnunk; az indiai határig kapunk egy másik kísérőt, és akkor nem lesz semmi gond. Mondanunk se kell, a felmerülő költségeket természetesen nekünk kell állni. Erre aztán betelik a pohár, az elmúlt napok minden izgalma, fáradtsága, megpróbáltatása egyszerre, robbanásszerűen tör ki belőlünk. Fellázadunk és kijelentjük, hogy addig nem megyünk el innen, míg más megoldást nem találnak. Magyarázzák, azért kell a kisérő, mert egyébként sok bajunk lehet a rendőrséggel, nem értik, miért vagyunk annyira oda, hiszen eggyel több vagy kevesebb ember ekkora kocsinál aligha számíthat. Arra persze 
egyáltalán nem gondolnak, hogy ha már eljöttünk idáig, esetleg szeretnénk egy kicsit körülnézni Pakisztánban. Megőrülök a puszta gondolattól, hogy ezután sem tehetünk egyetlen lépést sem kísérő nélkül, hogy minden percünket egy idegennel kell megosztanunk. Ráadásul még fizetnünk is kell mindezért. Felváltva győzködjük egymást, de mindkét fél érvei süket fülekre találnak.
Az értelmetlen csűrés-csavarástól, a felesleges szócsépléstől megkötöm magam, még teájukat is visszautasítom, közlöm, nem mehet így tovább; végül is nem a mi hibánk, hogy nincs carnet-nk, a pakisztáni konzul jól tudta, hogy autóval jövünk, mégsem mondott semmit, folyvást csak azt hajtogatta, hogy jók az utak, az „ólommentes benzin no problem, Pakisztán no problem.” Honnan ismernénk az itteni előírásokat, ha a konzuljuk sincs tisztában azokkal. Mi bizony egy tapodtat sem mozdulunk, míg nem hívják fel Budapesten a 
pakisztáni követséget, és nem tisztázzák a dolgot konzuljukkal, aki semmiről sem tájékoztatott minket. Nem kell nekünk őr, mi szabad emberek vagyunk, ha nem tetszik nekik döntésünk, akár le is tartóztathatnak, de akkor garantáltan „lesz Magyarország - Pakisztán problem, mert én vagyok újságíró, férjem képviselő.” Úgy látszik a bogarat elültettük fülükben, mert miután Attila végigjárja az összes irodát, végigkilincseli valamennyi főnököt, teázik előljáróságokkal, akik különböző kérvényt iratnak vele, végre-valahára arról biztosítják; találnak valamilyen megoldást, hogy önállóan, felnőtt módjára végigmehessünk az országon autóval.
Halk szavú férjem kompromisszumos javaslatára nagy nehezen egy speciális tranzitengedélyt állítanak ki. Ehhez egy külön dossziét készítenek számunkra, amely aztán rövid idő alatt megtelik a rólunk szóló különböző dokumentumokkal és fénymásolatokkal. Nemsokára egy kisebb méretű műanyaglavór is előkerül, benne legalább harminc különféle méretű és formájú pecséttel. Megijedhettek, hogy a nyakukon maradunk, mert mintegy 15 pecsét és négy-öt főnök aláírása után megkapjuk az „elbocsátó szép üzenetet”. Nagy örömünkben még a „saszé námbert” is megtaláljuk. Az adatok leellenőrzése után az engedély útlevelünkbe is bekerül. Most már valóban mehetünk, végre ismét zavartalanul élvezhetjük egymás társaságát, szabadon járhatunk, kelhetünk. Még az útravalóul kapott megjegyzés, miszerint „Pakisztán volt kis problem, India lesz nagy problem” 
sem veszi el örömünk. Ez most minket nem nagyon izgat, ráérünk majd akkor foglalkozni vele, ha már ott leszünk.
Mohamedet megnyugtatjuk, nem az ő személyével kapcsolatban volt kifogásunk. Segít nekünk szállást keresni, elnavigál minket a Shees hotelhez. A hotel éttermében szeretnénk ebédre vendégül látni, ám csak egy kólát fogad el, azután elbúcsúzik. A pincérnek hosszasan magyarázzuk, hogy vegetáriánusok vagyunk, úgy csinál, mint aki mindent megértett, ám jó félóra múltán egy hatalmas tál sült krumplin két jól megtermett csirkecombot szervíroz elénk. Reklamálásomra egyszerűen leveszi a combokat, de így sem fogadom el a zsírtól csöpögő krumplit. A főnök közbenjárásával rövidesen natúr chips-et kapunk lágytojással (eredetileg ugyan tükörtojást kértünk, de ez most már nem számít) sárgaborsót dállal, rotival és zöldsalátával. Ez utóbbit azonban jobb lett volna kihagynunk. Az intermezzo nem befolyásolja 
étvágyunkat, jóízűen bepakoljuk ebédünket az utolsó falatig. Szállásunk 250 rúpia éjszakánként, úgy döntünk két napig maradunk, nem árt egy kis pihenés, hisz utoljára Iránban aludtunk rendesen.
A Pakisztán első elnökéről elnevezett főutcán, a Dzsinnah Roadon lévő szállodánk tiszta és kényelmes. Szobánk tágas, Mijanéh után ez a második hely, ahol Koránt találunk az éjjeliszekrényben, van imaszőnyeg is, intim neonvilágítás, s a bejárati ajtó előtt elsötétítőfüggöny. A szoba nem légkondicionált, hanem propelleres, a Koránból viszont kettő is van, egy angol és egy urdu nyelvű. Egészen kellemes hely, pihenhetnénk, a fürdőszobában talált lavór azonban mosásra késztet, alig maradt olyan ruhánk, melyet ne vert volna kis a só a sok izzadtságtól. Pillanatok alatt mosodává változtatom lakhelyünk, egy tenyérnyi hely sem marad szabadon, ahol ne lenne kiterítve egy-egy bugyi, melltartó, gatya, mindenhonnan víztől csöpögő 
ingek, trikók, blúzok, nadrágok, fehérneműk lógnak. A sűrű párától alig látjuk egymást.
A nagymosás után sem hagy nyugton vérünk, így hát nyakunkba vesszük a várost. Quetta színes forgataga elűzi fáradtságunkat; itt már India hangulatát, ízeit érezzük; orrunkat izgatják a rossz szagok. Szent tehénnel ugyan nem találkozunk, és illatos füstölők sem égnek, annál több viszont a csoportosan ácsorgó, vagy dzsipekkel cikázó, száguldozó, géppisztolyos, karabélyos marcona férfi, az afgán mudzsahed. A mudzsahedek, azaz Isten katonái, szent háborút, dzsihádot folytatnak a hitetlenek, kafirok ellen. Hihetetlen bátor harcosok, „Allah o Akhbar!” (Az Isten hatalmas) csatakiáltással mennek az ütközetbe. A Korán szerint, aki a dzsihadban veszti életét, sáhiddá, vagyis mártírrá válik. Allah pedig azt ígéri, hogy a sáhidok azonnal a Paradicsomba kerülnek, nem számít mennyit vétkeztek életükben, ha Isten katonájaként éri őket a halál, minden 
megbocsáttatik számukra. A sáhidokat abban a véres ruhában temetik el, melyben meghaltak, holttestüket nem mosdatják meg és koporsóba sem teszik. Úgy járulnak Allah elé, ahogyan a hitükért vívott harcban érte őket a halál. Ennél nagyobb dicsőség nem létezhet a muszlim harcos számára. Mohamed próféta szerint, ha mudzsahed egyetlen éjszakát hite védelmében tölt őrségben, az azonos rangú azzal, mintha ezer éjszakát imádkozott volna Allahért.
Afgán pastukat fegyver nélkül ritkán látni, puskájukat még békeidőben is maguknál hordják. Számukra a fegyver olyan mint a testük része, nélküle kényelmetlenül érzik magukat. Fegyverük férfiasságukat szimbolizálja, mint nők az ékszert, oly büszkén viselik. Úgy adják-veszik a fegyvert, mint amerikaiak az autót. Fegyverük mellett legértékesebb tulajdonuk szürkésbarna pokrócuk, vállukon átvetve mindig maguknál hordják, éjjel-nappal velük van; kabátként, köpenyként magukra terítik a hideg és a szél ellen; rajta alszanak, de használják zsákként, összesodorva hegymászásra, a földre terítve imaszőnyegként, s mivel a színük, mint a szikláké, elrejtőzködhetnek mögötte az ellenség golyói elől.
A bazárban bárki vásárolhat tetszése szerint kalasnyikovot vagy vállon hordható Stinger típusú rakétakilövőt, mellé egy kis kábítószert, takarót, szőnyeget, szőrmekabátot, dzsekit, mellényt, szandálokat, tükörhímzéses kézimunkát s egyéb, ezerféle beludzsi terméket. A teázókban idős férfiak beszélgetnek, időnként nagyot slukkolnak vízipipájukból. Ezek a helyi klubok, ahová csak férfiak térhetnek be, a nőknek tilos a bemenetel, nekik otthon a helyük. Sokat az utcákon sem látni 
belőlük, két kezünkön meg tudjuk számolni hánnyal találkoztunk eddig. Ezért aztán igencsak meglepődünk, amikor a szind élelmiszerboltban közvetlen előttünk egy fehérbőrű idegen asszony vásárol. Hosszasan elbeszélget a tulajdonossal, otthonos mozgásából ítélve, régóta itt élhet a városban. A szeplős, angolszász lady valahogy mégsem illik a képbe.
Quetta főútja és kereskedelmi központja a Dzsinnah Road. Mohamed Ali Dzsinnah - és az általa vezetett Muszlim Liga, az indiai muzulmánok pártja - kezdeményezte India kettéosztását, egy független, demokratikus muszlim ország megteremtését. Az angol gyarmati uralom megszűnése után 1947-ben megszületett Pakisztán, mégpedig úgy, ahogy elképzelte. A nacionalista Dzsinnah képtelen volt elviselni annak gondolatát, hogy hinduk kormányozzák a muszlimokat, nélküle sohasem jött volna létre a muzulmán Pakisztán. Az előkelő, gazdag, becsvágyó Ali Dzsinnah egyáltalán nem volt vallásos, rendszeresen megszegte az iszlám előírásokat, szeszes italt fogyasztott, európai módon öltözködött és viselkedett, számos barátja angol volt. Pakisztánban augusztus 14-én, míg Indiában az asztrológusok tanácsára egy nappal később, augusztus 15-én kiáltották ki a függetlenséget. A nagy vallási vezető hinduellenes fanatizmusára jellemző, hogy amikor szeptember 2-án Gandhi tanítványa, Néhru lett India miniszterelnöke, Dzsinnah országos gyászt hirdetett. Az ország szellemi atyját nagy tisztelet övezi, utcák, terek, szobrok őrzik emlékét, az ő portréja látható a bankjegyeken, ahova csak megyünk irodákban, üzletekben, bazárokban, mindenhol a fényképei tekintenek ránk.
A Dzsinnah Roaddal párhuzamosan fut a fákkal szegélyezett, elegáns Shara-ye Zarghun boulevard, itt van a Kormányzó háza, valamint itt találhatók a 
kormányhivatalok. Az 1692 méter magasan fekvő beludzs főváros kevés műemlékkel dicsekedhet, a hatvanezer áldozatot követelő 1935-ös földrengés majdnem valamennyit lerombolta. A Quetta név az erőd jelentésű „kot” szóból származik. Az elnevezés találó, hiszen a várost erődként védelmezi a két nagy sziklás hegy: a Zarghun és a Koh-e Murdar, amelyek úgy ülnek rajta, mint kotlós fiókáin. A többi hegy gyűrűként fogja közre Quettát, a helybéliek szerint a rézvörös, vörösesbarna sziklák télen hóval púderezve különösen szépek, csodálatos sármot kölcsönöznek a városnak.
Meghitt az esténk, az ágyon törökülésben egy tálból mangózunk, a pakisztáni-iráni határtól jó 600 kilométerre. Nagyon fáradtak vagyunk - napokig tartott, míg a gyötrő melegben átvergődtünk a sivatagokon. Elcsigázottan érkeztünk ide, az ötnapos út során szinte alig aludtunk, volt olyan nap, amikor semmit sem ettünk, csak folyadékon és vitamintablettákon éltünk. Valóságos felüdülést jelent szállodai szobánk 34 °C-os levegője, még érezzük a zuhany vizének szúrós sugarát, szánkban a gyümölcs pikáns, édes zamatát. Kimosott aggyal, remegő lábakkal örülünk, hogy végre ismét „szabadok” vagyunk, magunkban lehetünk.