A+ A A-

Irán - Zarathusztra földjén

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában

 


Nagyobb térképre váltás

 

Teheránból 1371 Tir havának 18. napján - 1992. július 9-én -, az Ashura és Tasua ünnepek előtt indulunk. A mi időszámításunktól való eltérés abból adódik, hogy iszlám naptár kezdete 622, a hidzsra éve, vagyis annak az időpontja, amikor Mohamed - Mekkát elhagyván - Medinában menedékre lelt, az év első napja pedig nem január 1-e, hanem a tavaszi napéjegyenlőség ideje.

Khomeini mauzóleuma - TeheránA berajzolt útvonal alapján - a délelőtti csúcsforgalom ellenére is - viszonylag könnyen kijutunk a városból, azonnal a kívánt qumi autópályára fordulnánk, ha kísérőnk nem vezényelne el Afganisztán irányába. Tanulunk az esetből, többé nem hagyatkozunk rá, ha valamiben nem vagyunk biztosak, inkább másoktól érdeklődünk. A főváros határától nem messze, Beheszté Zahrá közelében áll Khomeini imám mauzóleuma, a világ legnagyobb modern iszlám épülete. A nagy vallási vezetőtől állítólag 10 millió (más forrás szerint 4-5 milliónyi) ember vett végső búcsút. A temetési ceremónia perzselő hőségben zajlott le, a nagy tolongásban sokan meghaltak, illetve megsérültek. Az iráni forradalom vezetője Ruhollah Khomeini ajatollah 1989-ben, körülbelül 89 éves korában (születésének pontos ideje nem ismert), Teheránban hunyt el egy bélműtét után. A hatóságok 40 napos állami gyászt hirdettek meg, a hadsereg pedig készenlétben állt, „hogy megvédje a forradalmat és az iszlám köztársaság határait”. Khomeini halála után tömeghisztéria uralkodott az országban, volt, aki gyászolt, sokan pedig a változásban reménykedtek.

Qumi elágazásA Qum felé vezető, hatsávos autópályán csak a személyforgalom megengedett, a teherautók, a velünk párhuzamos régi műúton mehetnek.  Az út fölé magasodó kis dombokra szárazságtűrő borókafenyőket telepítettek, talán ezekkel próbálják megkötni a homokot. Hiába öntözik őket a messziről, lajtos kocsival idehozott vízzel, sajnos nagy részük kiszárad, a sivatagosodás visszafordíthatatlan. A forróságtól valósággal vibrál a levegő. Félúton Qum felé, baloldalt egy hatalmas kiszáradt sóstó fehérlik szikrázóan.

A qumi elágazásnál, sárgadinnyeturmixot és kólát fogyasztunk, a finom gyümölcsitalban sok a jégdarab, de úgy látszik, errefelé jó a víz, mert semmi bajunk nem lesz tőle. Szívesen vennék egy kis kenyeret az útra, de csak lavast kapni. Egy idősebb, szikár férfi kérésem hallatán térül-fordul, s mire elkortyoljuk italunk, a lavas-tésztából néhány zsemle formájú cipót süttet számunkra. Ellenszolgáltatásként semmit sem fogad el érte.

Kásán felé tartva három magyar kamion jön velünk szembe, integetünk, ők meg vissza. Valószínűleg Yazdból indulhattak, távolabbra már nem járnak kamionok. Változatlanul sivatagos tájon haladunk, csak néha árválkodik egy-egy fa magában. A melegben időnként apró kis portölcsérek, légörvények alakulnak ki, az út láthatatlan forgószelei viszont igencsak megdobják a kocsit. Egy kisebb településen a házak tetején feketére mázolt víztartályokat fedezünk fel, feltehetően napenergiával melegítik Badgir - Fin garden, Kashana vizet. Kásánba osztott pályás út vezet, két szélén fenyősor, középen leánderek. A vonzó oázisváros kerámiacserepeiről, szőnyegeiről és selyméről híres, na meg gyönyörű kertjéről, a Bágh-é Tárikhi-jé Fin-ről. Abdi sikeresen megint rossz irányba navigál minket. Teheti, mert az otthonról hozott magyar térkép nem egészen korrekt, a Kásán-Ardesztán-Náín útvonal nincs is rajta.

Ardesztánig vonalzóval húzott, nyílegyenes út visz. A vályogházak tetején széltornyok és tévéantennák. Az árokból fák nőnek ki, a tövüknél még nedves a föld, nemrég öntözhettek. Kevesen vannak az úton, már készülhetnek az ünnepekre, egyébként is a Dzsuma előtti napon korán zárnak a boltok, a délutánt a legtöbben már otthon töltik. Az ültetvényeket mindenütt vályogkerítések fogják közre, ám a kerítés akkor is megmarad, ha terület kikerül a művelés alól. Náínba öt óra után futunk be, hiába csábítanak a lombos fák, parkok, s a 10. században épült moszk, nem állunk meg. A kisváros után eltűnnek a hegyek, hatalmas síkságon megyünk át. A nap hátulról süt, fénye elvakítja a szemből jövőket, akik rendszeresen átkalandoznak a mi oldalunkra. Abdi a kocsi hátsó felében nagyon szenved, mint a kalocsai asszonyok a fityulájukat, tekeri a törölközőt a fejére.

Úgy érezzük kísérőnk, Abdi személyében, akit egymás között csak fószerként emlegetünk sikerült a legunszimpatikusabb perzsát kifognunk. Noha a mi „150 dolláros triptyque"-ünk nem ránk vigyáz, hanem a kocsinkra, mégis, mint púp a hátunkon, olyan a jelenléte. Ő mint utas, akkor alszik, amikor akar, lazán, könnyen van öltözve, nem úgy mint én, akit tetőtől-talpig ruha fed, miközben kendőm alatt fejemről, nyakamról patakokban folyik a veríték. Ennek ellenére sokkal nehezebben viseli a meleget, mint mi, nagyon szenved, és teátrálisan jelét is adja ennek: sóhajtozik, nyög, legyezgeti magát, sűrű törölközéseivel csaknem az összes papírzsebkendőnket elhasználja.

Ardakánnál kis pálmaliget fogad bennünket, a város főutcáján két oldalt széles sávban rózsaszín leánderek, sárga és piros kánnák, olajfák, fenyők, óriás fejű napraforgók. Yazd előtt, úgy 35 kilométerrel teljesen homokosra vált a táj, a talkumszerű finom homokban, glédában ültetett csemetefenyők állnak. Amilyen hősiesen tűrik e piciny fák a víznélküliséget, oly karakánsággal viseljük mi az éhséget. Az evésre egyre kevesebb gondot fordítunk, kettőnk eddigi fogyasztása: két kóla, két sárgadinnyeturmix, egy liter citromos víz, három kávé, valamint egy-egy vitamintabletta és kovásztalan zsemle. Mindezek ellenére nem követelőzik gyomrunk.

Nyugalmunkat váratlan esemény szakítja meg, arra leszünk figyelmesek, hogy egy hatalmas White kamion jön egyenesen felénk. Igencsak meglepődünk, mert a gépkocsivezető apa ölében egy gyerek - feltehetően a sajátja - ül, s tekeri a malomkerék nagyságú volánt. Iránban feltűnően sok fiatalember vezet járművet, a legveszélyesebbek a virtuskodó kamaszok, akik miután felplankolják, hogy nem idevalósiak vagyunk, motorukkal, autójukkal valósággal megcéloznak bennünket.

Az iráni sofőrök gyors tempót diktálnak, stílusuk kísértetiesen hasonlít a német vezetőkéhez, önzőn kisajátítva az utat erőszakosan előznek. Ha egy kocsi 100 km/ó-nál lassabban halad, hacsak nem műszaki hibás, biztosak lehetünk abban, hogy nem iráni vezeti. Csak a külföldi motorosok viselnek bukósisakot, becsatolt biztonsági övet egyedül az idegen rendszámú autókban látni. A személygépkocsik legtöbbje kiszolgált, kiszuperált amerikai közúti cirkáló. Elméletben jobbra tarts van, ám ezt a szabályt a legtöbb vezető elfelejti. Az itteni járművezetők társas lények, imádnak konvojban haladni, ha tíz autó összegyűlik, olyan szorosan tapadnak egymásra, hogy a tizedik majdhogynem le tudja olvasni az összes előtte lévő sebességmutatóját. A féktávolságnak egyébként sincs jelentősége. A teherautó sofőrök rendszerint átölelik a kormányt, csaknem ráfekszenek, és kizárólag a mellkasukkal korrigálják az irányt, igaz nem sokszor van rá szükség, mert nyílegyenes az út. A jelzőlámpát mintha kihívásnak tekintenék, csak akkor respektálják, ha rendőr áll mellette. Bár a baleseti statisztikákat nem ismerjük, az utak szélén a sok kiégett, eldeformálódott roncskocsi látványa „szép számú” balesetről árulkodik.

Este 8 óra előtt érünk Yazdba. Az első hotel igen elegáns, az udvaron medence, a gyerekek számára játszótér, gondozott gyep, nyírt bokrok és virágok. A szép környezetnek ára van: egy éjszaka 30 dollár. Ezután egy mehmán khánét (ún. helyi hotelt) tekintünk meg. A főúton, egy autószalon épületében levő iráni típusú szálló, kívülről elég jól néz ki, belül már kopottabb, nekünk azonban maximálisan megfelel. Törölköző, WC papír ugyan nincs, a szobában egy lelógó villanykörte jelenti a világítást, a falból konnektor csüng alá, folyik a csap, poros a szőnyeg, az ablak nem nyitható, mert az egyik szárnyát félig befalazták, viszont csak 12 ezer riált kell fizetnünk. Abdi természetesen megint próbálkozik, szeretné, ha az ő számláját is mi állnánk, erre azonban már nem vagyunk vevők, nem megyünk bele, ragaszkodunk a kialkudott összeghez. Az autót a hátsó udvarba tesszük, míg beállunk, hatalmas porvihar kerekedik, orrunk, szemünk, szánk pillanatok alatt tele lesz a talkumszerű homokkal. Vacsoránk finom iráni babkonzerv. Én üdítőt vedelek, Attila pedig iszlám sörrel próbálja a szomját csillapítani. Ezalatt a közelben lévő neonokkal kivilágított moszkban istentisztelet lehet, mert a hívők éktelen fejhangon siránkoznak, ám mihelyt óránk kismutatója a tízesre ér, mintha elvágták volna hangjukat, egyből abbahagyják. Takaróra nincs szükségünk, szobánkban lefekvéskor 35.5 C° a hőmérséklet.

Abdi már 6 óra előtt kopog az ajtónkon, idegesen mutogat órájára, majd a határ irányába. Miközben készülődünk, még jó néhányszor bedörömböl. A recepciónál borostás képű fogatlan portásunkkal felváltva magyarázzák, hogy ma van a pénteki ima, Rafszandzsáni Kermánba megy, és ha nem sietünk, nagy baj lehet. Mondandójuknak nyomatékot adva, sűrűn bólogatnak és gesztikulálnak. A zuhanyzástól felfrissülve, viszonylag kipihenten, ragyogó napfényben, hétkor indulunk.

Yazdból sajnos nem túl sokat látunk, hajcsárunk nem nagyon enged nézelődni. Egyre jobban unjuk ezt az állandó sietséget, kapkodást, pedig lenne miért maradnunk, hiszen az 1230 méter magasan fekvő város a zoroasztrianizmus központja. A vallást az időszámítás előtt a VI. században élt iráni próféta, az árja hit papja, Zarathusztra alapította. Az árják tűz- és vízimádó marhapásztorok voltak, s mivel a föld beszennyezését nagy gonoszságnak tartották, halottaikat nem temették el, hanem - az eltakarítást a madarakra bízva - a holttesteket tornyokba rakták ki. Az iszlám erőszakos terjedésének azonban nem tudtak ellenállni, Zarathusztra követőinek nagy része elmenekült az országból, legtöbbjük Indiában telepedett le. Az ősi hit leszármazottai, a párszik most elsősorban Bombayban élnek. Yazdban mintegy 12 ezren lehetnek, ez a szám jelenti Irán legnagyobb zoroasztriánus közösségét. A vallás követői öltözködésükről is könnyen felismerhetők, a hölgyek csador helyett világos, hímzett ruhát hordanak, az idősebb férfiak fehér ruhát viselnek, s a férfiak - szemben a perzsákkal - mindig frissen borotváltak. A városon kívül, a hegyekben találhatók az ősi temetkező helyek, a „Csend Tornyai”, melyek azonban néhány évtizede már nem funkcionálnak.

A város jellegzetességei a széltornyok, az ún. bádgirek, melyek a legkisebb fuvallatot is megfogják, és lefelé irányítják a lakótérbe. Ez a fajta léghűtés nemcsak energiatakarékosabb, és sokkal egészségesebb a légkondicionálásnál, hanem - mint mondják - az ily módon hűtött lakásokban olykor 10-15 fokkal is hűvösebb van mint odakinn. Értékeltünk volna egy ilyen bádgirt szállodai szobánk éjszakai melegjében. Yazd műemlékei közül az ősi városfal, és a híres tűztemplom, az Áteskadé a legismertebbek. Az utóbbit hívők százai keresik fel a világ minden tájékáról, csupán azért, hogy megtekinthessék a szent lángot.

Az ország középső részét magába foglaló Iráni-felföldön a parasztok ősidők óta öntözéses növénytermesztést folytatnak, enélkül nehezen boldogulnának, hisz a száraz éghajlatú Irán területének 20,7%-a terméketlen sivatag, 54,9 százaléka természetes legelő, 7,6%-a erdő és csak a maradék 14,4% a potenciálisan használható, melyből 11,6 millió hektárt művelnek meg évente. A föld öntözésére már vagy két évezred óta földalatti csatornákat, ún. kanátokat használnak, a víz ezeken át érkezik az ásványvízben, hőforrásokban gazdag vulkáni eredetű hegyekből. A kanát megépítésekor először kutat fúrnak, nemritkán 100 méter mélyre is leásnak, majd a földalatti vezetéket rakják le, ezen jut el a víz a felhasználókhoz. A vezetékhálózatot szakaszosan, szellőzőnyílásokkal „lélegeztetik”. A rendszer működése a gravitáció törvényén alapszik, a csatornarendszert úgy építik meg, hogy a víz természetes folyása biztosítva legyen. Tekintettel arra, hogy egy-egy kanát megépítése számos veszéllyel jár, használatát és üzemeltetését törvényben szabályozzák. Jelenleg kb. 50 ezer kanát van Iránban, némelyikük hossza eléri a 40 kilométert is. Noha ma már sok helyen elterjedtek a modern elektromos szivattyúk, a kanátok mégsem váltak fölöslegessé. Itt Yazdban, ahol szinte alig esik az eső, főleg ezekből a hagyományos földalatti csatornákból nyerik a vizet.

 

További olvasnivaló

Kámforfa és gyógyító gyantája, a kámfor

Az örökzöld, 8-10 méter magas közönséges kámforfa (Cinnamomum Camphora) - melynek gyantájából nyerik a jellegzetes szagú, rendkívül illékony, áttetsző, kristályos szénvegyületet, a kámfort - Kínában, Tajvanon és Japánban őshonos. A...

Folytatás...

A tenyérvonalak örökletesek

A normális kézvonalak három fővonalból, valamint a belőlük eredő mellék- illetve másodlagos vonalakból állnak. Szoros vérrokonsági kapcsolat esetén a fővonalak hossza, íve, elágazásainak formája nagy hasonlóságot, esetleg teljes azonosságot...

Folytatás...

Emberke kézelemzése

  A kezek típusát - mivel a felvételek a relatív méreteket illetően torzítanak (ennek bizonyításához elegendő egy pillantást vetni a jobb- és a bal tenyerekre) - nem tudtam azonosítani. A kézfejről...

Folytatás...

Időváltozást érző emberek, időjós állato…

Az emberek többsége reagál az időjárás változásaira, megérzik a páratartalom, a légnyomás változásait, a levegő iontartalmának, vagy a légköri elektromágneses hullámok frekvenciájának ingadozásait. Vihar előtt sok ember látszólag minden...

Folytatás...

Péter kézelemzése

A széles szögletes tenyér és a viszonylag rövid ujjak miatt a kéz leginkább a föld típusba sorolható. Az ebbe a kategóriába sorolt kezeket sokan praktikus kezeknek nevezik, melyek a megbízható...

Folytatás...

Népi virágunk, a színpompás muskátli

  Elterjedtsége alapján azt hinné az ember, hogy a közkedvelt, színpompás muskátlik őshona a mi országunk. Noha ez a lassanként népvirágnak tekinthető növényünk még nem kapta meg a mostanában felkapott, megtisztelő...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?