Közvetlen indulás után, még Yazd közelében meglepetés ér bennünket. Nem akarunk hinni a szemünknek, amikor egy ütött-kopott, nyitott ajtajú, az oldalán többszörösen horpadt, spenótzöld Subaru mellett húzunk el. Valószínűleg kocsink ősét tisztelhetjük benne. Utunk mintha a végtelenbe vezetne. Néha ugyan egy-egy kocsi földútra kanyarodik, de hogy hová tart elképzelni sem tudjuk, ugyanis a horizontig semmit sem látunk. Errefelé már csupán a szélsőségesen száraz körülményekhez alkalmazkodott, távolról a sündisznóra emlékeztető gömb alakú, levéltelen hajtásaival fotoszintetizáló, több méter mélyre lenyúló gyökérzettel rendelkező szakszaul-cserje terem meg. Ebből viszont többet is rezegtet, görget a forró sivatagi szél. Nemcsak a táj szomjúhozik, hanem én is, ugyanis a reggel elfogyasztott maradék babkonzervtől annyira kívánom a folyadékot, hogy valósággal vedelem a lime-lemonos vizet, most azonban még ez sem segít.
Abdit figyelve feltűnik számomra, hogy sohasem morzsolja kezében - a mi rózsafüzérünkhöz hasonló gyöngysort - az olvasót, s ajkát az út során egyetlen ima, vagy fohász sem hagyja el. Pedig a rádió egyfolytában vallási műsort sugároz, Irán ezekben a napokban emlékezik Husszeinre, Mohamed unokájára, azaz Ali fiára, a síiták szent vértanújára. Miután már napok óta egymás társaságát „élvezzük”, észrevételemet szóvá teszem neki, megkérdezem tőle, miért nem imádkozik, talán nem hisz Allahban? Széles mutogatással kísért, magyar-angol-hindi-perzsa keverékszövegemet úgy látszik megérthette, mert a hatás frenetikus. A legjobb színész sem alakíthatna nagyobbat; szemét nyomkodva könnyeket présel ki belőle, céklalila feje álájtatosságot tükröz, szájából monoton hangon recitálja a Koránt, és hozzá valami egyhangú dallamot dúdol magában, mintegy 200 kilométeren át. Ezzel részéről minden le van tudva, miután bebizonyította számunkra, hogy ő egy hithű muzulmán, többet ilyesmi nem jut az eszébe.
Noha Irán nem tartozik az arab országok családjába, lakói a mindössze néhány tízezer párszitól, kereszténytől, zsidótól, hindutól eltekintve, kivétel nélkül muszlimok, mégpedig Ali követői, vagyis síiták. A síizmus az iszlám egyik szektája, kialakulását Mohamed próféta vejének, a trónkövetelő Ali ibn abi Tálib meggyilkolásának időpontjától, 661-től eredeztetik, ezt követően ugyanis Ali hívei elszakadtak a hagyományos muszlim közjog, a szunna követőitől, és Ali leszármazottjait ismerik el igazi imámoknak. Innen a nevük: Si’at, vagy Si’a Ali („Ali pártja”), azaz a síiták. A még gyerekkorában, 878-ban titokzatos módon eltűnt tizenkettedik imámot ma is élőnek vélik, és azt várják, hogy Mahdiként (Messiásként) az idők végén ismét megjelenjen és megalapítsa az igazság birodalmát. A 12 imámban hívő síizmus, mely 1572 óta Irán hivatalos vallása, követői számára társadalmi és politikai kötelességeket ír elő, megtiltja a szociális és politikai ügyek iránti közömbösséget.
Irán ezekben a napokban Ali fiát, Husszeint gyászolja. Már a határon is feltűnt az ott dolgozók sötét ruházata, a rengeteg fekete zászló, s a vallási megemlékezés lázas előkészülete. Később mi is a gyászünnepség hatása alá kerülünk, ugyanis vidéken a túlbuzgó, hithű síiták még az útirányjelző táblákat is Korán idézetekkel teleírt fekete leplekkel vonták be. Nekünk, hitetleneknek azonban a Korán nem a helyes utat jelölte meg, bizony többször is eltévedünk.
Egy 1986-os felmérés szerint az ország lakosságának 99,38%-a iszlámhívő, ateistának senki sem merte vallani magát. A közhiedelemmel ellentétben a nem muszlimok bizonyos kedvezményeket élveznek, megengedett számukra, hogy a saját erkölcsi előírásaik szerint éljenek. Például, ha egy muszlim lányt egy idegen férfi ágyában találnak, mindegy hogy a férfi milyen vallású, mindketten súlyos büntetésnek nézhetnek elébe, ám ha egyikük sem muzulmán, vagy ha csak a férfi az, a dolog megítélését a vallási vezetőkre bízzák. Ez a keresztények esetében esetleg egy gyónást jelent, rosszabb esetben felszólítják őket, hogy házasodjanak össze. Ha muzulmán férfi lép félre egy „hitetlen” hölggyel, az nem bűn, még csak morális következménye sincsen. A kis felekezetek templomait azonban igyekeznek jól elrejteni, gyakran magas falakkal kerítik körül, és általában a térképek sem jelzik a helyüket.
A táj meglehetősen barátságtalan, a homokos kősivatagban olykor száz-kétszáz kilométert is megteszünk anélkül, hogy egyetlen fát is látnánk, a sziksóval kivert talajon még a legigénytelenebb gyomnövény is elsárgulva kiszárad. Valósággal felkiáltunk örömünkben, amikor Rafszandzsán városa előtt megpillantjuk az első pisztácia-ültetvényt. Kermán tartományban ezen a tájon született Ali Akbar Haszemi Rafszandzsáni, Irán államfője, az itteni időszámítás szerint 1313-ban, vagyis 1934-ben. Azt mondják, ő rendelkezik Iránban a legnagyobb területű és leggazdagabb termésű pisztácia ültetvénnyel.
A városban megtankolunk, a kútnál kéregető koldusoknak kevés aprópénzt adunk. Abdi segítségével egy moszknál lelek WC-t. (Iránban nyilvános WC-ket a benzinkutaknál, valamint a moszkok tövében lehet találni.) A moszk előtti belső udvarban dobogón fotel, alatta egy szekrénybe állított magnóból az imám bömböli a sirámot. Korán-idézetekkel díszített fekete lobogókat látok mindenütt. A fal mellett összegöngyölt, halomba rakott imaszőnyegek, az árnyékban hat csadoros asszony és egy kislány krumplit hámoznak. Az akolszerű belső helyiségben tűz lobog, odabenn néhány nő főzi az ebédet. A bejáratnál asszonyok, lányok a földön ülve magokat válogatnak, amint elhaladok előttük, alaposan szemrevételezhetem őket, ugyanis a kerítéssel körbevett guggolós toalett, jól eldugott helyen, a hátsó traktusban található.
Míg a fülkék egyikében a dolgom végzem, álmos legyek ezrei röpködnek köröttem. Csapkodok jobbra-balra, de nem sok eredménnyel. Szeretnék kezet mosni, ám odabenn sehol sem lelek vizet. A rituális tisztálkodást szolgáló lapított henger alakú víztartályt az utcán, a mecset előtt találom, melyből, akik inni is szeretnének, a láncon lógó kis tálkából csillapíthatják szomjukat.
Rafszandzsán után vadtevékkel találkozunk, úgy harminc-negyvenen lehetnek, a kocsinktól nem nagyon zavartatják magukat. A nagyrészt homoksivatagos területen az élet az öntözéstől függ, amit elsősorban a földalatti csatornákkal, a kanátokkal oldanak meg. Ahol van víz, ott a pisztácián kívül nemcsak datolyát, narancsot, hanem gabonát is termesztenek. Az egyre több portölcsért formázó szél alaposan lökdösi kocsinkat. Kermán előtt kétszer is iszlám gárdisták állítanak meg. Nem lehet panaszunk rájuk, mindkét alkalommal udvariasan viselkednek. Az út szélén egymást érik a vakudvarok, a kerítéssel elzárt kapu nélküli területek. Az országban az egy főre jutó kerítéshossz, valószínűleg itt lehet a legnagyobb. Az iráni „szilíciumvölgyben” nagy építkezés folyik, a táblán felirat: Iran Computer Technology. Mindenesetre szilícium van bőven.
Kermánban édes kalandban van részünk. Egy cukrászdába tévedünk, ahol a tulajdonos és fia legszívesebben az összes teasüteményét megkóstoltatná velünk. Büszkén mutatják birodalmukat, a tésztakeverő, habverő gépeket, a modern kemencét, a különféle süteményformákat. Mindenütt példás rend és tisztaság. Mivel pénzt nem hajlandók elfogadni, vendéglátásukat apró ajándékokkal köszönjük meg.
Nem kis gond a tankolás; noha Irán jelentős olajexportáló ország, szuper benzint Teheránon kívül máshol nem tudunk vásárolni, ott is elég vonakodva töltötték meg tartalék kannáinkat. Egyes tartományokban a kutak igen távol esnek egymástól, van ahol 100-150 kilométer is eltelik, míg a következő töltőállomáshoz érünk. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy itt a benzin szinte nevetségesen olcsó, a normál literje 50, a szuperé 60 riálba kerül, ami körülbelül literenként 4-5 Ft-os benzinárat jelent. Az árarányok furcsaságát mutatja, hogy egy másfél literes kóláért telitöltik tankunkat. Ezek után nem csoda, hogy a kutaknál a sofőrök nem spórolnak a benzinnel, a már megtelt tankból literszámra csurgatják a földre a filléres üzemanyagot.
Kora délután különleges élményben van részünk, a tornádószerű porvihart követően, bármilyen hihetetlen is, beborul az ég és esik. Záporeső a sivatagban! Olyannyira nekiered, hogy nemcsak az ablakunkon keni szét a port, hanem az utat is átnedvesíti. A porral viszont már nem képes elbánni. Bám közeledtét pálmaligetek jelzik, a fákról fürtökben lógnak a zöld gyümölcsök, megítélésünk szerint datolyák lehetnek. Szeretnénk megnézni a szellemvárost, szívesen szállnánk meg itt, azonban az út menti szálloda zárva, Abdi pedig gondosan úgy dirigál, hogy még véletlenül se juthasson eszünkbe a városba bemenni; úgy néz ki, hogy Zahedánig már meg sem állunk.
Beludzsisztánba érve fokozódik a hőség, délután ötre jár az idő, ám az otthon megszokottól eltérően itt nem csökken, hanem emelkedik a hőmérséklet. A kocsiban 45,6 odakint pedig 48,9 Celsius fokot mutat a hőmérő. Attila izgatottan méri a meleget. Mi mást is hozhatna magával egy meteorológus férj, mint három különböző hőmérőt! Szélárnyékban, kevéssel a homok fölött még ennél is forróbb a levegő, szerencsére a kocsi némi védelmet nyújt számunkra, a ventillátor egy átlagos hajszárító melegségére „mérsékli” a kinti forróságot.
A fel-feltámadó szél nem elégszik meg a homokkal, minket is szeretne magával ragadni. Nem túlságosan élvezem a helyzetet, mert az ellentartás miatt a bal tenyeremen bütykök nőnek. Mintha visszafelé mennénk az időben, egyáltalán nem akarnak fogyni a kilométerek. Fürkésző tekintetünk állandóan a tájat kémleli, vajon merről támadhatnak ránk a beludzsiak, akik - olvasmányaink szerint - a hegyekből távcsővel pásztázzák a terepet, és ha megfelelő prédára akadnak, azonnal a dzsipjükbe vágják magukat, s az úton teremnek, hogy megvámolják az arra haladókat. Ebből persze semmi sem igaz, az iszlám gárdisták jelenléte miatt Irán az egyik legbiztonságosabb ország Ázsiában.