Irán - Ritka a több feleség

A fogadtatás rendkívül barátságos, azonnal kávéval, kólával kínálnak. Kísérőnket, Abdit viszont nem engedik be, egy darabig még elvitatkozik, majd megnyugvással veszi tudomásul, hogy a követség garanciát vállal arra, hogy visszatértéig a kocsi az udvarban marad. Az iráni papírokból egyértelműen kiderül, hogy a 150 dollárral minden felmerülő költséget rendeztünk, úgyhogy Abdi szállásához semmi közünk. Az elegáns hallban kapunk fekvőhelyet, fedett úszómedence, szauna, két fürdőszoba áll rendelkezésünkre. Az újonnan átadott légkondicionált épületet szebbnél-szebb perzsaszőnyegek, ízlésesen összeválogatott ülőgarnitúrák, bútorok, hangulatlámpák teszik lakályossá; minden együtt van, hogy fogadások alkalmával hazánk képviselőinek ne kelljen szégyenkezniük.

Szabadnapunk nagyrészt cikkírással telik, kikapcsolódásként délben elsétálunk a volt Pahlavi parkba (ma Park-é Mellat a neve). Az ősi fák lombkoronái alatt útvesztők, szökőkutak, színpompás virágágyások mindenütt. Teherán elit negyedében járunk. Ezen az elegáns környéken, ízelítőt kapunk a perzsák pompaszeretetéből. A szegényes falvak után most a másik végletet látjuk: alkalmunk nyílik megcsodálni a gazdagok többszintes, garázsos villáit, melyek kertjében szinte kivétel nélkül megtalálható a csillogó kékvizű úszómedence. A környéket járva azonnal megértjük miért is nevezték valaha Teheránt a kertek városának.

Perzsia kulturális örökségében, az iráni látásmódban meghatározó a kertek szeretete. Ebben a sivatagos országban nagy becsben ápolnak minden fát, bokrot, szál virágot, a kert iránti szeretetükben misztikus vallásosságuk nyilvánul meg. Wasiti szavaival élve: „A misztikus a kertben az Istent, a fűben önmagát látja.” A Korán a kerthez kapcsolódó fogalmakkal írja le a végső valóságot, a mennyei boldogságot: „A Paradicsom egy kert, a kert egy Paradicsom.” A kert vendégei, halhatatlanságot nyernek földi életükért cserébe. A perzsa ember számára az árnyékot, felfrissülést hozó kert, maga az oázis, ahová be lehet menekülni a sivatag forrósága, szárazsága elől; magas kerítésével, zártságával egyúttal biztonságot ad, védelmet nyújt a külső világ behatásaival szemben is. A híres perzsaszőnyegeken tulajdonképpen ezeket a csodás kerteket örökítik meg. A virágmotívumokkal dúsan csomózott szőnyeg-kerteket egyenes vonalú csatornák harmadolják, negyedelik szabályos geometriai alakzatokban, a csatornákban halak úszkálnak. Középen fehér és elefántcsontszínű medalionok díszlenek, a szőnyegek szélét - talán a kerítések megfelelőjeként - hármas csík zárja keretbe.

Feltűnő számunkra az üzletek bőséges árukínálata; igen nagy élményt nyújtanak a virágboltok, szívesen legeltetem szemem a pompás virágkompozíciókon, közben folyton azon jár az eszem, de jó lenne legalább egyet hazahozni belőlük. A járdák melletti vályúkban víz folyik, a fák annyit szívhatnak fel belőle, amennyire szükségük van. Sétálás közben elfeledkezünk arról, hogy Iránban vagyunk és önkéntelenül átkaroljuk egymás vállát, „lazaságunk” azonban nem tart sokáig, mert egy mérges arcú, csadoros vénasszony rosszalló tekintetétől rögtön észbe kapunk, és egyből lépésnyire távolodunk egymástól.

A forradalom győzelme után a vallási fanatikusok hevesen követelték, hogy minden nő számára tegyék ismét kötelezővé az iszlám viseletet. A kormány azonban nem volt ilyen mohó, az öltözködési előírásokat csak fokozatosan kívánta rákényszeríteni a társadalomra. Először csak az iskolás lányok és az állami alkalmazottak számára tették kötelezővé. Ezt követően a boltok és az áruházak tulajdonosainak írták elő, hogy ne szolgálják ki azokat a hölgyeket, akik megsértik az iszlám öltözködés szabályait, majd a hedzsab nélküli - a vallási előírásoktól eltérő öltözetben történő - nyilvános megjelenést tiltották meg. Egyidejűleg kiterjedt propagandát folytattak a hedzsab érdekében, ugyanis ez meggátolja, hogy a nőket szexuális tárgynak vagy árunak tekintsék. Az iszlám előírja az asszonyoknak, hogy bájaikat otthonra tartogassák, arcukat, testüket csak férjeik láthatják.

A nálunk ismert sátor jelentésű csador viselése ma már csak inkább vidéken jellemző, a teheráni nők modern fazonú, válltöméses, bokáig érő, hosszú, sötét: fekete, palack zöld, mély lila, gesztenyebarna színű kabátot hordanak, hajukat kendővel fedik be. E viseletben számunkra bizarrnak tűnik a napszemüveg, a kilátszó farmer, vagy a sportcipők látványa. Ruházatukkal jól harmonizál viszont szép ívűre húzott szemük, s a kendő alól kikandikáló koromfekete hajuk. Iránt leginkább ezekhez a perzsa nőkhöz tudjuk hasonlítani, akik épp azért nagyon izgatóak, titokzatosak, mert keveset mutatnak magukból. A látottak alapján különösen szépek lehetnek, hisz még ezt a mindent eltakaró bő ruhát is, amit kilenc éves koruktól, azaz imaéretté válásuk idejétől a vallásuk kényszerít rájuk, nőiesen tudják viselni. Arra, hogy nemcsak mi látjuk így, bizonyítékul Khomeini szavait idézzük: „A csador igazán csak a fiatal és formás nőknek áll jól.”

Iránban az arab országokhoz hasonlóan többnejűség van, de az egynél több asszony csak a jómódúak, valamint a mullahok kiváltsága. A többnejűség jogával nem sokan élnek, mert az iszlám szabályai nagyon szigorúak, kötelező eltartani a feleségeket, ez pedig nagyon költséges, sok pénzt emészt fel. A férfiak szégyennek tartják, ha feleségük állást vállal, mert ez azt jelenti, hogy nem képesek gondoskodni családjukról, ha egy nő dolgozik, az itt nem a szabadság jele, hanem arra utal, hogy a férje elhanyagolja. Az iráni nőknek első a család, a férj, a gyereknevelés, csak azután következhet az egyéni érvényesülés. Természetesen ez nem zárja ki a karriert, az előrejutást, csak elég valószínűtlenné teszi. Ritkán kerülnek nők vezető pozícióba, általában hivatalokban, iskolákban, bíróságokon dolgoznak, bíráskodniuk azonban nem szabad, mert az iszlám csak a férfi bírókat ismeri el. Jellemző női foglalkozás: a nörsz, titkárnő, tanítónő. Azonos nemű iskolákban csak azonos neműek - fiúiskolákban csak férfiak, leányiskolákban csak nők - taníthatnak. Új színfolt a perzsa nők életében a nőnap, ugyanis a forradalom, a próféta lányának, Fatimának születésnapját a nők napjává nyilvánította.

Mivel a házasság előtt nagy nehézségbe ütközik a férfiak és a nők ismerkedése, bevezették a próbaházasságot. Az ilyen próbaházasság legkevesebb száz napig tarthat, ezalatt a férfinak gondoskodnia kell „asszonyáról”, s az esetleg születő gyerekéről. A már hivatalos házasság esetében az iszlám nem engedi meg, hogy egy fiatal feleség miatt a férj az idősebbet elhanyagolja. Korábban az újabb feleség az első asszony engedélyéhez volt kötve, az iszlám forradalom győzelme óta erre már nincs szükség. Régebben a nő is kezdeményezhette a válást, manapság ez elképzelhetetlen.

Teheránig nem találkoztunk női gépjárművezetővel, már azt hittük, hogy itt is tilos, mint Szaúd-Arábiában, azonban a fővárosba érve egy csapásra megváltozott a helyzet, mert csaknem minden huszadik járművolánja mögött nő ült, ami tekintélyes szám, ugyanis ebben az óriási metropoliszban állítólag több mint 3 millió személygépkocsi jár az utakon. Személyes tapasztalatom, hogy egyedül a női vezetők segítségére számíthatok, csak ők szánnak meg, ha elvétem az irányt. Szimpátiájuk, kedves mosolyuk az egész országon végigkísért.

A barátságosság tekintetében a nők után sorrendben a perzsa gyerekek következnek, akik autónkat megpillantván, olykor hosszú kilométereken át képesek integetni a hátsó ablakon keresztül. Nagy örömet szerzünk nekik, ha egy-egy parkolóban megkínáljuk őket valamivel. Jószívűek, mert a tőlünk kapott gumicukrot, rágógumit azonnal megosztják testvéreikkel, szüleikkel. Az országban feltűnően sok a gyerek, a népszaporulat évente 3%. A populáció mintegy 46%-a 14 év alatti, 57 százaléka kevesebb mint 20 éves, s a lakosságnak mindössze 5%-a idősebb 60 évesnél. Mindebből következik, hogy Irán népessége egyike a legfiatalabbaknak a világon, következésképpen a társadalom tele ifjonti energiával. Hétéves kortól az elemi iskola befejezéséig ingyenes és kötelező az oktatás, a tizenhat éves korukat betöltött kamaszoknak katonai szolgálatra kell bevonulniuk.

A perzsa férfiakat George Rawlinson a 19. század végén a következő módon jellemezte: „Magas termetűek, arányos arcúak, szimpatikus külsejűek, előkelőségben és méltóságban a görögökre hasonlítanak.” Ugyanakkor őseikről 360-ban Ammianus Marcellinus így vélekedett: „(...)majd mind vékony alkatúak, napbarnított bőrűek vagy sápadtabbak, indulatos tekintetűek, kecskeszeműek, szemöldökük félkör alakú és összenőtt, szakálluk szép, hajuk hosszú(...) ügyesen mozognak.” Mi többnyire jó felépítésű, napbarnított arcú, dús hajú, borostás arcú, bajuszos vagy szakállas férfiakkal találkoztunk. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy mindegyikük elnyerte a tetszésünket, néhányuk bizony elég szúrós tekintetű, morc pofa, akivel nem szeretnénk ujjat húzni, és nem szívesen találkoznánk a sötétben.

A konzullal és családjával este egy kis körutat teszünk, a régi Hilton, ma Esteghlal (Egyenlőség ) Hotelban övtáskát, angol nyelvű perzsa társalgási könyveket, és ami a legfontosabb: térképet veszünk. A teherániak kedvenc kirándulóhelyén a Dar bandon megkóstoljuk a helyi csemegéket: sült kukoricát és vízben áztatott diót kapunk, nekünk azonban az utána következő szederturmix ízlik a legjobban. A város, mint egy óriási palacsinta terül el alattunk. Innen vezet az út az Elburz-hegyre, ahová nyáron a szmogos levegő elől menekülnek a teherániak, télen pedig síelni járnak.

Visszafelé az iszlám gárdisták kaszárnyája mellett ereszkedünk le az úton. A forradalmi gárdisták meghatározó szerepet játszanak a belső biztonság megőrzésében, az iszlám törvények, a vallási előírások betartásának ellenőrzésében, és ha a helyzet úgy kívánja, segítenek a hadseregnek, a tengerészetnek, a légierőnek, a határőrségnek, valamint a rendőrségnek is. Iránban ez a leghatékonyabb erő és egyben a legautonómabb is. A helybéliek rettegnek tőlük, de a külföldieknek is jobb elkerülni őket. Borostás arcukról vagy rövid szakállukról, gallér nélküli fekete ingükről és zöld egyenruhájukról ismerhetők fel. Kedvenc járművükkel, a Nissan Patrollal cirkálnak mindenfelé. A forradalmi gárda valójában két különálló szervezet. A Gárdisták Serege, mely elsősorban vidéken ténykedik, főleg védelmi feladatot lát el, a reguláris hadsereghez szorosan kapcsolódó félkatonai szervezet. Az Iszlám Forradalmi Bizottság, a rettegett és gyűlölt Komité, a városokban a legaktívabb. Ez félig vallási rendőrség, félig titkos rendőrség, azt mondják olyan mint a spanyol inkvizíció és a német Gestapó kombinációja. 1991-ben Rafszandzsáni elnök megpróbálkozott az Iszlám Forradalmi Gárda hatalmának korlátozásával, ez azonban nem nagyon sikerült neki.

A mi rendőrünk, Abdi már kora reggel ott ül a követség lépcsőjén, ám nem kapkodjuk el az indulást, gondosan felkészülünk az útra, a térképen bejelöljük a Teheránból kivezető utat. Az idő rövidsége miatt csak keveset láttunk a városból, azonban frissen szerzett bedekkerünk azzal vigasztal, hogy nem sokat vesztettünk, elmondása alapján ugyanis az Elburz-hegy felé emelkedő sivár, szürke, unalmas városnak igazából nincs is centruma, egy-két múzeumától, moszkjától, műemlékétől, a híres Ázádi monumentumtól eltekintve, nem nagyon van látnivalója. A légszennyezést, a füstöt okádó járművek sokaságát, a nagy zsúfoltságot, a hatalmas távolságokat már mi is érzékeljük. Valóban lehangolóak a lakótelepi betonrengetegek, a biztonságra azonban nem lehet panaszunk, és azt sem mondanánk, hogy nem érdemes hosszabban itt tartózkodni.

Szinte hihetetlen, hogy ez a hatalmas metropolisz alig több mint 200 éve csupán egy kis falu volt, és csak 1788-ban lett Eszfahán után Perzsia fővárosa Aga Mohamed Sahnak köszönhetően. Akkoriban a város mindössze 15 ezer lelket számlált, egy évszázad múltán negyed millióan lakták, lakóinak száma 1939-ben elérte a félmilliót, 1976-ban már 4 és félmillióan élnek itt, 10 évre rá az 1986-os népszámlálás szerint a lakossága több mint 8,7 millió. Ottlétünkkor (1992-ben!) legalább tíz millióan - egyes becslések szerint viszont 13-14 millióan is - lakhattak a városban. Ha a növekedés üteme megmarad, Teherán hamarosan a világ első öt legnépesebb városa között találja magát.