A+ A A-

Irán – Figyelmeztet a szokásosnál több Khomeini kép

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában

 


Teheránból, először osztott pályás városi gyorsforgalmi úton, majd autópályán haladva, könnyen kijutunk; ezúttal jóval kevesebb időre van szükségünk, igaz nincs velünk navigátorunk, Abdi. Amint elhagyjuk az ótóbánt, Kazvínban olcsó benzinnel gondosan feltankolunk, az egyik gyümölcsárusnál pedig finom magnélküli szőlőt vásárolunk. Szerencsénkre most nincs olyan dühödt szél, mint jövetelünkkor, ráadásul lévén másnap péntek, azaz munkaszüneti nap, a forgalom sem túl veszélyes.

Khomeini ayatollahTabrizig gyakorlatilag eseménytelen az utunk, így bőven van időnk a tájban gyönyörködni. Ezt tesszük akkor is, amikor a várost elkerülő autóút baloldalán, a kopár hegyoldalon nejlonzacskók tömegére leszünk figyelmesek. Olyan mintha egy szélvihar a város összes műanyag szatyrát itt terítette volna szét. Annyira lefoglal a látvány, hogy mintegy 30 kilométert teszünk meg rossz irányba, csak akkor jövünk rá, hogy nem északnyugatra, Bázargán felé megyünk, amikor a lemenő nap már huzamosabb ideje jobb kéz felől süt be a kocsi ablakán. A „felfedezés” hatására azonnal visszafordulunk, ám hiába érdeklődünk többször is, a tabriziak eléggé barátságtalanok, véletlen sem segítenének, végül is magunknak kell megtalálnunk a helyes irányt.

Sajnos a kamionosaink által javasolt TIR parkolót nem találjuk, kénytelenek vagyunk továbbmenni. Jelentősebb település nincs errefelé, szállodára tehát nem sok reményünk van. Tabrizba nem kívánunk visszamenni, a határ még túlságosan messze, a kocsiban pedig ezen a vidéken nem lenne biztonságos. Még emlékszünk a magyar pilóták intő szavaira, Iránban lehetőleg ne aludjunk szabad ég alatt, vagy az autóban. Már jó ideje lement a nap, amikor a dzsolfai elágazásnál északra fordulva, a mintegy 4 kilométerre lévő Marand nevű városkában sikerül szállásra lelnünk. E vidéken a lakosság zömmel azeri, talán ezért is figyelmeztet a szokásosnál több Khomeini kép arra, hogy mi Iránban az államvallás, na meg hát nem lehet elégszer tudatosítani a polgárokkal, hogy „figyelve vannak”.

Attila angol nyelvtudásának nem sok hasznát veszi, oroszul viszont elég jól elboldogul. A hotelről sok mindent lehet mondani, csak jót nem. A kifőzdéből meredek lépcsőn jutunk fel szobánkba, az átható szag alapján nemrég moshatták fel petróleummal, errefelé ezt használják a poloskák, csótányok és hasonló rovarok ellen. Az ablakon át pont a szemünkbe világít az utcai lámpa. A szobát bemutató öreg azeri kérésemre függönyt varázsol elő, pontosabban előkerít egy szakadt lepedőt és elsötétítőként jó ferdén felszögezi az ablakkeretre. A guggolós vécéhez a folyosó végén egy padlásfeljáró vezet, az ajtaja nem záródik, ha nem akarunk váratlan vendéget, „dologvégzés”közben egyik kézzel jó erősen fogni kell. A félig nyitott ajtón túl, pár méterre a szemközti szobából férfiak jóízű hortyogása hallik. A vízöblítés sem igazán szuperál, használat után a vödörben hozott vízzel legalább negyedórás pumpálás szükséges. Elég bizalmatlanok velünk szemben, mert a szállás költséget előre kifizettetik. Ekkor még nem tudjuk, hogy éjjelre be is fognak zárni.

Háttérben a hófödte ArarátMaga a kisváros barátságos, mondhatni családias. Az utcán tülkölő esküvői kocsikaraván jár körbe-karikába, szabályos időközönként felbukkannak a tér sarkán, mint kiderül, az első kocsiból filmezik a feldíszített másodikat, melyben mennyasszony ül. Nehéz olajszag terjeng a levegőben, sütik az esti kebabot. Mi egy cukrászdában csillapítjuk éhségünket, a sütemény mézédes, ahogy ázsiai utunk során eddig mindenütt, Iránban is imádják az „édes”édességet. Hajnalhasadta előtt kelünk, szeretnénk mielőbb indulni, ám a hotel ajtaját zárva találjuk, talán attól féltek, hogy megszökünk. Hosszas zörgetésünkre méltatlankodó pofával, álmos szemeit ránk meresztve, nagy nehezen előkerül az idős tulaj. Nevethetnékünk támad, amint szertartásosan nyitja az ajtót, s kienged minket az utcára.

Sötétben kelünk útra, a sofőrök még az igazak álmát alusszák, hisz egy jó darabig senkivel sem találkozunk. Bő 40 kilométerre lehetünk a határtól, amikor szemből a hegyek közül egyszer csak ránk köszönt a hósapkás Ararát. Csodálatosan szép, ahogy e kora reggeli órában a felkelő nap sugarai visszaverődnek róla. Az utolsó kis településen, Mákúban - hogy elköltsük maradék riálunkat - egy szatócsboltban olajbogyót és pisztáciát veszünk. Már éppen távoznánk, azonban nem ússzuk meg ennyivel, a boltos habcsókját is meg kell kóstolnunk. Ez az ő ajándéka, nem illik visszautasítani. Később jövünk rá, hogy ezzel „tette jóvá”a zsizsikes pisztáciát.

A határon - péntek lévén - óriási a forgalom, buszok százai, utasok ezrei - zömükben azeriek - várakoznak, de mi különösebb gond nélkül átjutunk a bürokraták zsilipjein, egyedül csak az utolsó vámtisztben buzog a munkakedv, a leplombált csomagjainkat kezdi akkurátusan bontogatni. Művelete láttán, majdnem megüt a guta, heves kézmozdulatokkal mutatom, hogy amit kiszed, pakolja is vissza a helyére. Gesztikulálásomat megérthette, mert a többletmunkától való félelmében azonnal befejezi ellenőrző tevékenységét. Múltkori ismerőseink majd mindegyikével összetalálkozunk, „rosszéletű” barátunknak - aki időközben szakállt növesztett - vidáman mutatjuk a „saszé námbert”. Már végeznénk, ám még utoljára is tartogat számunkra egy kis meglepetést a határ. Míg a papírokkal szaladgáló férjemre várok, arra leszek figyelmes, hogy a falnál időnként férfiak állnak egy jókora ládára. Kerekre nyílik a szemem, mikor végre rájövök, hogy ott, a több mint két méter magasan lévő ablaknál kell benyújtani a kitöltött nyomtatványokat, valószínűleg azért, hogy tudatosítsák az utazókkal, Iránban fel kell nézni a hatóság embereire. Amikor Attila végre előkerül, hiába magyarázom, hogy azon az ablakon át történik az ügyintézés, sehogyan sem akarja megérteni, hogy nem bent az irodában kell átadni az okmányokat. A megoldást egy határátkelésben jártas kurd mutatja meg neki. Nem sokat teketóriázik, papírjait a feje fölött lobogtatva felpattan a fal mellé állított fadobozra. Kisvártatva aztán nyílik az ablak, s egy szőrös kéz veszi el a dokumentumokat. Az eseményre a kurd mellé a fal párkányára egy másik kilépni szándékozó is felkapaszkodik. Szeretném a jelenetet lefotózni, de pechemre a gépünkben kimerült a ceruzaelem.

 

További olvasnivaló

Az emberi élet misztikus számai: a hé…

A hét mágikus erejével hozzák összefüggésbe az emberi élet jelentősebb állomásait, ezek ugyanis valamennyien a heteshez kötődnek. Már a magzati életben megfigyelhetők a hetes szám periodikus ismétlődései: a magzat...

Folytatás...

A tulipán

Erről a pompás, szép virágról nem tudják, honnan származott, homály fedi eredetét, hazája ismeretlen. Tény, hogy a tulipán nem magyar virág. Egyes források szerint valószínűleg több mint...

Folytatás...

Rendellenes vonalak a tenyéren III. –…

A Suwon-redő története még meglehetősen rövid, hiszen csak 2010 nyarán számoltak be felfedezéséről koreai kutatók, miután egy elég nagy - 3532 férfi és 1664 nő kezét tartalmazó - tenyérmintát értékeltek...

Folytatás...

Birsalma és kerti madárbirs

Nemrég férjem meglepetésként egy szatyorra való birsalmát hozott haza. Nekiálltam a birsek hámozásához, a kövecses magházaiktól való megszabadításukhoz, ám mire végeztem a pucolással jobb kezem mutatóujján a tőíz hajlata...

Folytatás...

Babonás gyógymódok az iszákosságra…

Az alkohol felfedezésének az időpontja a homályba vész, őseink valószínűleg véletlenül jöttek rá, hogy a fermentált italok nemcsak táplálóak, gyógyító, fertőtlenítő és fájdalomcsillapító hatással bírnak, de segítik a relaxálást, jó...

Folytatás...

Erzsébet kézelemzése

Mivel a kézfejeiről nem küldött kinyújtott és széttárt ujjú képeket, a tenyeréről pedig nem kaptam összezárt ujjúakat, kezének elemzését elsősorban a kínai kézdiagnosztika módszerei alapján végzem el. Ebben...

Folytatás...