A mi útunkat Beludzsisztánban szolgáló katonák állják el, jó program nekik kicsit elbeszélgetni a két messziről jött emberrel. A határhoz közeledve egyre gyakoribb az ellenőrzés. Az egyik helyen elkérik útlevelünket, nagyon megtetszik nekik a levéltárcából kilátszó Ady Endrés 500 forintosunk. Mindenáron szeretnék megkapni, Attilának azonban sikerül lebeszélni róla őket. Bizonyára telefonon jelzik a következő állomásnak, hogy valami őrült európaiak jönnek kocsival, ugyanis minden őrhelyen már messziről integetnek, talán csak a vacsorát várják ilyen lelkesedéssel. Mosolyognak, versengve fognak férjemmel kezet, érdeklődnek hogylétünk felől. Angol tudásuk szerény: „How are you? Good bye! Hallo!” Többnyire ezeket variálják, időnként a „Thank you, very much”-csal. Nagyon boldogok, amikor perzsául, „Khoda háfez”-zel köszönünk el tőlük. Nyelvtudásunkból többre nem telik, mi ugyanis perzsából vagyunk gyengék. A játék számunkra is élvezetes, nem sajnáljuk a meg-megállást, egyedül az izzadtságban fürdő, szuszogó, horkoló Abdi nézi rosszallóan barátkozásainkat.
Úgy félúton Bam és Zahedán között, átmenetileg megszakad a sivatag, kétoldalt bokrok, fák jelennek meg, ráadásul az út egyszerre kanyarogni és emelkedni kezd. A lapos síkságok nyílegyenes pályája után furcsa most a szerpentines hegyre kapaszkodni. A lemenő nap sugarai valóságos színorgiát varázsolnak a sziklákra, az érctartalmú kőzetek a megvilágítástól függően vörösben, barnában, sárgában és smaragdzöldben játszanak. Itt-ott egy-egy bokor, fenn a szirten magányos fa. Ahogy haladunk az árnyék és fény játékában egyre jobban a zöld szín dominál, olyan mintha a sziklákat zöld bársonydrapériával terítették volna le.
A hegyek mögött újabb ellenőrzési pont, majd egy kis falu, Nosrat Ábád szélén vezet el utunk. A hagyományos vályogkunyhók mellett nomád pásztorok nyitott, fekete sátrait fedezzük fel. A messziről hatalmas döglött varjaknak látszó kifeszített ponyvákon vidám kecskegidák hancúroznak. Időközben „kisimult” a táj, a kanyarok eltűntek, és a szél újra feltámadt. Gyakori a homokátfúvás, mint fürge gyíkok, surrannak át előttünk a homokcsíkok az aszfalton. Az alkonyodó szürkeségben, balról katonák, jobbról vadtevék bámulnak felénk. Zahedánba már sötétben érünk. Beludzsisztán fővárosáról vegyesek a benyomásaink. Az utca emberei, mint mindenütt, itt is nagy ovációval fogadnak, rögtön kisebb tömeg veszi körül autónkat, vigyorognak mint a vadalma, és szinte kikényszerítik, hogy lefényképezzük őket.
Némi keresgélés, kérdezősködés után Abdi segítségével sikerül „szállodát” találnunk; gyorsan meg is alkuszunk 3500 riálban, ezért aztán egy takaros börtöncellát kapunk. Nyugvóhelyünk minden képzeletet alulmúl, a levegőben petróleum- és latrinaszag terjeng. Bármihez érünk, ragad a kosztól. Szobánk ablaktalan, berendezése egy koszos asztal, három deszkapriccs retkes ágyneművel. Alkudozásra az ágyneműt kicserélik, ám nem tisztával, hanem csak a másik szoba lakójáéval. Törölköző, mosdó sincs, a vasajtón rigli. A plafonon, mint repedt fazék zörög a ventillátor propellerje. Hatásfokát jól mutatja, hogy a hőmérséklet még hajnalra sem megy 36 Celsius fok alá.
Abdi az udvarban szerez helyet kocsinknak, éjszakára itt lesz a garázsunk. Meg kell hagyni, amióta velünk van, nem kell félnünk, hogy a Subarut ellopják, biztonságos elhelyezéséről minden alkalommal gondoskodik. A szomszéd étteremben kólát iszunk, almakonzervet fogyasztunk melléje. Abdi ismerősökre lel, valamilyen húsételt eszik nagy élvezettel, szája szögletéből csöpög a zsír.
Amikor kijövünk az autót turbános beludzsiak guggolják körül, nagy munka folyik, éppen kecskét trancsíroznak, ám a járgányra nagyon vigyáznak, még véletlen sem érnének hozzá. Az ágyneműt kicserélő fullajtárfiú kullancsként tapad ránk, kevesli a kapott borravalót, kiegészítésként kazettát szeretne. Nehezen tudjuk lerázni, nem akarja megérteni, hogy a kiszemelt indiai kazetta számunkra pótolhatatlan. Mindazonáltal tagadhatatlanul jóképű gyerek, másnap nem állhatom meg, hogy le ne fényképezzem. A szálló - amellett hogy koszos és büdös - tele mindenféle rossz életű alakkal. Már készülünk lefeküdni, amikor „kazettás barátunk” hármat belerúg az ajtónkba, és valami irdatlan mocskos vödröt ad be. Nem tudjuk eldönteni vajon szemetesnek, köpőnek vagy küblinek szánta-e. Jól esne az alvás, azonban környezetünk meglehetősen zajos. Valamelyik hálótársunk egész éjjel markánsan húzza a lóbőrt, feltehetőleg orrpolipja gátolja a levegővételben. A horkolásba időnként ajtócsapkodás, hangos harákolás, krákogás vegyül.
Hajnalban, kialvatlanul szédelgek fürdeni. A zuhanyozó a folyosó végén a WC-ből nyílik, ajtaját nem lehet becsukni, tusolás közben az egyik kézzel végig fogni kell a kilincset. A vízsugártól ijedt csótányok szaladnak szerteszét, ketten közülük a lefolyóban lelik halálukat. A legjobban azonban attól lepődöm meg, hogy fürdőzés közben a bemélyedésből egy kisfiú ugrik elő. Az esemény hatására egyből kiébredek. Ő is megijedhetett, mert rémülten tépi fel az ajtót, s úgy inal el, mint akit kergetnek.
Subarunk mellett - akárcsak este - most is kecskét darabolnak, a fejét már félredobták, a zsigereit cibálják a gyerekek. Alaposan kidolgozhatták magukat, mert a kocsi oldalán vékony csíkokban csurog a kecskevér. A keskeny udvarból csak szlalomozással, hátramenetben tudjuk kiügyeskedni az autót. Fáradtan, de megkönnyebbülten távozunk lakhelyünkről. Szabadulásunk azonban nem olyan gyors, mint gondolnánk, indulás előtt muszáj még lefotóznunk a kocsi köré gyűlt beludzsiakat; fiúkat, férfiakat. Nagy sikere van az akciónak, mert a fényképezés idejére még a közlekedési rendőr is otthagyja dobogóját, s beáll a karéjba. Míg a slusszkulcsot jobbra fordítom, a kocsi ablakán legalább öt srác néz be, olajosbarna szemük csibészesen csillog.
Eddig csak a televízión és rádión keresztül érzékeltük, most viszont élőben élvezhetjük a Husszein visszatérését váró ünnepségsorozat zahedáni eseményeit. Bármerre megyünk a városban, néhány száz méter után tömött sorokban vonuló tömegbe üközünk. Az emberek dob és cintányér ritmusára emelik lábukat. A menet élén fekete ruhás férfiak haladnak, legtöbbjük kezében rövidnyelű, sokágú lánckorbács, mellyel - miközben a Koránt recitálják - ütemesen verik hátukat. A hangszórókból mindenhonnan szívszorító jajgatás szűrődik. A fanatikusokat a mérsékeltebb vezeklők, meg a kisebb fiúgyermekek követik. E csoport tagjai jóval óvatosabbak, lánckorbács nincs náluk, és csak minden második lépésnél ütnek egyet jobb kezükkel a mellükre, nagy fájdalmat aligha okozhat ez. A sor legvégén csendben mormolva az imát, a nők és a leánygyermekek kullognak, ők már csak imitálják a verést, és vezeklésük kimerül abban, hogy időnként fájdalmasan felüvöltve Husszein nevét kiáltják. A házakon és az oszlopokon mindenütt zöld és fekete zászlók lobognak, július 10-e a gyász ünnepe, a harmadik síita imám, a kerbalai ütközetben elesett Husszein - Ásúrá-jé Hoszeini - mártírhalálának évfordulója. Ezen a napon a világ síitái őrá emlékeznek.
Az iráni emberek nagy tiszteletben tartják vallási vezetőiket, különösen a néhai Khomeini imámot, valamint a jelenlegi ajatollahot, Khamaneit. Megbecsülésüket mutatja, hogy az állami hivatalokban, üzletekben, irodákban mindenütt az ő képük látható. Szimbolikus jelentést hordoz viszont, hogy mindegyik poszteren Khomeini a nagyobb. Bázargán óta a vámparancsnok jóindulatából nekünk is van ilyen portrénk, teázgatás közben barátsága jeléül adta a két nagy vallási vezetőt ábrázoló iráni naptárt. Az amulettként magunkkal hurcolt kép szerencsét hozott számunkra, hiszen az ijesztő elbeszélések ellenére, minden nagyobb gond és baj nélkül átjutottunk az országon. Persze ehhez azért az is hozzájárult, hogy végig sikerrel alkalmaztuk az Iránban követendő - „Expect the unexpected”, azaz „Készülj fel a váratlanra!” - aranyszabályt, s hogy megfogadtuk a magyar kamionosok, valamint a német orvos feleségének jó tanácsait.
A határ felé egyre sűrűbben ellenőriznek, érezhetően jelen van az iszlám gárda. Az itteniek azonban közel sem olyan barátságosak, mint az előzőek. Mirdzsáveh közelében stoppos kiskatonát veszünk fel, nem jön végig velünk, időben, még az utolsó ellenőrzési pont előtt kiszáll. A határon ezúttal meglepően gyors az ügyintézés. Abdi boldog, hogy a felügyeletére bízott kocsi nem maradt Iránban, feladatát abszolválva jókedvűen búcsúzik tőlünk. Attila egy csomag Marlborót csúsztat a zsebébe, szelíden tiltakozik, de azért örül neki. Az átzsilipelés még fél órát sem vesz igénybe. Egy-egy pecsétet lehelnek útlevelünkbe, majd kinyílik a kapu előttünk. Odaát véget ér az út, a kerítésen túl már a pakisztáni zászló lengedez.
Miközben az immigration officert keressük, hátulról Khomeini imám szúrós szemei néznek ránk. Hatalmas posztere alatt a következő híres mondása olvasható: „Sunny And Shias Like Fingers of a Fist Which Knock Down The Head of Enemies And Evil Powers”, ami a „Világ proletárjai egyesüljetek!”, és a „Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll!” típusú kommunista szlogenek iszlám változata. Az összefogásra buzdító felhívás nem véletlen található pont itt a határon, hisz egyformán szól a síiták lakta Iránnak és a zömében szunnita Pakisztánnak. A határátkelőn kisebb járművek, de főleg gyalogosok kelnek át, nagyobbfajta kamion vagy busz át sem férne a kapun, jelentősebb kereskedelmi cél híján egyébként sincs sok értelme a járműforgalomnak.