Rosta Erzsébet weboldala



Nagyobb térképre váltás

 

Jó minőségű, kétsávos úton, kisebb falvakon megyünk keresztül. Őrünk csendes, csak fársziul beszél, szerencsére még a sah idejéből megmaradt angol nyelvű információk alapján egyelőre kiválóan tájékozódunk. Az egyik tábláról még azt is megtudjuk, hogy a megengedett maximális sebesség városokban 50 km/ó az autóúton pedig - nem tévedés - 94 km/ó. Kamionos barátunknak igaza volt, a sofőrök valóban nem használnak indexet. Evoklihoz közeledve, kiszélesedik a síkság, termékennyé válik a táj, a földeken dinnyét, tököt, napraforgót, kukoricát termesztenek. Már délután háromra jár az idő, mikor betérünk megebédelni egy útszéli vendéglőbe. Távozáskor egy öreg török kamionossal ismerkedünk össze. Izmirig, ahová a fuvart viszi, még jó pár kilométert kell legyűrnie. Pisztáciával kínáljuk, ám ő nem kér belőle. Nem csoda hisz mindössze három fog villan ki szájából, ám azok sem találkoznak egymással. A látottak után rögtön megértjük szabódását.
äbr /> Hamarosan ismét száraz, félsivatagos vidékre érkezünk, úgy érezzük mintha újra a már elhagyott Kelet-Anatóliában járnánk. A növényzet meglehetősen szegényes, a szamarak által meghagyott gazt a kecskék legelik le. Vezetékes energiaellátás nincs, természetes energiaforrásban pedig szegény a vidék, ezért a vályogházak oldalán tehénlepényeket szárítanak. Továbbra is gyakori az ellenőrzés, átlagosan minden félórára esik egy. Időközben a hőmérőnk higanyszála is kezd emelkedni, hamarosan megközelíti a 40 fokot. Legjobban a napon ülő Abdi szenved a melegtől. Amint egy vízfolyáshoz érünk, nyomban feldúsul a vegetáció, gyümölcsösök láthatók mindenütt, errefelé a mandula és olajfa a leggyakoribb.

Marandnál kettéválik az út, északi ága Dzsolfán át Azerbajdzsán felé vezet. Előttünk egy Attila feliratú kocsi halad, azonban a többi járművel egyetemben ez is fittyet hány a közlekedési szabályoknak. Különösen az előzés félelmetes, ugyanis az irániak - frászt hozva az emberre - csupán az utolsó pillanatban sorolnak vissza, ameddig csak lehet, szembejönnek a sávunkban. Pedig néhány angol feliratú tábla a lassabb haladásra, az alacsonyabb sebességfokozat használatára animál.

Közvetlen Tabriz előtt már a sokadik ellenőrzés ér bennünket. A várost délről a bypasson kerüljük el. Óriási a forgalom, a hegyek között megszorul a szennyezett levegő. Tabriz poros, szürke város, a zárt völgyben elterülő száraz klímájú település kevés zölddel dicsekedhet. Pedig a parkosításra itt is gondot fordítanak, ám a szárazságtól és a sok kipufogógáztól a fák elég csenevészek. A közel egymilliós város építészetében az orosz tartományi székhelyekre jellemző stílus a meghatározó. Általában a lapos tetejű, kétszintes, tetőteraszos kockaházak dominálnak, melyek homokszínűkkel belevesznek egyébként is szürke környezetükbe. Messziről mindenesetre így látjuk. Tabrizt többségben az anatóliai törökök leszármazottjai, az azerik lakják, akiket a perzsák mogorva arcú, szürke szemű embereknek írnak le, nem is nagyon kedvelik őket. Azt mondják, hogy a tabriziak nem valami vendégszeretők, nem igazán segítőkészek. A férfiak gyakran viselnek nyakkendőt, az öregek pedig karimás nemezsapkát hordanak.

Errefelé ritka az autós pihenő, mindenki ott parkol, ahol tud. Ha árnyék is van, az hab a tortán, az asztal nélküli kőpad pedig már luxusnak számít. Azt viszont meg kell állapítani, hogy mindezek ellenére egyetlen parkoló jármű sem zavarja a forgalmat. E tekintetben szembetűnően fegyelmezettek az irániak. A falvakat, kis gyümölcsösöket, ültetvényeket, termőföldeket mindenütt kerítésekkel veszik körül, a vályogból emelt fal védelmet nyújt a homokviharok ellen, szárazság idején megakadályozza, hogy a szél elhordja a termőtalajt. A füves sztyeppéken vegyes állattartás a jellemző: a fő igavonó állat a szamár, haszonállatként kecskét, juhot és szarvasmarhát nevelnek. A kerítések mögül néha kiszalad egy-egy háziszárnyas is. A tipikus „iráni nyáj” a birkából, tehénből, kecskéből és szamárból álló háziállat-társulás, közülük legalább kétfélét mindenütt fellelünk, ám van, ahol mind a négy előfordul. A hierarchia csúcsán a szamár áll, az állatok közt itt egyértelműen ő a főnök.

Eddig különösebb élményben nem részesültünk, Irán északnyugati tartománya, Azerbajdzsán nem nagyon kápráztatott el bennünket. Falvai szegények, a városok szürkék, az utat szegélyező vakolatlan házak előtt szétszórt gumiabroncsok, koszos műanyagflakonok hevernek, a talaj olajtól és benzintől szennyezett. Az óraeltolás miatt még este 8 óra után is világos van, olyannyira, hogy este fél 9 körül például árvalányhajat vélünk felfedezni. Először angol nyelvű kérésre, egy alagútban kapcsoljuk be a világítást, kiérve azonban csak mi világítunk, pedig közben igencsak besötétedett. Feledékenységünkért rögtön megdorgálnak, először csak ránk villognak, ám amikor látják, hogy nem használ a feddés, hosszasan belereflektoroznak a képünkbe. Most már tudjuk, hogy mitől pörkölődik a lószar! Megadjuk magunkat, a folyamatosan szembevilágító halogénlámpánál még a vak vezetés is jobb.

Solmaz-hotel - MiyanehMijanéh-ban, a Solmaz hotelben szállunk meg. Még ki se pakolunk, máris ide-oda állítgatják a kocsit. Ettől annyira idegesek leszünk, hogy véletlenül bezárjuk egyetlen slusszkulcsunkat. A kiszabadítás csak mintegy 20 perces kemény munkával sikerül, ennyi idő szükséges a hátsó ablak kinyitásához. Meleg pillanatokat élünk át, hiszen a kulcs megrendelése napokat vehetne igénybe. A márványlépcsős szálloda tiszta, lakályos, a hallban és a folyosón dísznövények zöldellnek, az ablakokon szúnyogháló, az éjjeliszekrény fiókjában bőrkötésű Korán. Egyedül az zavar, hogy az eredetileg kialkudott összeget a portás, Abdival beszélvén, kapásból megemeli 5000 riállal. Reggel, a számla rendezése után jövünk rá, hogy a barátunk szállását is mi fizettük ki. A pénzváltásnál viszont segítségünkre siet, amikor a portás 1000 riált ajánl dolláronként, azonnal int, hogy legalább 1200-at kérjünk. A sikeres pénzváltást követően, némi rábeszélés után a hotel előtt egy kedves iráni családdal Abdit is sikerül lencsevégre kapnunk.

Elhagyván Azerbajdzsán tartományt ismét megszépül a táj, sziklás hegyek közt, a Zandzsán folyó völgyében kanyarog utunk. Közepén beomlott, megroggyant lábazatú ősi híd tűnik fel. A termékeny földeken az aratásra váró gabonatáblákat időnként kapásnövények parcellái szakítják meg. Az időközben feltámadó szél, egyre alattomosabban, oldalról céloz meg bennünket, bizony rendesen dobálja a kocsit. Különösen olyankor kell nagyon vigyáznunk, amikor egy Mack vagy White halad el mellettünk, mert a hatalmas testű fémtömeg szívóhatása felerősíti a szél erejét. Ilyenkor bizony igencsak meg kell dolgoznom, ha egyenesben akarom tartani a kocsit. Veszélyes útszakaszon járhatunk, hiszen rövid időn belül három összetört, árokba fordult, felborult járművet számlálunk össze. Hiába a két keresztbe tett csont, alatta a Danger of Death, vagyis a „Halálveszély” felirat, a sebességkorlátozó tábláknál egyedül csak mi lassítunk. Meg is kapjuk érte büntetésünket, dudaszóval vagy fénykürttel róják meg törvénytiszteletünket. Lassanként kezdünk iráni módra közlekedni, a szövegek és a táblák helyett inkább magunkra, valamint a partnerekre összpontosítunk.

Zandzsán központjában találkozunk először az iszlám mártírjainak, a dzsihád nagy halottainak emlékére állított tulipán-szimbólummal. Az óriás tulipán azonnal az MDF-et juttatja eszünkbe, akarva-akaratlanul is népnemzeti pártunkkal társítjuk. A földön köcsögárusok, háttérben a park közepén szökőkút vize lövell az ég felé. Az út mentén piros, sárga és lila virágok díszlenek, ám az emberek öltözködésében a sötét szín a meghatározó. A ruhákon nagy foltokban, fehéren karfiolosodik az izzadtság, ez különösen a fekete ingeken szembeszökő. Még véletlenül sem találkozunk nyakkendős férfival, azt mondják, hogy a nyakkendő idegen az iszlámtól, elítélik, mert szerintük ez az úri módi imperialista csökevény. Mi viszont úgy véljük, hogy egyszerűen azért nem hordják, mert ebben a meleg országban meglehetősen kényelmetlen viselet. Ezt látszik igazolni, hogy a tipikusan amerikai eredetű farmernadrág ellen semmi kifogása sincs az iszlámnak, férfiak és nők egyaránt szívesen öltik magukra ezt a praktikus ruhadarabot.

A várostól néhány kilométerre a török típusú, „Turk Lukantaci” nevű restaurantnál állunk meg ebédelni. Mivel nem tudjuk elmagyarázni, hogyan szeretnénk a tojást, vendéglátóink megengedik, hogy magam készítsem el a rántottát. Kovásztalan kenyeret eszünk hozzá, végül az egészet kólával öblítjük le. Itt veszünk először lime lemont, ez a kesernyés, savanykás ízű sűrítmény, kiváló forróégővi italnak bizonyul, vízzel hígítva kitűnően oltja a szomjat. Erős, izmos fiatalember a vendéglős, kézfogása határozott. Beszélgetés közben megtudjuk tőle, hogy nős, karatézik, továbbá, hogy részt vett az Irak elleni háborúban. Elmondása szerint Szaddam nagyobb diktátor, mint Hitler volt. Reza Pahlavit viszont hosszasan dicséri, visszasírja a sah uralmát. Ijedten mutogatunk Abdira, ám ő legyint rá. A tőlünk kapott fémpénzt a gyűjteményéhez teszi, a Subaru zászlót pedig rögtön kitűzi. Míg mi a fiatalemberrel társalgunk, kísérőnk törökülésben egy perzsaszőnyeggel letakart asztalon valamilyen sült húsételt marcangol. A falon jól megfér egymással Jézus Krisztus és Khomeini portréja, a szabadon maradt felületet Korán idézetek és szőnyegek díszítik. A feltűnően tiszta konyhában kiszidolozott serpenyők csillognak-villognak. A mélyhűtő nyers húsokkal és apró vödrös joghurtokkal van megtömve.

Szeretnénk Abdival egy kicsit összebarátkozni, azonban szigorú tekintetéből ítélve, közeledésünket nem veszi jó néven. Kézmozdulatai tanulmányba illenek, egyszerűen utánozhatatlan, ahogy a lassítást, gyorsítást, jobbra, balra kanyarodást jelzi. Attól viszont, amikor indulás előtt jókorát ráüt ülésem háttámlájára, mindig ideges leszek, úgy érzem, hogy egy gyiázással nógatható hátaslónak tekint engem. Bunkó stílusa ellen rendszeresen fellázadok. Haragommal nem sokat törődik, morgolódásom közben is változatlanul veri térdén a tabla ritmusát. Indiai kazettánk zenéje kedvére való, mintha csak ismerné, néha még a dallamát is dúdolja.

Takesztánhoz közeledve viharossá fokozódik a szél, erejét az út mentén telepített véderdősáv sem igen tompítja, úgy érezzük, mindjárt lefúj minket az útról. Megerőltetően veszélyes a vezetés. Kazvin gyönyörű, világoskék-fekete csempés moszkjánál keletre fordulunk. Az út két oldalán bedőlt falú házak, leomlott kerítések, valószínűleg földrengés maradványai. Iránban gyakorta mozog a föld, az 1962 óta regisztrált öt jelentősebb földrengés csaknem százezer áldozatot követelt. Utoljára 1990 nyarán mozdult meg a föld, a rengések epicentruma a Kaszpi-tenger partján, Rast város közelében volt, a földlökések ereje elérte a Richter skála szerinti 7,7-es fokozatot. A természeti csapás falvakat törölt el a föld színéről, több mint negyvenezer ember vesztette életét. A krónikások szerint sokan megmenthetők lettek volna, ha az iráni „keményvonalasok” kezdetben nem zárkóznak el a felajánlott nyugati segítségtől.

Abdi „jóvoltából” nem az autópályán, hanem a vele párhuzamosan futó mellékúton közeledünk Teherán felé. Sajnos mire ráeszmélünk erre, már túl sokat jöttünk ahhoz, hogy visszaforduljunk. Bosszúságunkat látva jó akar lenni nálunk, javasolja, hogy a sztrádára oldalról, a meredek töltésen át kaptassunk fel. A teheráni autópályát ugyanis nem övezi szalagkorlát, ha a jármű műszaki adottságai lehetővé teszi, bárhonnan fel lehet rá hajtani. Leálló sáv nincs, az útpadkán gyalogosok, motorosok közlekednek, nem ritkán a forgalommal szemben. Nem szeretnénk felborulni, ezért inkább a hosszabb, de biztonságos utat választjuk. Végül Karadzsnál angolul beszélő iráni diáklányok navigálnak az „Otóbán-é Tehrán”-ra, vagyis a teheráni autópályára. A metropoliszt vámgyűrű veszi körül, azonban csak jelképes összeget kell fizetnünk.

Útbaigazítás TeheránbanMár jó félórája kerülgetjük a várost, mikor úgy döntünk ideje letérni az otóbánról. Térképünk nem lévén, fogalmunk sincs, merre járhatunk. Abdi teljesen használhatatlan, még nálunk is rosszabbul tájékozódik. Sok kérdezősködés után, már kezdjük feladni a reményt, amikor a szerencse egy szemüveges, jóképű iráni fiatalemberrel hoz össze bennünket. A másodéves pszichológushallgató nemcsak részletesen elmagyarázza a követendő útvonalat, hanem aprólékosan le is rajzolja, három térképet készít róla. Az első, legnehezebb szakaszt a kocsiba ülve mutatja meg. Búcsúzásként jó utat kíván, és hazája nevében elnézést kér a határon tapasztalt bürokratikus ügyintézés miatt.

Az Africa Highway-hez viszonylag könnyen eltalálunk, ott viszont megáll a tudományunk, elveszítjük Ariedne fonalát, teljesen megzavarodunk. Többször is végigmegyünk a széles sugárúton, ám a keresett kis utcát sehogy sem leljük. Pedig érezzük, hogy valahol a közelben kell lennie. Egy sarki benzinkutas perzsául igazít útba, azt magyarázza, hogy mostanában sok utcát átkereszteltek, próbálkozzunk a régi névvel, talán úgy több szerencsénk lesz. Javasolja, hogy az Afrika Highway északi harmadában kérdezősködjünk. A biztonság kedvéért - arra az esetre, ha nem lenne elég jó a fárszi kiejtésünk - leíratjuk vele az utca korábbi nevét. A megoldást végül is ez jelenti, mert néhány száz méterre a követségtől találunk valakit, aki - miután az orra elé dugjuk papírunkat - ráismer a felírt utcára és útbaigazít.