India - Utolsó Buddhaként tisztelik

A máztalan szürkével keveredő, fénytelen fakó vörös színű terrakotta Rashtrapati Bhavan messziről olyan, mintha közvetlenül a földből nőne ki. A kovácsoltvas-bejáratot homokkő elefántok és díszruhás testőrök vigyázzák. A 170 hektárnyi területen elfekvő négyszintes, háromemeletes Palota 340 helyiségével, 12 szeparált udvarával, golf, krikett, tenisz, squash pályáival, úszómedencéjével nagyobb, mint a Versaillesi kastély. A brit uralom végnapjaiban, 1947-ben 6000 embernek adott otthont, az alkirály és családjának kiszolgálásáról, valamint a rendről 2000 főnyi személyzet gondoskodott. A palota kertjei szépségben a legtökéletesebben tervezett mogul gardenekkel vetekedhetnek. Az előkertben látható Dzsaipuri oszlop Szavai Madho Szingh maharádzsa ajándéka. Tetején bronz lótusz, melyből üvegcsillag nő ki. Megfigyelték, hogy az elasztikus oszlop szeles időben három másodpercenként mintegy 12-15 centit leng ki. Az Elnöki Palotáról mind Néhru, mind Gandhi elmarasztalóan nyilatkozott. Néhru otrombán hivalkodónak és túlságosan extravagánsnak találta, Gandhi pedig tömör egyszerűséggel „fehér elefánt”-nak titulálta, mely nemcsak haszontalan, de sokba is kerül, fenntartása bonyolult és elképzelhetetlenül drága. Nekünk viszont nagyon tetszik az összhatásában tökéletes Bhavan.

Újdelhi központi sugárútja, a 3 kilométer hosszú Rádzs Path, az Elnöki Palotát köti össze az India Kapuval, majd folytatódik a Dzsamunáig, melynek partján áll az öreg mogul erőd, a Purana Kilá, belsejében az afgán Sér Khan mecsetjével. A mecsettől kissé távolabb Humájun síremléke. Az eredetileg Kingsway-nek nevezett út kétszer olyan széles, mint a franciák Champs Elysees-je, tágasságát növeli a két oldalán elterülő füves park, melyet mértani virágágyásainak kertészeti remekei, élő költeményei tesznek még impozánsabbá.

A Rádzs Path és a Dzsanpath kereszteződésében széles mozdulatokkal trópusi parafakalapos közlekedési rendőr irányítja a forgalmat. A csomópont egyik sarkában sátor takarásában emberek heverésznek a fűben, transzparenseik alapján tiltakoznak valami ellen. E demokratikus országban nagy hagyománya van a tüntetések, sztrájkok szervezésének. A szemközti szögleten, ugyancsak sátrak árnyékában rendőrök ücsörögnek, feladatuk a tüntetőkre felügyelni. A mélyzöld gyepet egy tehén-vontatta fűnyíróval vágják, a körbejáró tehénke egykedvűen csemegézi a friss, zamatos zöld pépet, így legalább semmi sem vész kárba, csak átalakul a körforgásban.

Míg az India Kaput vesszük szemügyre, valahonnan szívrabló dilburéval és nyafogó vinával keveredő kedves hangú szitár dallama úszik a levegőben. Az India Kapu szomszédságában egykor V. György király emlékműve állt, azonban a függetlenség kikiáltása után a gyarmati múltat szimbolizáló márványszobor helyébe Gandhi szobrát tették. Az életében minden világi hívságot, ünneplést és dicsőítést elutasító Mahátma annyira nem illett a környezetbe, oly furcsán hatott a díszes talapzaton, hogy hamarosan levették onnan. Az India Kapuval szinte farkasszemet néz az Elnöki Palota, az enyhén emelkedő úton mint előfutárok sorakoznak a Titkársági Paloták, valamint - Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland ajándékával - a négy Domíniumi oszloppal ékesített Legfelsőbb Bíróság épülete.

A Titkársági épületekkel átellenben áll a Parlament. Óriási, kör alakú építménye 171 méter átmérőjével nagyobb, mint a Rashtrapati Bhavan. A háromszintes épületet 144 homoksárga oszlop szegélyezi. A kezdetben három kamarás parlament a törvényhozó tanácsból, az államtanácsból és a hercegek tanácsából állt. Ma az Indiai Parlament két házában: a Rádzsa Szabhában és a Lok Szabhában folyik a törvényhozói munka, az előbbi az Államok Háza, a Felsőház, az utóbbi pedig a Nép Háza, vagyis az Alsóház. A képviselők beszédeiket, hozzászólásaikat anyanyelvükön kívül hindiül vagy angolul mondják el.

India hivatalos nyelvét, a szanszkritból származó hindit, a lakosság mintegy 30 százaléka beszéli, főként északon; Delhiben és környékén, Uttar Pradés, Himácsal Pradés, Bihár, Madhja Pradés, Harjána, Rádzsasztán területén, valamint Pandzsáb egy részén. A hindi 1949 óta India nemzeti nyelve, egyben az országban hivatalosan elfogadott 15 nyelv egyike. Az angol afféle „társult nyelv”, közvetítő nyelvként a különböző nyelvet beszélők közötti jobb megértés elősegítésére használják. Az indiai angol rém furcsa hangzású, a hindi és az angol kiejtés speciális keveréke, jellegzetessége miatt indlishnek is nevezik. Idő kell, míg hozzászokik az ember, mi például elég soká jöttünk rá arra, hogy a motoros riksások által mondott töti jelentése: twenty.

Ragyogásával már messziről elkápráztat Delhi egyik legimpozánsabb istenháza - a Visnu hitveséről, a szerencse és jólét istennőjéről elnevezett - Laksmi Naraján. A Birla család szponzorálásával felépített templomot Gandhi avatta fel 1938-ban. A hindu mandirban mezítlábas talppal surranunk a márványkövön, a falakon az örök körforgást, a napot jelképező szvasztikasorok futnak körbe. Meghatódva járulok egy pap színe elé, aki áldásosztó ujjával homlokomat vöröses kum-kum pöttyel jelöli meg. A templom különböző szintjeit, zárt udvarait lépcsősorok kapcsolják egymásba. Kifelé jövet szemünk hosszasan elidőz a mandir kukoricacsöves, modern tornyain, játékos díszítésein. A kertben fehér mályvák, piros kánnák, a leveleiken gyöngyöző vízcseppekben megtörnek a napsugarak. A talpazaton őrálló stabil elefántok, mintha trombitálnának, ormányaikat felfelé kunkorítják.

A Dzsanpath közelében, dús lombú fák árnyékában, a január harmincadika jelentésű Tees January margon áll a Gandhi emlékház. A múzeumnak berendezett épületben végigkísérhetjük életének fontosabb mozzanatait, üvegfal mögött láthatók személyes tárgyai: két facsupra, naplója, szemüvege, imakönyve, papírvágó kése, két pár fapapucsa. E ház kertjében ölte meg Gandhit a szélsőséges Mahászabha szervezethez tartozó hindu fanatikus, Nathuram Godsze.

Gandhit fájdalmasan érintette az angolok által szított mind élesebb szembeállás a hinduk és a muzulmánok között. A függetlenség után szerette volna megakadályozni Kalkuttában a bengáli hindu-muszlim összecsapásokat, ám Kalkuttát követően a zavargások Delhire is átterjedtek. Végül 1948. január derekán, az ekkor hetvenkilencedik évében járó Gandhi - Delhi megbékéléséért, a vallási türelmetlenség, az izzó indulatok és a kölcsönös gyűlölet ellen - böjtbe kezdett. Két nappal azután, hogy orvosai követelésére abbahagyta az éhezést, kertjében bomba robbant. Ezt követően január 30-án a szokásos reggeli imádságához indult a kertbe, ahol több mint ötszázan várakoztak rá, köztük a gyilkos is. Amikor az éhezéstől legyengült Gandhi kísérőire támaszkodva megjelent tisztelői előtt, karját áldásra emelte, és a térdeplő sokaság közt mosolyogva közelített az imaszőnyeghez, a merénylő hirtelen előrántva revolverét három lövéssel megölte századunk egyik legnagyobb szellemét. Mahátma csak annyit suttogott: „Ó Istenem!” és azonnal meghalt. A béke és az ahimszá apostola erőszakos halálának híre megrendítette a világot. Gandhinak, aki egész életében India függetlenségéért és egységéért küzdött, azért kellett meghalnia, mert a megbékélést választva, hozzájárult Pakisztán létrehozásához, s ezzel „elárulta” a hindu ügyet. Az indiaiak Gandhidzsít Atyának, Nagy Léleknek hívják, sokan az utolsó Buddhának tekintik, és halála óta szentként tisztelik.

Egy kis kerülőt téve, a Dzsantar Mantar mellett visz el riksásunk, a magas fal irigyen, féltőn takarja kincseit, a megannyi absztrakt formájú építményből: a kolosszeum-szerű hengerből, a csíkozott oszlopokból, kecses ívű lépcsőkből, a gömbcikkekből, s a kőbe faragott logarlécből kívülről nem sok látható. Az első csillagvizsgálót a mindössze 44 évet élt Dzsaj Szingh, a rádzsasztáni Amber rádzsája építtette fel 1724-ben, itt Delhiben; később még négyet készíttetett: Dzsajpurban, Benáreszben, Uddzsainban és Mathurában. Ez utóbbi már nincs meg, ám a többi rovátkolt márvány monstrumai másodpercre pontosan mutatják most is az idő múlását, a hatalmas, kőből épült emeletes mértani idomok segítségével pedig teleszkóp nélkül tanulmányozható az égitestek járása. Eredetileg ezeket az obszervatóriumokat Jantra Mandirnak, azaz a Műszerek templomának hívták, csak később, a jobb rímelés kedvéért lett Dzsantar Mantar a nevük. Félhangosan ízlelgetem a két összecsengő szót, s hozzá a műszerek: Szamrat Jantra, Rám Jantra, Dzsai Prakash, Miszra Jantra, Nijat Csakra Dzsantra, Daksinottara-bhitti Dzsantra, Karka-raszi-valaja titokzatos neveit pörgeti fantáziám.

Delhi híres köröndjét, a Connaught Place-t a Dzsan Pathról közelítjük meg. A szabályos kör alakú térbe nyolc radiális út torkollik. Itt sorakoznak a főváros legdivatosabb és legdrágább üzletei, a közelben találhatók a legnagyobb bankok, a légi forgalmi társaságok irodái, a közigazgatási hivatalok, s a mamut lapkiadók. A nézelődésben, vásárlásban elfáradt éhes turistákat hangulatos kávézók, vendéglők csalogatják. Rengeteg étterem közül válogathatunk, van itt hongkongi, kínai, japán, tibeti, mogul, indiai és kontinentális egyaránt; mi a legelegánsabba tévedünk. Libériás inas tárja szélesre előttünk a virágmintásra csiszolt üvegajtót, bent márványasztalok, süppedő szőnyegek, dúsan redőzött függönyök. A sarkokban terebélyes pálmák, a márványpulton cukrászsütemények, az asztalokon ezüst evőkészletek. Halk léptű pincérek veszik fel a rendelést. Én tojásos szendvicset kérek, Attila mélyhűtött lasszit iszik, ami nem más mint felvert aludttej. A toalett patyolat tiszta, csillog-villog, minden fényesre van szidolozva.

A tér fókuszában lévő park alatt a földalatti bazár, mint nyíló virág a méheket, vonzza magába a vásárlókat. A Palika bazár kerengő labirintusában, számtalan kis boltjában ezernyi színes apróság kínálja magát: giccses és művészi, hasznos és haszontalan, olcsó és drága - ízlés és pénztárca dolga. Bár az elmúlt évtizedekben Delhi más részein is épültek gazdag bevásárlóközpontok, üzleti negyedek, de az V. György nagybátyjáról elnevezett tér aurájával egyik sem vetekedhet. A pulzálva pezsgő, misztikus szuperbazár hangulata kezdetben mindig megbabonáz, ám egy idő után fáraszt a zsongás, kezd zavarni az urinálokból terjengő sűrű ammóniaszag, a rosszul szellőztetett folyosókon megülepedő súlyos levegő.

A parkot körbefogó - stílusában a viktoriánus Angliát idéző - kétszintes, uniformizált épületek teljesen elütnek az indiai építészeti hagyományoktól, ennek ellenére illenek a térhez, s a házak masszív oszlopokkal összekapcsolt árkádjai pedig kifejezetten mutatósak. Közelről már korántsem ilyen kedvező a kép; a légkondicionálók bádogdobozai irdatlan rondák, a boltívekről rendetlen ferdén lógnak alá a napellenzőként használt gyékényfüggönyök. Az Izabella-fehér stukkók szürkén porosak, ámde még így is meglehetősen remekül dekorálnak. Az árkádok árnyékában bolt hátán bolt, és sok-sok ember. A téren hindi, angol és urdu feliratok, a külföldi termékek közül leggyakrabban a Coca Colát és a Sonyt reklámozzák, de betette már a lábát a McDonald’s és a Mr. Wimpy is.

A Connaught Circus középső körén ősi technikával, bambusz rudakkal felállványozott felhőkarcoló épül. Gracilis nők - fejükön egyensúlyozva - kosárban cementet, betont, köveket hordanak; a végén láncot alkotva, egymás kezébe adják a teli kaskákat. A fátum rendelte sorsú páriák arcán nem látunk semmiféle elégedetlenséget, békétlenséget. Karmájuk szerint a jó tetteikért jó, a rossz cselekedeteikért gonosz sors vár rájuk, ahogy mondják mindenkinek „meg kell ennie a gyümölcsöt, amely a maga ültette magból fakad”.

Közeledtünkre guggoló kígyóbűvölők kezdenek éktelen furulyázásba, s hogy gyorsabban jöjjön ki a kosárból, egy taslit adnak a lusta pápaszemes kobrának. A produkciót követően pár rúpiát nyújtok az egyik kobratáncoltatónak, és - Accshá he? (Rendben van?) - szavakkal érdeklődöm, hogy elégedett-e a kapott összeggel.
- Han dzsí, bahut accsá (Igen, nagyon jó.) - válaszolja széles mosollyal.

Néhány lépéssel odébb bételt árulnak, a tábori asztalkákon fényes zöld levelek tornyosulnak, kis kupacokban speciális fűszerek, ragacsos cipőpasztás dobozokban mész fehérlik. A fűszeres bételcsomagokra mindig akad kuncsaft, a panválák (bételárusok) törzsvevőiknek kérés nélkül nyújtják át az élvezetes rágcsálnivalót, amitől aztán jókorákat tudnak sercinteni, az óriási vörös köpetek széles ívben fröccsennek szanaszét, árulkodó nyomot hagyva járdákon, falakon, mindenütt. Aki véletlenül nem tud erről a szokásukról, még azt hiheti, hogy India a tüdőbajosok országa. A bételes asztaloknál meg-megállnak a dohányosok is, hogy a mindig vörösen izzó zsinegek egyikéről rágyújtsanak. Az irániakhoz és a pakisztániakhoz hasonlóan itt is rengeteg férfi hódol dohányzási szenvedélyének, legolcsóbb cigarettaféléjük a bidi, rém büdös, átható szagú. A nők között viszont nem sikk a cigarettázás, csak elvétve látni egy-két dohányzó, kaszton kívüli érinthetetlent, a filmekben cigarettával rendszerint a feslett erkölcsű nőket ábrázolják.

Időnként szenvtelen nepperek penderülnek elénk, erőszakosak, mint a piaci legyek, fáradhatatlanul kísérleteznek. Adakozásra animálva olykor különféle karitatív szervezetek képviselői szegődnek hozzánk. Kitartóan agitálnak, ám ők sokkal kulturáltabbak, jól öltözöttek, kellemes modorúak. Szemből két, egymás kezét markolászó fiatalember közelít andalogva, míg velük vagyok elfoglalva, váratlanul egy drogos kamasz tántorodik nekem. Aztán néhány lépés után, egy rádzsasztáni asszony csimpaszkodik a karomba, rángatja ruhámat, festett vászonképet akar rámsózni. A járda szélén valutázásra szakosodott szikh „bankárok” lesnek prédára, egyből kiszúrják cserepartnerüket. A bankoknál jóval előnyösebb árfolyamon váltanak. A pillanatok alatt zajló váltás során gyakorlottan pörgetik a pénzt, sebesen számolnak, s közben lapos pillantásokkal pásztázzák a terepet.