Rosta Erzsébet weboldala


Kalkutta igen sok felsőfokkal és unikummal dicsekedhet; Kidderpore-ban található India egyetlen felnyitható hídja, a Huglin átívelő Haora bridge, melyen napjában közel 60 ezer jármű és megszámlálhatatlan gyalogos halad át, a legforgalmasabb híd az országban. A város büszkélkedhet a világ legnagyobb iskolájával, a 11 638 tanulót foglalkoztató South Point High Schoolt 1954-ben mindössze 17 hallgató alapította. Kétmillió könyvével a kalkuttai National Library India legnagyobb könyvtára, könyvespolcainak hossza 32 mérföld, vagyis 50 kilométer, olvasótermeit naponta átlagosan ezren látogatják, kölcsönző szolgálatának 35 ezer tagja van.

Kalkuttában ér véget a XVI. században épült, 2400 kilométer hosszú Grand Trunk Road. Szomorú rekord, de a városban volt India legpusztítóbb - több mint 300 000 emberéletet követelő - földrengése 1737. október 11­ én. Itt található India legrégibb múzeuma és a szubkontinens első botanikus kertje. Az India Múzeumot egy dán botanikus, dr. Nathaniel Wallich alapította 1814. február 2-án, a Nemzeti Botanikus Kertet pedig 1787-ben a Haorán hozták létre. A 112 hektáros kertben 4500 növényfaj, 30 000 fa található, köztük egy 200 évesre becsült banjanfa, melynek lombkoronája 3 acre területű, valamint a másfél méter átmérőjű levelű Victoria amazonica (vízililiom), mely képes egy hatéves gyermeket megtartani, továbbá itt nemesítették ki az Asszamban és Dardzsilingban termesztett teát.

A kalkuttai Alipore Zoological Garden, az egyetlen állatkert a világon, ahol litigonok találhatók, és Indiában egyedül itt láthatunk tigonokat. Az öt litigon tigonok és oroszlánok kereszteződéséből származik, míg a két tigon tigris és nőstényoroszlán párosodásának az „eredménye”. Kalkuttában húzták fel India legnagyobb stadionját, a Yuba Bharati (Salt Lake) Stadiumot, melynek három emelete 120 ezer embert tud befogadni, 48 ezret az alsón, 52 ezret a középsőn és 20 ezret a felső szinten. Az ülőhelyek számát tekintve egyúttal ez a világ egyik legnagyobb fedett stadionja is. Itt, a városban található az apró, zárt kis szoba, az ún. „fekete lyuk”, ahová Szirádzsuddaula, Bengál navádja - miután 1756 júniusában elfoglalta a várost - a túlélő brit katonákat bezáratta. A 146 fogolyból állítólag mindössze huszonhárman maradtak életben.

Indiában ez az egyetlen város, ahol van metró, és ahol ma is 73 kilométer hosszan, 34 vonalon közlekednek villamosok. A 401 villamos napi 50 ezer embert képes elszállítani. Az 1873. február 21-én indított első járat Sealdah és az Armenian Ghat utca között ingázott. Az első metró vonalat pedig a Dum-Dum és Tollygunge közötti szakaszon, 1984-ben október 24-én avatták fel, az eredetileg 16,3 kilométeresre tervezett pályából csak 10 km készült el. A vonal 15 állomásán 1,73 millió utas cserélődik naponta. A legek között említhető a Kalkuttában dolgozó, 28 éves szikh Jasbir Kaur, India egyetlen női taxisofőrje, aki férje súlyos betegsége után ült az Ambassador volánja mögé, és állítólag néhány nap alatt elsajátította a vezetést.

Csendes pihenő - KolkataKalkuttában 6000 kézi riksás van bejegyezve, egy részük a falvakból, főleg Bihárból jön a monszun idejére, ugyanis ilyenkor magasabb tarifáért, több fuvarra van kilátásuk. Általában hat hónapig dolgoznak itt, s a megtakarított pénzt hazaküldik családjuknak, majd a monszun elvonultával visszamennek földművesnek, ahonnan jöttek. Ittlétük alatt lakást nem bérelnek, az utcán alszanak, mert az ingyen van. A hatóságok egy időben megpróbálták a megalázó ember vontatta riksákat, az emberségesebb kerékpárosra cserélni, de javaslatuk a riksások heves ellenállásán megbukott.

India legnagyobb városának története mindössze néhány száz évre nyúlik vissza, Kalkuttát egy angol kereskedő, Job Charnock alapította 1690-ben. Akkoriban három mudhut falu állt itt: Szutanati, Góvindpur és a szent helyként számon tartott Kálighata, ahol egykor Siva isten felesége, Káli lakott. Ez utóbbi elangolosított formája a Calcutta, melyet a bengáliak Kalkattának mondanak, ugyanis a kutta jelentése kutya. Itt élt a város első kormányzója Charnock indiai feleségével, akit a szatitól, vagyis az „özvegyeknek kijáró önkéntes”tűzhaláltól mentett meg.

Az első népszámlálást 1821-ben tartották, ekkor mindössze 179 917 lakosa volt a városnak, 1850-ben már négyszázezren éltek itt, ma pedig körülbelül 12 millióan laknak Kalkuttában. A menekültek folyamatos bevándorlása, valamint India háború utáni népességrobbanása miatt, Kalkuttában a túlnépesedés összes negatív hatása egyszerre jelentkezik. Elég csak város a nevét kiejteni, máris mindenkinek a mocsok, az éhezés, a szenvedés, betegség és a halál jut az eszébe. Kalkutta elfekélyesedett problémáira elsősorban Teréz anya munkássága irányította rá a figyelmet.

Utcakép - KolkataA város komoly gazdasági nehézségekkel is küszködik; a kikötő teljesen eliszapolódott, egyre bonyolultabb a kihajózás a tengerre. Ezenfelül Kalkuttát a termelékenységet csökkentő krónikus munkabeszüntetések is sújtják, ráadásul elképesztően gyenge a város energiaellátása, a gyakori, váratlan áramszünetek miatt a problémák áthidalására minden hotelnek, vendéglőnek, üzletnek saját generátorral vagy akkumulátorral kell rendelkeznie. Nyugat- Bengál marxista kormánya sok kritikát kapott a Kalkuttában uralkodó káosz miatt, többek között azért, hogy elhanyagolják és rosszul vezetik a várost, ám erre azt válaszolták, hogy jelentős fejlődés történt vidéken, az áradások és az éhínség ma már nem hozza emberek tömegeit Kalkuttába, mint régen. Van valami igazság az állításban, ugyanis Nyugat-Bengálból valóban kevesebben jönnek, most inkább Bihárból és Bangladésből érkeznek a menekültek.

Mint India-szerte mindenhol, itt is a szemünk előtt, az utcán zajlik az élet, ám az átlagosnál jóval nagyobb a nyüzsgés, a borbélyok, „fogorvosok”mellett masszőröket, manikűrösöket, pedikűrösöket, sőt fülpucolókat is felfedezünk. Kalkuttai specialitás az emeletes bódé, ahol az egyik kereskedő mennyezete a másiknak a pultja, például az alsó süteményt, a felső teát árul. Vannak persze háromszintes boltok is. Zoológiai szempontból Kalkutta - egy igen találó angol szójátékkal - a „crows and cows”, azaz a „varjak és a tehenek” városának tekinthető. Az előbbiek a hulladékok eltakarításáért felelősek, az utóbbiak némi tejjel szolgálnak. A kalkuttai teheneket méltán nevezik a jóság megtestesítőinek. Bár a város köztisztasága sok kívánnivalót hagy maga után, az emberek állandóan tisztálkodnak, még a viskólakók, az utcán élők is alkalmat kerítenek rá, hogy legalább naponta kétszer megfürödjenek. Az utcai vízcsapoknál mindig nagy a tolongás. A hagyomány szerint a reggeli mosdás tíz percig, a fogmosás pedig húsz percig kell, tartson.

India múzeum - KolkataEbédünket megszokott helyünkön, a kínai vendéglőben költjük el, ezúttal újabb ízekkel próbálkozunk. A légkondicionált hűs étteremből a szabadba kilépve azonnal fejbe kólint minket a gőzfürdőhöz hasonlító izzasztó hőség, de nem sokkal jobb a klíma a szomszédos múzeumban sem. Szinte hihetetlen, hogy India legnagyobb és leggazdagabb múzeumában nincs légkondicionálás, emiatt a magas hőmérséklet és páratartalom jelentős kárt tesz a kiállított anyagban. Nem megfelelő a világítás sem, a lámpák csak pislákolnak, a vitrinekben elhelyezett tárgyak láthatósága elsősorban a felhőzettől és a napállástól függ. Az ókori civilizációk néhány felbecsülhetetlen értékű kincse mellett, a bemutató termekben meteoritok, kőzetek, kövek, csontvázak és kitömött állatok vannak szemlére kitéve, de megbámulhatunk egy kékbálnát eredeti nagyságában, történelem előtti állatokat, óriás krokodil és óriás teknős fosszilis csontvázait, preparált rovarokat, bogarakat, valamint formalinban tartósított, rendellenességgel született állatokat: többek között kétfejű, nyolclábú és egyszemű kecskéket. Számtalan vitrin ismertet meg a növénytermesztéssel, a mezőgazdasággal, az élelmiszer-feldolgozással és a könnyűiparral. Miniatűr makettek szemléltetik a hagyományos indiai falu életét, a sokfelé még ma is használt ősi paraszti munkaeszközökkel. A szoborcsarnokban művészi buddhista, egyiptomi, maurja, gandhara, óindiai szobrok láthatók.

Teréz anya nővérével - KolkataA múzeumlátogatás után a szállásunktól néhány percnyi távolságra levő Lenin saranin felkeressük a Kalkuttai Teréz anya által alapított „Missionarities of Charity”(a szeretet misszionáriusai) rend központját. A szent asszonnyal sajnos nem találkozhatunk, ugyanis Rómában tartózkodik, idős szervezete nehezen viseli már a gyilkos klímát. Egy Amerikából származó nővér fogad bennünket, ő vezet fel a szerény kápolnába, ahol 50 kisnővér bengáli nyelven zsoltárt énekel, s imádkozik erőt gyűjtve a rászorultak gondozásához, a betegek gyógyításához, a haldoklók szenvedésének enyhítéséhez.

Visszafelé nem a főutcán, hanem „toronyiránt”, a sikátorokon keresztül jövünk. Mivel e kis utcák elsősorban élettérként, azaz lakó-, munka-, és pihenőhelyként szolgálnak, jó időbe telik a néhány száz méteres út megtétele. Míg a hotelben pihenek egy kicsit, Attila szétnéz a környéken, egy fiatalember előbb ópiumot, majd miután látja, hogy az nem nyerő, fiatal lányt kínál számára. A tarifa azonos, mindkettő 10 dollár. Férjem azonban inkább könyvet vesz, meg egy körömvágót, ezek után ópium és „young girl”nélkül, a hóna alá csapott könyvvel tér vissza hozzám.

Este - minthogy még nem vagyunk kellően elfáradva - egy kis kirakatnéző sétára indulunk. A császkálás közben teljesen véletlenül akadunk rá a könyvek és a térképek által nem jelölt, a korábban Hogg Market néven ismert New Marketre. Térkép alapján egyébként sem könnyű itt a tájékozódás, ugyanis a marxista rezsim számos utca nevét megváltoztatta. Némi iróniáról tanúskodik, hogy az USA konzulátusának utcáját Ho Si Minh sarani névre keresztelték, ám, hogy a Teréz anya utcájából, a Lower Circular road-ból miért lett Lenin sarani, nehezen indokolható. Az eligazodást nehezíti, hogy az emberek többsége a régi neveket használja.

A bazárban - KolkataA bazárban elképesztő a választék, úgyszólván minden kapható. Van itt zöldség-, gyümölcs- és élelmiszer részleg, sok-sok ruhás butik, számos híradástechnikai- és alkatrész szaküzlet, konyhafelszerelési bolt, külön utcájuk van az ékszerészeknek, ezernyi apró cikk közül válogathatunk. Miután gyümölcsöt, paprikát, kenyeret, vajat, sajtot veszünk, színes film keresésére indulunk. Olykor elkap a boltosok egyike-másika, szívesen elcsábítanának, egyáltalán nem zavarja őket, hogy nem akarunk vásárolni. Gyakori trükk, hogy odajönnek az emberhez, azt mondják, hogy egy fél percre a sarkon van a boltjuk, ahol minden keresett dolog kapható, ám a valóságban a bolt 10-15 perc járásra van, egész mást árusít, mint amit ígért. Egyiküknek minket is sikerül rászednie, addig erősködik, míg követjük a bazárjába, de film helyett ruhákat mutogat, mint mondja, idővel majd arra is sor kerülhet, előbb azonban nézzük végig a választékát. Az erőszakos boltosok elől menekülve inkább lemondunk a filmről, helyette a kijáratnál két darab, a grape fruitra emlékeztető, emberfej nagyságú gyümölcsöt veszünk; hiába kérdezünk rá a nevére többször is, sajnos elfeledjük. A narancs és citrom keverékéből kitenyésztett nagyra nőtt rózsaszín húsú gyümölcs nem nyújt túl nagy élvezetet, elég száraz, vastag a héja, s több száz magot találunk benne.

Az utcán hatalmas tömeg, bolond nagy a forgalom, az egyik kis közből hirtelen motoros kanyarodik ki, kormányával felsebzi Attila jobb karját, nem sokkal később egy kerékpáros balról horzsolja le a bőrét. A sérülések jelentéktelenek, ám a vér azonnal odavonzza a legyeket, s ez elég veszélyes. Lépteinket megszaporázva egyenesen a szállásunkra igyekszünk.

Még le sem pakolunk, amikor alig hallható kopogtatás után karján feltornyozott ruháinkkal egyensúlyozva a dhobi lép szobánkba. Feltehetően leshette, mikor érünk vissza. Holmijaink tiszták, hiánytalan megvannak, ám a nadrágomat lyukassá mosta, gombjaimat pedig ripityára vasalta. Indiában utazva csak egy váltás ruhára és egy lepedőre van szükség, a szálláshelyeket ugyanis reggelenként körbejárja a mosodás gyerek, vagy maga a dhobi, összegyűjtik a szennyest és estére tisztán, ropogósra vasalva hozzák vissza, mindezért csupán néhány rúpiát kérnek. A mosóembereket dhobiváláknak is hívják, az indiaiak a foglalkozások kifejezésére a főnevek, melléknevek vagy az igék után gyakorta használják a válá szócskát. Például a gyümölcs hindiül phal, a gyümölcsárus phalválá, hasonlóan a bételárus panválá, a villanyszerelő bidzslíválá, a taxisofőr pedig taiksziválá.

A szennyes összegyűjtése után a ruhák a dhobi ghátra kerülnek, ahol a nagyobb városokban dhobik százai dolgoznak, de nem ám mosógéppel, hanem a lehető leghagyományosabb módon, évezredes technikával. Mielőtt azonban hozzáfognának a mosáshoz, először szétszortírozzák a ruhákat, külön a fehéreket és a színeseket - piros szoknyákat, szürke nadrágokat, farmereket -, az azonos színűeket mindig együtt mossák. Ezek után már komputer kellene ahhoz, hogy a beavatatlan követni tudja a ruhák útját. A szennyezettebb darabokat néhány óráig szappanos vízben áztatják, majd ezt követően kőhöz csapkodva a szó szoros értelmében kiverik a koszt belőlük. Néhány ilyen mosást követően az ingek, trikók, nadrágok határozottan elvékonyodnak, a gombok legtöbbje már az első „gyötrelem”után összetörik, vagy eltűnik. (Akkor sem kell kétségbeesni, ha a mosásban a magunkkal hozott ruhánk véletlen „elfogyna”, hisz a trikókhoz, sortokhoz, lenge nadrágszoknyákhoz, nadrágokhoz fillérekért lehet hozzájutni.) A szikrázó napsütésben, ha közben nem zuhog, gyorsan megszáradnak a ruhák, munkafázisok sorában ezután jön a „gondos”vasalás. Az indiaiak mániákus vasalók, az olyan ruhákba is élt vasalnak, az alsógatyától a farmerig, amelynek azelőtt sohasem volt élük. A vasalást végeztével következik az indiai csoda, amikor a több ezer kivasalt ruhából kiemelik az ember lila blúzát, kockás nadrágját, fekete zokniját, rózsaszín bugyiját, fehér melltartóját vagy sárga pólóját, és összepakolva elviszik a megrendelőnek. Azt mondják, hogy a ruhák megjelölésének szisztémáját egyedül csak a dhobiválák ismerik. Állítólag bűncselekményeket is lelepleztek a dhobi-jelzések alapján.

Vegyes érzelmekkel veszünk búcsút e furcsa várostól, amely minden borzalma ellenére különös szellemiséget áraszt magából, nem lehet iránta szenvtelennek maradni: egyidejűleg késztet viszolygásra és csodálatra. Minden rossz igaz, amit róla terjesztenek, ám Kalkutta nem haldoklik, ellenkezőleg, ez az a hely, ahol a túlnyomó többség küzd, harcol, versenyez és túlél. A nyíltszívű bengáli emberek arról győztek meg minket, hogy nem tiszteletlenség Kalkuttát egy roppant nagy tehénhez hasonlítani, mely a legjobb tudása szerint milliók számára igyekszik tejet biztosítani. Mi ez, ha nem az élet szimbóluma? És akárcsak az élet, ez is sebeket ejt a szíveken.