Uttár Pradés határán rövid meditálásra megállunk Kushinagarban. E csendes, ligetes helyen szenderült örök álomra Buddha, a nagy vallásalapító. Nyolcvan évesen, súlyos betegen, elgyengülve érkezett ide, két szálfa között megpihenve tökéletes nyugalomban tért meg. Testét itt hamvasztották el. Azóta a buddhisták négy szakrális helyének egyike. A fontosabb turistaútvonalak elkerülik a települést, kevesen járnak errefelé, pedig megéri ellátogatni ide, a béke szigetére.
A régebben Kushinara néven ismert város a Malla királysághoz tartozott. Építészeti emlékei közül legérdekesebbek a Mukutabandhana sztupa maradványai, melyet a legenda szerint a Malla dinasztia építtetett az elhamvasztott Buddha relikviái számára. A kisebb Nirvana sztupa Asóka idejéből származik. Az utóbbi közelében, egy nemrég renovált szentélyben a halott Buddha hatalmas fekvő alakját járjuk körbe megilletődötten. A szobrot Mathurában készítették és egy Haribala nevű szerzetes szállíttatta ide, Kumargupta királysága idején (413-455 között). Az elmúlt években több buddhista szentély épült Kushinagarban, a monostorokat a világ különböző országaiból – Burma, Sri Lanka, India, Kína, Tibet, Japán, Thaiföld, Bhutan – érkező buddhista zarándokok adományaiból emelték. A japán templomban megengedik, hogy fényképezzek, az indiai előtt pedig egy öreg monk (szerzetes) két kis terrakotta szobrot ajándékoz nekünk. A tibeti kolostorban az üvegvitrinből könyveket választunk, valamennyi ingyenes, cserébe viszont a szerzetesek bármilyen adományt örömmel fogadnak. A turista bungalóban bőséges reggelit kapunk, de valahogy nem ízlik az olajban úszó tükörtojás.
A facsemetéket szellős téglakerítéssel védik az állatoktól. Különösen a kecskék jelentenek nagy veszélyt, ugyanis e kielégíthetetlen étvágyú jószágok a hátsó lábaikon ügyesen egyensúlyozva, olykor még a két méter magasságban levő ágat is megrághatják. Indiában, ahol szent a föld, szentek a fák, a folyók és a hegyek, régebben mindenkitől elvárták, hogy – gyerekeiért, unokáiért, dédunokáiért, vagyis az utódjaiért – legalább öt fát ültessen, növekedésüket kísérje figyelemmel, gondozza, ápolja, táplálja és tisztelje azokat. Sok helyütt élő fában alakítanak szentélyt, s ha az emberek gyümölcsöt szakítanak a fáról, vagy a tűzrakáshoz faágat törnek, szívük mélyén a „köszönöm fa” szavakkal rebegnek hálát a természet adományáért. Az élet, élővilág tisztelete Indiában régi keletű, a Védák, a hinduk szent iratai számtalan helyen buzdítják a hívőket fák telepítésére, közhasználatú kutak ásására, az állatok védelmezésére, etetésére.
Az országban ma is létezik egy favédő mozgalom, melynek tagjai – a „faölelők” – amint megtudják, hogy valahol favágásra készülnek, mielőtt a favágók nekigyürkőznének, odafutnak a kipusztításra ítélt fához, magukhoz ölelik, és a testükkel védelmezik a halálraítélt törzset. A sivatagos, félsivatagos Rádzsasztánban él a bhisnoi közösség, melynek tagjait vallási felfogásuk tette környezetvédővé. Azt tanítják, hogy „egyetlen fának vagy állatnak sem szabad ártani, minden életet óvni kell,” a természet védelmét annyira komolyan veszik, hogy halottaikat a hindukkal ellentétben eltemetik, ugyanis szerintük „a halotti máglyák túlontúl sok fát emésztenek fel.”
Bizony nem ártana, ha a régiek szemlélete lenne jellemző India-szerte, ugyanis mára a „green revolution” nyomán elindított hatalmas erdőirtás országos méretű problémává nőtte ki magát. A pusztítás méretét mutatja, hogy 1972 és 1982 között 91 700 négyzetkilométerről tűnt el az erdő, tehát csaknem Magyarországnyi erdővel lett India szegényebb. Sajnos a féktelen pusztítás azóta sem mérséklődött, hiszen a World Resources Institute a közelmúltban arról számolt be, hogy a műholdas felvételek szerint az erdőpusztulás mértéke jelenleg csaknem 45 000 négyzetkilométer évente. Az erdők kivágása nemcsak a globálisan jelentkező üvegházhatás erősödése miatt veszélyezteti jövőnket, hanem hosszabb távon óriási gazdasági károkat okoz Indiának is. Bizonyítékul elegendő, ha csak a talaj tápanyagvesztésére, a termőtalajok degradációjára, eróziójára, valamint a Himalája őserdeinek megritkítása révén egyre gyakoribbá váló heves árvizekre utalunk. Történik az országban mindez akkor, miközben évente csaknem 20 millióval több embernek kell táplálékot nyújtani.
Bihár északi részén az egyik falu a másikat éri, sűrűn lakott, szegény vidék ez. A 174 ezer négyzetkilométernyi államot 84 millióan lakják, tehát 10 millióval többen élnek itt, mint a kétszer ekkora területű újraegyesített Németországban. Bihárban igen nagy a munkanélküliség, sokan vállalnak szezonális munkát a nagyvárosokban, elsősorban Kalkuttában, de elmennek dolgozni Pandzsábba és Nepálba is.
Muzaffarpurnál elágazik az út, az északi ág Nepál fővárosa, Katmandu felé vezet, mi azonban délnek, a Gangesz irányába vesszük utunkat. A poros, piszkos Begusaraiban kissé elkalandozunk, akaratlanul vagy 15 kilométert kóválygunk, mire rájövünk, hogy tévedésből Patna felé fordultunk. A helybéliek szívesen igazítanak a megfelelő irányba. Kilométereken át a Gangesz bal partján gurulunk, ám nem sokáig nézelődhetünk, mert szürkületkor sűrű füst ereszkedik a tájra; a falusiak szárított tehénlepény tüzén főzik vacsorájukat. Perceken belül minden elsötétül körülöttünk. Jó húszperces botorkálás után az út jobb szélén pislákoló fények jelzik, hogy egy hagyományos „restaurant-csarpa-hotel” komplexumhoz érkeztünk. Mivel a környéken reménytelen lenne szállodát keresni, kénytelenek vagyunk ezen az út menti pihenőhelyen éjszakázni. Igazából nem is bánjuk, hisz így legalább egy kis ízelítőt kapunk az indiai „kamionosok” nem éppen irigylésre méltó, nomád életéből.
A sofőrök az éjszaka nagy részét munkálkodással töltik, reparálják a prüszkölő, köhögő motorokat, javíttatják a szétrongyolódott, lyukas gumikat. Indiában járműalkatrészt vagy új gumit nemigen lehet beszerezni, itt mindent a végsőkig használnak. Kocsinkkal a gumis „műhelye” mellett állunk, így megfigyelhetjük, amint a gumiszerelő egy szál neoncső fényénél dolgozik, óriási kalapáccsal veri le a felnit a hatalmas Tata kerekekről. Karjain megfeszül a muszkli, fedetlen felsőtestéről ömlik a víz, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek. Kendőjével pihenés gyanánt időnként szétmaszatolja arcán a verítéket. A sofőrök, szerelők keze ügyében mindig ott fityeg a nélkülözhetetlen, többcélú, univerzális kendő, mosdást követően azzal törölköznek, ha fáznak, a derekukra tekerik, takarózhatnak vele, tehercipelésnél helyettesíti a turbánt és sérülésnél sebkötözésre is alkalmas.
A rendkívül magasépítésű – zömében Tata és Ashok Leyland típusú – tehergépkocsik műszaki állapota elképesztően rossz, szinte valamennyi többszörösen nullára futott, a labilis, túlterhelt kocsik rendre felborulnak; gyakran fának ütköznek, árokba fordulnak, igen sok az emberéleteket követelő súlyos baleset. Naponta átlagosan százan halnak meg az utakon, majdnem annyian, mint az Egyesült Államokban, csakhogy ott hússzor annyi jármű fut. A legtöbb baleset a fékek hibájából vagy a kormánymű meghibásodásából ered.
A munka szünetében a pilóták, mitfárerek elköltik silány kosztjukat, szerény, néhány falatból álló vacsorájukat, majd az egészet tejes teával öblítik le. Invitálnak, tartsunk mi is velük, de ismerve higiénés szokásaikat, udvariasan kitérünk meghívásuk elől. Pedig korgó gyomrunk éhséget jelez, ám bármennyire is jó volna falatozni, a pakisztáni fertőzés óta nem kockáztatunk. A kifőzdéhez sincs gusztusunk, annak ellenére, hogy az indiai szakácsok köztudottan minden ételt hosszasan, garantáltan baktériummentessé főznek. Itt a parkolóban a félelem egy szikráját sem érezzük, az indiaiak barátságosak, vendégszeretők, amint megérkeztünk a kifőzdés srácok azonnal két széket nyomtak fenekünk alá, biztonságos helyre navigálják a kocsit, nehogy az éjjel sötétjében véletlenül belerohanjon valaki. Egyikük-másikuk kíváncsian beles az ablakon, betűzgetik a Subaru feliratot, Attilától érdeklődnek erről-arról.
Persze az éjszaka számunkra sem jelent alvást, inkább csak lustálkodunk. Fülledt, nehéz a levegő, a melegtől, a renitens szúnyogoktól, a zajtól és a fáradtságtól nem tudunk igazán aludni, csak imitáljuk. Sűrű egymásutánban buszok állnak be a parkolóba, utasok szállnak ki, s elmennek valamelyik bokor mögé. Dolguk végeztével a csapnál megmosakodnak, az asszonyok a vízsugár alá tartva felfrissítik lábfejüket, majd meglátogatják a büfét. Időközben elbóbiskoltunk, mert pirkadat előtt arra riadunk, hogy dörög az ég, s a kocsi ablakán bever az eső. Bár nyúzottan, tele szúnyogcsípéssel kászálódunk fel az ággyá alakított ülésekről, vígasztal az a tudat, hogy egy szállásköltséget ismét megspóroltunk; noha India kifejezetten olcsó ország, mégis gyorsan fogy az útra összegyűjtögetett pénzünk.
A borús hajnalon teljes valóságával tárul elénk az ébredő India. Az emberek a szemünk előtt tisztálkodnak, sikálják fogaikat, öltözködnek, s végzik az út szélén, na meg a földeken kisebb-nagyobb dolgaikat. Jobb kezükben a vécépapírt helyettesítő elmaradhatatlan műanyag kancsó, melyben a tisztálkodáshoz viszik a vizet. A művelet végeztével minden esetben a „tisztátalan” bal kezükkel mosakodnak meg, a jobb kézzel ez tilos, ugyanis e kéz tisztasága szent és sérthetetlen; jobb kézzel teszik szájukba az ételt és jobb kézzel gyújtják meg a szent tüzet, a halotti máglyát. Az indiai nők az európai szokással ellentétben, mindig a férfiak bal oldalán állnak, így van ez az esküvői szertartáson is. A férfiaknak jobb kézből, a nőknek pedig bal kézből jósolnak.
Az esőtől frissen burjánzó tájon csinos, fiatal lányt kukkoló szatírként legeltetjük szemeinket. A guggoló parasztok látványa egyikünket sem zavarja, Indiában teljesen természetes, hogy az elvett tápanyag egy részét az emberek visszaadják a földnek. Úgy hozzátartozik ez a vidéki képhez, mint zöld szín a sarjadó fűhöz. Csak először nem tudtuk mire vélni, férfiak és nők miért bandukolnak kancsókkal a kezükben ki a mezőre. Az útleírások erről diszkréten hallgattak. Az apróbb fákat itt is vigyázzák, azonban téglakerítés helyett valamilyen tüskés kaktuszféléből font sövénnyel veszik körül; így óvják őket attól, hogy zsenge, fiatal hajtásaikra egy kósza kecske vagy éhes tehén kedvet kapjon. A viruló, rendkívül buja növényzet jelzi, nincs hiány csapadékban. Erdőszéleken, a tisztásokon vadon nőnek a banáncserjék, fényes leveleikről, a füzérben csüngő zöldből-sárgába színeződött gyümölcseikről messziről felismerhetők. A zöld banánt zöldségként vagy savanyúságnak fogyasztják, a levelek tányérnak használatosak, a papírhéjú érett gyümölcs rózsaszín-sárgás húsa pedig a csecsemők kedvenc tápláléka.
Nem véletlen tartozik állandóan visszatérő témáink közé a közlekedés, hisz negyvenhatodik napja töltjük időnk tetemes részét úton, így aztán alkalmunk nyílik sok mindent megfigyelni. Az indiaiak az elakadást, a műszaki hibás járművet kövekkel, leveles ágakkal vagy egyéb szembetűnő módon – például integetéssel, gesztikulálással – jelzik. A buszok, tehergépkocsik csak az út közepén érzik jól magukat, a kerékpárosok összevissza kacsáznak, teljesen kiszámíthatatlanok, a kutyák idétlenül szaladgálnak, az állati dögöt zabáló varjak csak az utolsó pillanatban röppennek fel, a kecskék ijedősek, a tehenek viszont nyugodt, megbízható partnerek, a bivalyok pedig kifejezetten intelligensek, megfelelően reagálnak a kézjelzésekre, mindig arra mennek, amerre Attila mutat. Jópofák, ahogy ezek a nagytestű állatok komótosan leballagnak az út szélére, vagy átbandukolnak a másik oldalra. Nagyon tetszik, ahogyan a sofőrök a nem létező (vagy nem működő) féklámpát, indexet, tolatásjelzőt és a vészvillogót kézmozdulatokkal helyettesítve segítik egymást. Szinte mindent ki tudnak fejezni jelzéseikkel, olykor egész jól „elbeszélgetnek” egymással:
– Maradj! Várj! Menj! Jövök. Vigyázz! Lassíts! Most én előzök. Mit akarsz? Megbolondultál? – mutatják mindenki számára félreérthetetlenül.
Az út minősége nem a legjobb, néhol annyira ráz, hogy fejünk billeg, mintha rugóra járna, pattogunk az ülésen, járműnek, vezetőnek egyaránt kínszenvedés olykor a haladás. Mint volt brit koronagyarmat, India is a bal oldali közlekedést örökölte, mely kaotikus mivoltában kísértetiesen hasonlít a pakisztánihoz, ám a sebesség lényegesen kisebb, ugyanakkor „fekvő rendőrből” sokkal több van. A lassabb haladásban a korszerűtlen járműpark mellett valószínűleg ez utóbbi is szerepet játszik. Az indiai KRESZ jóval kevesebb táblát ismer, mint a mienk, gyakran találkozunk viszont a nálunk ismeretlen „Dead slow,” azaz a csak lépésben történő haladást engedélyező táblával.
Az államhatárt Dalkolánál lépjük át, Dzsangban Bisleri ásványvizet, Amul vajat és háromszögsajtot vásárolunk. A megkent kenyeret azonnal meg kell ennünk, mert a vaj pillanatok alatt elolvad, amit meghagyunk, pedig hamar megavasodik. Itt látunk először ananászültetvényeket, a falvakban hatalmas kupacokban magasodnak a lédús gyümölcsök. Pár rúpiáért veszünk két csecsemőfej nagyságút, s egy lombos fa alá állva faljuk tele magunkat. A bicskával elég problémás az ananász megpucolása, ráadásul Attila kínlódását legalább tíz kicsi bengáli figyeli, mintha csak azt várnák, mikor vágja el vagy le az ujját. A maradék ananászt zárt dobozba tesszük, ám az fél óra múltán megerjed, levét langyos murciként ihatnánk meg.