Becsukott szemmel is tudnám, hogy átléptünk Uttár Pradés államba, hiszen végre sima az aszfalt, viszonylag széles, jó minőségű az út. Az Északi Tartomány jelentésű Uttar Pradés India legnépesebb állama, az ország lakosságának egyhetede itt él, területe alig több mint háromszorosa hazánkénak, ám lakóinak száma csaknem tizenháromszor annyi. Önálló nemzetként a tizenhetedik lenne a világon. Az állam India kulturális és vallási életének a szíve, területén ered a „Ganga Ma”, vagyis a Gangesz Anya, a szent folyó, melyet a hinduk az ország fizikai és szellemi életforrásának tekintenek.
Benáresz felé közeledve egyre több halottszállító dzsippel találkozunk, a narancssárga vagy vörös selyem leplekbe burkolt holttesteket bambuszágyra kötözve viszik a Gangesz-parti halottégetőhöz, a Manikarnika ghátra. Közvetlen Benáresz előtt, a muszlim Mughalszaraiban elefánthajcsárok - miután meggondolatlanul lefotóztam őket, s az általuk követelt tíz rúpiából hiányzik három - állják el két óriási elefánttal az utunkat. Bekerítve nem szívesen váltunk pénzt, így mielőtt a lábukat emelgető, s az ormányukat fenyegetően lóbáló elefántok agyontipornák a kis Subarut, cselhez folyamodva hátramenetbe kapcsolok, s amikor egy pillanatra szabaddá válik a terep, nagy ívben kikerülve őket sikerül eliszkolnunk.
A legnehezebb útszakasz azonban a Gangesz-híd - amire egyáltalán nem számítottunk körülményesebb - az átjutás mint Kalkuttában a Huglin. A tömérdek kocsi alatt vészesen reng a fémszerkezet, de legalább az autó ablakából jól szemügyre vehetjük a ghátokat, ahol - mint mindig - most is javában zajlik az élet. A késő délutáni időpont ellenére rengeteg hindu fürdőzik, nyakig merülnek a folyóba, imádkoznak, istenükhöz fohászkodva a fizikai és lelki megtisztulás reményében. A mintegy hét kilométer hosszan elnyúló hetven lépcsősor fölött templomok csúcsosodnak, a teraszokon, mint őrálló délceg daliák, a termékenységet szimbolizáló lingamok feszítenek.
A „traffic jam”a városban sem enged szorításából, leírhatatlan a torlódás, szinte moccanni sem tudunk a hatalmas járműáradatban. Ráadásul enyhe füstmérgezést is kaphattunk, mert fáj a fejünk, szédelgünk és hányinger kerülget mindkettőnket. Az előttünk ácsorgó furgon platóján anya szoptatja csecsemőjét, ám az idillt nagyobbacska fia ordítása zavarja meg. A mama nyugodtan visszateszi mellét, leszáll és megkakáltatja a kis gézengúzt. A gyerek iszonyú ronda mustárszínű székletére lábával egy kis sárga homokot kotor. Pár méterrel arrébb a járdán egy kamasz madzagot húz maga után, nem hiszünk a szemünknek, amikor a madzag végén egy döglött kutya tűnik elő. Mögöttünk két öreg muzulmán beszélget, egyiküket majdnem fellöki egy arra jövő riksás, mire a kárvallott korát meghazudtolva óriási fülest kever le a meggondolatlan suhancnak.
Fogalmunk sincs, mióta vagyunk bezárva, mennyi idő telhetett el, amikor hosszas dudaszó kíséretében a járdán át végre sikerül kimenekülni fogságunkból. A Hotel Nar Indra előtt haladunk el, két éve - amikor az Ayodhyába igyekvő Advanit letartóztatták - itt a vasútállomás közelében szálltunk meg. Most a Turista Hotelre esik választásunk, ugyanis a szálloda parkolóját fegyveres őr vigyázza, ami ebben a „sűrű”városban nem hátrány. Éjszaka Attilán kitör a légkondicionáló-betegség: derékfájás, torokkaparás, nátha kínozza, rosszullététében valószínűleg a Gangesz-hídon „szerzett” füstmérgezés is ludas lehet, mert bizony én sem dicsekedhetem teljes fittséggel.
A legszentebb hindu város, Varanaszi, a Gangesz nyugati partján fekszik, pontosan azon a helyen, ahol a folyó - mielőtt folytatná útját délkeletnek, a Bengál-öböl irányába - utoljára még egy hatalmas kanyart vesz észak felé. Az attraktív folyóparthoz szűk sikátorok labirintus-szövevényével kapcsolódó város észak-déli irányban a Dufferin-híd közelében lévő Rádzs gháttól az Aszi torkolatánál található Aszi ghátig húzódik. Pontos korát senki sem tudja, ám bizonyosnak tekinthető, hogy az időszámítás előtti VII. században, Babilon és Ninive virágkora idején már fontos település állott ezen a helyen. Járt a városban Buddha, valamint az ősi ind eposzok, a Mahábhárata és a Rámajána is említést tesznek róla. A város neve két folyó - a várost északon átszelő Varuna, valamint délen, a Benáreszi Hindu Egyetem szomszédságában található Aszi (ez utóbbi kis erecske csak jóindulattal nevezhető folyónak) - nevéből származik. Azt mondják, hogy a Benáresz kifejezés az eredeti Varanaszi név rossz kiejtése nyomán terjedt el. A világ jelenleg legöregebb élő városát a hinduk közül sokan ma is az ősi nevén, Kasinak hívják, aminek jelentése Tündöklő Fényesség. A szent város iránti tiszteletük jeléül a Kasi mögé gyakran a dzsí toldalékot is odateszik. A város jelentőségét Néhru is nagyra becsülte: „Benáresz ősidőktől fogva a vallási és filozófiai gondolkodás szíve volt. Bárki új elméletet dolgozott ki vagy régi teóriát új módon értelmezett, ide kellett jönnie, hogy elismertesse magát.”- írja az India felfedezésében.
Lehet, hogy az évszak kedvezőtlen, esetleg mi vagyunk már fáradtak, vagy talán a hindu tolerancia gyengült, de ez a Benáresz nem ugyanaz, mint amit 1990 őszén megismertünk, mintha kopottabb, zajosabb, harsogóbb és szemetesebb lenne. A „fény városa”ezúttal nem nyeri el tetszésünket. Émelyít a füstölők szaga, zavarnak a bételrágók vörös köpetei, idegesít a rengeteg harákoló, falnak fordulva vizelő férfi, lehangoló a sok csontsovány vagy nyomorék, háromlábú tehén látványa. Szeretnénk néhány fotót készíteni a szent folyóról, ám a Gangesz partján - ahol a múltkoriban egy szent tehén öklelt fel - most lépni sem tudunk a sok szádhútól, ajánlkozó idegenvezetőtől, ágrólszakadt naplopótól, kolduló asszonytól, gyerektől.
A fojtogató tömeg elől a Hindu Egyetem csendes parkjában keresünk menedéket, ismét megcsodáljuk a Bírla család adományából épített Új Visvanáth templomot, mely vallásra és kasztra való tekintet nélkül mindenki számára nyitva áll. Itt aztán nem zavar senki, kedvünkre fotózhatunk. A 900 holdnyi területen fekvő Hindu Egyetemet a nacionalista érzelmű Pandit Madan Mohan Malavija alapította 1916-ban, mintegy válaszként az Aligárhban létesített muszlim egyetemre. A híres tanító, aki hosszú ideig az egyetem első embere volt, fő céljának a hinduizmus ideájának feltámasztását tartotta, azonban kaszt-megkülönböztetés és előítéletek nélkül. India minden részéből jönnek ide tanulni lányok, fiúk vegyesen, ma ez az ország egyik legnagyobb egyeteme, karain mezőgazdasági, kereskedelmi, technológiai, zenei és képzőművészeti, teológiai, orientalista ismereteket, nyugati és ősi védikus gyógyítást oktatnak. Ezenkívül tanítanak matematikát, fizikát, meteorológiát, valamint szanszkrit nyelvet; az egyetem könyvtárában felbecsülhetetlen értékű védikus könyvet forgathatnak a diákok.
A véletlen úgy hozza, hogy szállásunkhoz tartva visszafelé a Szanszkrit Egyetem mellett visz el utunk. Nagy szerencsénk van, mert lehetőségünk nyílik a délelőtt felavatott, eredeti formájában felújított Dzsantar Mantar megörökítésére. A jóval kisebb, gótikus stílusú Szampirnanand Szanszkrit Egyetemet a múlt század közepén építették. Maga az épület elbűvölő játékos tornyaival, az indiai istenek márványszobrai az udvaron mind remek alkotások. A Dzsantar Mantar előtt Tagore és Gandhi szobrain tageteszkoszorúk sárgállnak, még kint vannak a délelőtti vendégek tiszteletére a frissen gereblyézett homokra terített zöld szőnyegek.
Másnap hajnalban ismét lemerészkedünk a folyóhoz, hogy a vallásos fürdést csónakból nézzük végig. A korai óra ellenére, tarka ruhás forgatag tart a part felé. Siva isten földi lakóhelyére, Benáreszbe - ahol közel 2000 templom és szentély várja a hívő hindukat - napjában százezrek zarándokolnak. A város legszentebb zarándokhelye kétségtelenül, a több mint ezer éves múltra visszatekintő, kupolája arany borítása miatt Arany templomként ismert Visvanáth mandir, amelyet történelme során többször leromboltak a muszlimok. A templomhoz kacskaringós, szűk utca visz, két oldalán olajmécses-, édesség- és virágárusok, ám aki akar, Gangesz-vízzel töltött korsót is vehet magának; a hinduk valamennyi itt vásárolt árunak szent erőt tulajdonítanak. Ha mást nem, egy palack szent vizet még a legszegényebb hindu is boldogan visz haza az otthon maradottaknak, hogy azoknak is jusson, akiknek nem adatott meg eljönni ide.
A puránák szerint a Visnu ujjából kifolyó Gangesz eredetileg Tejútként ívelt át az égen, később azonban Bhagiratha király kérésére az istenek leküldték a földre, hogy elmossa a király őseinek, Szágara 60 ezer fiának hamvait. Az égből aláhulló Gangesz Siva fejéről hét ágban folyt le. A szent folyóról úgy tartják, hogy vize megtisztítja a hívőket minden testi-lelki szennytől, megszabadítja őket a betegségektől, járni tanítja a bénákat, gyerekkel áldja meg a meddőket, vizéből inni dicséretes dolog, isteni üdvben részesíti azt, aki temetkezési helyéül választja. Akit a Gangesz partján égetnek el és hamvait a folyóba szórják, megszabadul a karma szégyenfoltjaitól, feloldozást nyer az örökös újjászületések alól. Ezért szeretne minden hindu életében legalább egyszer eljutni ide, végigjárni a szent helyeket, rituális fürdést végezni a ghátoknál, s a legnagyobb vágyuk itt meghalni, abban a reményben, hogy hamvaikat majdan a Gangesz anya fogadja magába.
A Gangesz több száz csónakosa közül egy izmos karú fiatal hindu mellett döntünk. Nem ideges alkat, lapátjával ráérős-álmosan húz egyet-egyet, szinte észrevétlen lassan siklunk a vízen. Egy órára 20 rúpiát kér, de félóra múltával már kiköt velünk. A ghátokon seregnyi vallásától megrészegült fürdőző, félmeztelen barna testek merülnek alá, tenyerükbe vizet merítve öblítik ki szájukat, mossák szemüket a szent vízzel, összekulcsolt kézzel, áhítattal fordulnak a felkelő nap felé. Egy gyerekkorú mama bömbölő csecsemőjét fürdeti, fiatalemberek jógagyakorlatokat végeznek, idős szádhúk mozdulatlanságba merevedve meditálnak, vannak akik - mintha az egész világot be akarnák fogadni - széttárt karokkal hajlongnak, mások vízre vetett merev szemmel mantrákat mormolnak, némelyek úszást imitálva jókat kortyolnak a vízből. Ájtatos nők szemérmesen ruhástul, óvatosan merészkednek a vízbe, testükre tapadó nedves szárijuk felfedi valamennyi domborulataikat, a férfiak többségén mindössze egy apró ágyékkötő. A fodros hullámokon virágkoszorúk, olajmécsesek lebegnek, a folyóba hajított bambuszbotokon szomjas madarak, ők is magukénak érzik a vizet. A ghát felé kutyák úsznak kapálózva, odakinn kirázzák bundájukat. A parton asszonyok serpenyőket fényesítenek, borbélyok borotválnak, frizuráznak, a kövön kiterített ruhák száradnak, itt-ott egy-egy tarka tehén, fekete vízibivaly tűnik elő, óriási napernyők alatt bráhminok várják klienseiket. Lingamok körül nők szorgoskodnak; virágokat szortíroznak, áldozati ételt rakosgatnak, imádkoznak valamiért, talán épp gyermekáldásért.
A Visvanáth templomtól nem messze húzódó Daszásvamedh gháton állandó a sürgés-forgás, a partmenti vizet bárkák tömkelege borítja, ez a hely a csónaktúrák kiindulópontja. A ghát annak köszönheti nevét, hogy egykoron Brahmá tíz (dasz) lovat (ásva) áldozott (medh) itt fel. Emiatt ez a pont az egyik legszentebb fürdőző hely, ha valaki itt mártózik meg a Gangeszben, olyan mintha az isteneknek áldozna. A hívő hinduknak szigorúan előírt sorrendben öt szent helyen - az Aszi, a Daszásvamedh, a Varuna Szangam, a Pancsganga, és a Manikarnika gháton - kell egy nap leforgása alatt rituális fürdőt venniük. A folyó által nagyrészt elmosott Tulszidasz ghát szomszédságában lévő Anandamadji ghát az 1982-ben elhunyt szent életű bengáli nőről kapta nevét, a Rádzsendra Praszád ghátot pedig India első államfőjéről keresztelték el. A Dhobi gháton dhobik serege sulykolja a ruhákat, a szent Gangeszban ruhát mosni vallásos cselekedet. A brahminok, hogy a „kasztszennyezést”elkerüljék, saját mosóembert foglalkoztatnak.
A turisták számára a legismertebb Manikarnika gháton szüntelenül izzó máglyákon hamvasztják a holtakat, azt mondják, a testnek három óra kell, hogy elégjen, ezután a csontokat és a hamut a folyóba szórják. Mivel a hinduk a halottégetést tisztátalan cselekedetnek tartják, a hamvasztást, a hullák elhelyezését, és a halotti máglya táplálását kaszton kívüli érinthetetlenek, az ún. csandálok végzik. A gyermekeket, a szádhúkat és a himlős embereket nem hamvasztják el, hanem testükre nehéz követ kötve eresztik őket a Gangeszbe. Akinek nincs elég pénze fára, annak a halottját félig elégetve vagy égetetlenül dobják a vízbe. A halottégető gháttól nem messze északra húzódik a szent Pancsganga lépcsősora. Az elnevezés onnan ered, hogy a hiedelem szerint öt folyó: a Ganga, Szaraszvati, Jamuna, Kirana és a Dhutupapa találkozik e helyen. A ghát fölött, a korábbi Visnu templom helyén magasodik a fanatikus templomromboló mogul császár, Aurangzeb mecsetje.
A szent helyek felkeresése önmagában nem elegendő az üdvösséghez, a hinduknak ezenkívül a Pancs Koszi-n is egy kört kell tenniük. A zarándokok útja a Manikarnika ghátnál vett hajnali rituális fürdőzéssel kezdődik, ezután déli irányban a part mentén halad az Aszi ghátig, majd a városon kívül egy jókora félkört leírva, Benáresz északi részén - a Varuna és a Gangesz találkozásánál épített - a Varuna Szangam ghátnál végződik. Az 58 kilométer hosszú, fákkal és templomokkal szegélyezett út hat napig tart, a zarándoklat során a hívők 108 szent helyen állnak meg imádkozni, az éjszakákat dharamszalákban (zarándok pihenőhelyeken) töltik. Úgy tartják, hogy Varanaszi az összes többi szent zarándokhely erényét egyesíti, s aki a Pancs Koszi által határolt területen belül hal meg, egyenesen a mennyekbe kerül. Ez az oka annak, hogy oly sok hindu igyekszik Benáreszben tölteni élete utolsó napjait.
