A hinduizmus - bár India mellett csupán Nepál, az Indonéziához tartozó Bali-sziget, az indiai-óceáni Mauritius, valamint Fidzsi-szigetek lakóinak többsége hindu - több mint 700 millió követőjével Ázsia legjelentősebb vallása. Sokszínű megjelenése ellenére az egyik legrégebbi világvallás, gyökerei közel 3000 évre nyúlnak vissza. Kialakulása a védikus szövegek megjelenésének idejére tehető, a vallás fontosabb tanításai ezekben fogalmazódnak meg. Az Indus-völgyi civilizációk, a déli dravidák, valamint az északról betörő árja hódítók világfelfogását, hiedelmeit, szertartásait, rituális gyakorlatát ötvöző brahmanizmus - elsősorban Mahávira és Buddha fellépésének köszönhetően - jelentős reformokon ment keresztül, így a mai értelemben vett hinduizmusról mintegy 2000-2500 éve beszélhetünk.
E vallás lényegét többen is megpróbálták definiálni, a legtömörebben Gandhi fogalmazott: „A hinduizmus az igazság keresése erőszakmentesen”. Valamivel hosszabb meghatározást ad az angol indológus, Charles Eliot: „A hinduizmus mint hit meghatározhatatlan, alaktalan, sokoldalú, mindenki azt fogadja el belőle, amit akar. Nemhogy meghatározni nem lehet, de még csak azt sem mondhatjuk róla, hogy vallás a szó megszokott értelmében. Mai formájában ugyanúgy, mint az ősiben, különféle hiedelmeket és gyakorlatokat foglal magában, a legalacsonyabb rendűtől a legmagasabb rendűig, gyakran egymásnak ellentmondókat is. Lényege talán az, hogy élni és élni, hagyni...” - írja egyik tanulmányában.
A hinduizmus a vallások többségével ellentétben nem próbál idegeneket a befolyása alá vonni, nincsenek hittérítői, türelmes, elnéző vallás lévén, kész más tanítások befogadására. Ebből egyúttal az is következik, hogy hindu senkiből sem lesz, ebbe a vallásba csak beleszületni lehet. A hinduknak nincsenek általánosan elfogadott vezetői, a szent szövegek értelmezésében nagyfokú szabadsággal rendelkeznek. Az egyszerű embereknek nagy tekintélyű szellemi vezetők, elismert hindu filozófusok segítenek az eligazodásban. A vallásnak három alapvető praktikája van: a pudzsá vagy imádság, a halottégetés, valamint a kasztrendszer szabályai.
A hinduizmus legfontosabb gondolata a karmáról és a reinkarnációról szóló tanítás, mely azt mondja, hogy valamennyien újraszületések láncolatán megyünk keresztül, a reinkarnációk körforgásából csak a spirituális megüdvözölés, a móksa elérése révén szabadulhatunk meg. Azt, hogy elkövetkező életünket milyen alakban kell leélnünk karmánk, vagyis cselekedeteink összessége határozza meg. Pozitív karma, tehát jótettekkel leélt élet esetén a móksához közelebb kerülve, magasabb rendű inkarnációra számíthatunk, ellenkező esetben viszont alacsonyabb szintű újjászületés vár ránk. A hinduizmus ezzel arra tanít, hogy tetteink következményei elől nem menekülhetünk. Minthogy e logika mentén az újraszületéseknek a cselekedetek az okai és kötelékei, sokan az aszkézist, a cselekvés és a vágy visszatartását tekintik az egyedüli helyes útnak. Nem véletlen tartja Louis Renou francia professzor a hinduizmust a lemondás vallásának, ahol „minden az egyén ügye”, egyedül saját maga felelős a megváltásáért.
Az egyén társadalmi helyzetéből származó kötelezettségeit a dharma, az örök világtörvény határozza meg, az élet társadalmi, etikai és szellemi harmóniája a dharma előírásainak betartásával teremthető meg. A hinduizmus alapvető szellemi gyakorlata a meditáció, vizsgálódására a kétkedés, a tagadás jellemző, a kézzelfogható anyagi valóság helyett szívesebben foglalkozik az elvont, szellemi kérdésekkel. Világfelfogása központjában a szanszára - a kezdethez visszatérő folyamat - fogalma áll, gondolkodásmódját, érvrendszerét talán az Upanisad néhány sora érzékelteti a legjobban: „A nap sohasem nyugszik le, és soha nem kel fel. Amikor az emberek azt hiszik, hogy a nap lemegy, csupán a nappal végére érve teremt éjszakát, miközben a másik oldalon nappal van. Amikor az emberek azt hiszik, hogy felkel, csupán megfordul, s lent nappalt teremt, míg a másik oldalon éjszaka lesz. Valójában soha nem nyugszik le.”
A hinduk vallásukat magánügynek tekintik, még ha többen is vannak együtt, a pudzsát egyénileg végzik, ritka a csoportos imádkozás és éneklés. Otthonaik többségében kis oltár található, rajta kedvenc istenük képével, szobrával. Szertartásuk elmaradhatatlan része az isten számára bemutatott áldozatot helyettesítő felajánlás. A Krisna-hívők például úgy gondozzák istenük bronz szobrát, mintha élne: fürdetik, lefektetik aludni, majd felébresztik és megetetik. Tiszteletére füstölőket gyújtanak, s rövid imákat mantráznak. Az otthoni pudzsával azonban még korántsem merül ki istentiszteletük, magányosan vagy családostól gyakran járnak templomokba, szentélyekbe is, különleges alkalmakkor - fontosabb ünnepeken, vagy amikor a csillagok állása kedvező - hosszú útra indulnak és felkeresik a szent zarándokhelyeket. A vallásos áhítatnak csak ritkán kifejezett célja móksa elérése, vagyis az újraszületések körforgásából való kiszabadulás, a legtöbbször kisebb, rövidtávú előnyökkel is beérik: jó egészségért imádkoznak, megfelelő élettárs kereséséhez kérnek segítséget, gyermekre, jólétre vagy szerencsére vágyakoznak.
Elcsigázott, fáradt turistákként rójuk az óváros járda nélküli utcáit, labirintusait, sikátorait, sehol egy fa, melynek árnyékában megpihenhetnénk. Pókhálós virágtartókból csenevész zöldek lógnak. Néhol annyi az ember, hogy csak oldalazva férünk el, hancúrozó gyerekeket, csontváz-kutyákat, meredten maguk elé néző szamarakat, friss tehénlepényeket kerülgetünk. Az utcákon végestelen-végig árusok hada, lépten-nyomon temetési menetbe ütközünk.
- Ráma nám szátja he (Az isten neve igazságos) - kántálják monoton hangon a halottszállítók. E négy szót ismétlik fáradhatatlanul, mígnem hangjuk belevész a tülkölésbe, fülsiketítő zajba. A Majomtemplomként ismert Durga szentélyben - ahonnan legutóbb valósággal menekülnünk kellett - ezúttal majom nincs egy szál sem, csak pár tálka rizst fedezünk fel, feltehetően a korábbi pudzsák maradványai. Lődörgéseink során kedves dardzsilingi vendéglőre lelünk, a koszt nem igazán jó, a kiszolgáló lepcsa asszonyka viszont annál csinosabb.
A déli forróság idejére hotelszobánkban keresünk menedéket, míg Attila az elküldendő cikkeket javítgatja, addig én megszállottként mosom elszennyeződött ruháinkat, hiába kopogtat reggel és este kitartóan ajtónkon a dhobi, kalkuttai „kollégája” elvette a kedvemet, nincs túl nagy bizalmam irántuk. Ágyunk fölött a falon sárgászöld gekkók hűsölnek a ventillátor friss légáramában, az ártatlan kis jószágok rezzenéstelenül figyelik minden mozdulatunkat. A nagy melegben a szállóvendégek - külföldről érkezett nászutasok, hátizsákos tinédzserlányok, tapasztalt világjárók - is inkább itt, a nyíló virágú bougenvilleás kertben vagy a tornác hűvösében pihennek, karosszékükből csak addig emelkednek fel, míg egy vékonypénzű hindu felmossa a követ. Vizes rongyát hosszú kötéllel jobbra-balra rángatva, alaposan megcsíkozza a koszt.A mindössze négy kilométerre fekvő békés Szárnáth, a buddhizmus bölcsője, egészen más, mint a hindu Benáresz. A régi sztupák között bolyongva szinte tapintható a csend; nyugalom honol, csak egy-egy madárfütty hallatszik olykor-olykor. Több mint 2500 évvel ezelőtt, itt az Őzek Ligetében tartotta Buddha első szentbeszédét, az ún. Dharmacsakrát, és ismertette meg öt tanítványával az arany középútról szóló tanát. „Aki a Megvilágosodáshoz vezető utat választja, annak két szélsőséget kell elkerülnie. Az első a test vágyaiban való elmerülés szélsősége. A második ennek ellentéte, ... ez a test és az elme értelmetlen kínzattatása, az aszkétizmus szélsősége - mondotta Buddha. A Nemes Ösvényt, amely ... felülemelkedik mindkét szélsőségen, úgy hívhatjuk, hogy a Középső Út. ... A Nemes Ösvény követése olyan, mintha lámpával a kezünkben lépnénk be egy sötét szobába: a sötétség eloszlik, a szoba megtelik világossággal.” A Nirvánába, a végső boldogságba, a tökéletes nyugalomba a Négy Nemes Igazság - a Szenvedésről, a
Szenvedés Okáról, a Szenvedés Megszűntetéséről, a Szenvedés Okának Megszűntetéséhez Vezető Nemes Ösvényről szóló igazság - felismerésén át vezet az út. „... Ahol a Négy Nemes Igazság tökéletesen megértetett, ott kiapadnak a szenvedélyek forrásai...” - tanítja a nagy vallásalapító.
Az 1931-ben épült Vihára templomban vörös palástos szerzetesek szorgoskodnak, a falakon japán freskók - összesen huszonegy - jelenítik meg Buddha életének főbb eseményeit. A templomtól nyugatra, a hatalmas Dhamékh sztupa tövében világi hívők és szerzetesek imádkoznak. Az impozáns építmény alul egy 28 méter átmérőjű, 13 méter magas nyolcszögletű kőtalapzat. Ezen helyezkedik el a 31 méter magas, közepén Gupta-kori motívumokkal díszített hengerszerű torony. A sztupa téglából készült felső része valószínűleg befejezetlen maradt. A bejárati kapu közelében látható Dharmarádzsiká sztupát a Mester relikviái számára Asóka építtette. A park a dzsainák számára is szent hely, úgy tartják, hogy itt hunyt el Shrejamshanatha, a tizenegyedik Tirthankára, emlékét a Dhamékh sztupa közelében emelt dzsaina templom őrzi.Az Archeológiai Múzeumban áll Asóka oroszlános oszlopfőjének maradványa, melyről Bhárat (Indiai Köztársaság) címerét mintázták. A világlótuszon nyugvó kerek fedőlapon a négy világtájat jelképező állatok: oroszlán, elefánt, bika és ló láthatók, jelezvén, hogy egykor a buddhizmus a világ minden irányában terjedt. Két-két állat között a Tan kereke (dharmacsakra) buddhista szimbólum van elhelyezve. Az oszlopfő tetején egymásnak háttal négy oroszlán ül, ezek eredetileg a Tan nagyméretű kerekét tartották. Az oroszlános oszlopfő által „ihletett” állami címeren azonban csak három oroszlán látszik, alattuk az Upanisadokból vett idézet: „Szatjaméva dzsajáté” vagyis „Az igazság győzedelmeskedik egyedül.”
Rossz közlekedési tapasztalatainkból okulva, Varanasziból már hajnalban útra kelünk. Ezúttal bejön a számításunk, hisz még kellemes időben, fél kilenc körül érünk a 120 km-re levő Allahábádba. Mint Indiában a vízparti települések legtöbbje, a hinduk számára ez is egy szent hely, ráadásul nem is akármilyen, hiszen a város alatt találkozik a Gangesz a Dzsamunával. Márpedig a hinduk úgy tartják, hogy a szent folyó megtisztító hatása a beléömlő másik folyó fizikai ereje révén fokozódik. A parton már rengeteg ember tolong, a koldusok és a borbélyok sorfala között hatalmas tömeg kígyózik a szent fürdőhely felé. A tisztulásra vágyók könnyebben adnak alamizsnát, a megmártózás előtt sokan kopaszra nyiratkoznak.
Körülbelül 12 évente - a legalkalmasabb időt az asztrológusok számítják ki - kaszttól, doktrínától, szektától valamint társadalmi pozíciótól függetlenül, hinduk milliói gyűlnek össze Allahábád közelében, hogy megünnepeljék a Mahá Kumb Melát, amely feltehetően a világon a legnagyobb embertömeget megmozgató rituálé. A zarándokok a Gangesz és a Dzsamuna folyók találkozásánál gyülekeznek, ott ahol valamikor a misztikus Szaraszvati folyó is beléjük ömlött. Legutóbb, 1989-ben mintegy 13 millióan jöttek el a „szent összefolyáshoz” (prájag), a felállított sátrak tömege 3600 hektárt terített be. Február 6-án a Kumbhadzsog év hajnalán milliók léptek a vízbe, hogy levethessék karmájuk kötelékeit és elnyerjék a végső megszabadulást. A Kumb Mela eredete egy ősi ind legendára vezethető vissza. A történet szerint a démonok és az istenek a halhatatlanság nektárját tartalmazó, amrittal teli kehely birtoklásáért kaptak hajba egymással. A küzdelem 12 napig tartott, a kelyhet Visnunak sikerült megkaparintania, ám amikor elszaladt vele négy csepp nektár a földre hullott. Ahol az amritcseppek földet értek, ma szent helyek találhatók, ám a legszentebb köztük a Mahá Kumb Melának helyet adó Allahábád.
A város szélén áll a Néhru család rezidenciája az Ánand Bhavan, a Boldogság háza, ahol nemcsak a nagy Dzsavaharlál, hanem egyetlen gyermeke, Indira Gandhi is született. Az épületegyüttes, melyben egykor a függetlenségi mozgalom kiemelkedő alakja, Motilal Néhru ügyvédeskedett, majd később unokájának, Indirának Feroze Gandhival kötött esküvőjét tartották, ma múzeum, a család életéhez kapcsolódó tárgyak, ereklyék vannak itt kiállítva. A város története szempontjából azonban fontosabb, hogy Allahábád adott helyt 1885-ben az első Indiai Nemzeti Kongresszusnak, melyen az egyik alapító Allan Octavian Hulme elnökölt.
Kanpur felé az út meglehetősen egyhangú, mindössze egy kellemetlen eset zavarja meg nyugalmunkat. Úgy félúton járhatunk, amikor egy lezárt vasúti sorompónál pillanatok alatt hatalmas tömeg veszi körül kocsinkat, jobbról egy világtalan kamaszkorú koldus nyúlkál be, pénzt és magnókazettát akar tőlünk. A pénz még csak hagyján, ám a Dzsajpurban szerzett Krisnás kazettánkról nem kívánunk lemondani. A fiú egyre szemtelenebb hangot üt meg velünk szemben, mindenáron provokálni akar bennünket, tapogatja Attila csupasz combját és jókorákat röhög. Társai további pimaszságra buzdítják, úgy tűnik, mintha ürügyet keresnének az összeütközésre. A rövidesen felhangzó mozdonyfüttyre aztán fellélegzünk, a sorompó felnyitásával a tömeget összetartó erő azonnal megszűnik, sikerül megszabadulnunk veszélyes fogságunkból.
Ettől kezdve viszont a Subaru kezd rosszalkodni, a kipufogó időnként úgy szól, mint az ágyúlövés, egy alapos felhőszakadás után a durrogás állandósul. Egyre gyakrabban állunk meg szerelni, Attila kiveszi, beteszi a megtisztított gyertyákat. Etahba érve pillanatokon belül sötétség ereszkedik a tájra, Aligárh előtt többször csendőrök állítanak meg, ám mielőtt még megszólalhatnának, férjem arról érdeklődik tőlük, hogy vannak-e errefelé dakoiták. Ez ellen annyira tiltakoznak, hogy alig bírjuk nevetés nélkül megállni. Heves berzenkedésük közben azt is elfelejtik, miért meszeltek le minket. Miután Attila ezt a kérdést vagy két további ellenőrzési pontnál is elsüti, egész biztosan bekerülünk az itteni csendőrök eseménynaplójába.
Az éjszaka már Aligárhban ér bennünket, Benáresztől több mint 600 km-t tettünk meg idáig, ami indiai viszonylatban valódi rekordnak számít. Az útikönyvből kiszemelt Ruby Hotelt könnyen megtaláljuk, a kocsival a szálló udvarán parkolunk. A szoba viszonylag tűrhető, a vacsora azonban pocsék, ízetlen, jellegtelen. Még lefekvés előtt kiderül, hogy a légkondicionálónk rosszul működik, úgy tizenegyre járhat, amikor előkerül egy szerelőféle gyerek, aki kalapácsával teljesen szétveri a berendezést, majd hirtelen eltűnik, és csak félóra múlva jön vissza folytatni a munkát, most viszont már segítőtársa is akadt. A fáradtságtól kókadozva ülünk az ágy szélén, figyeljük barmolásukat, végül megunjuk a „szerelést”, elküldjük őket. Nem akarjuk egész éjjel társaságukat élvezni, inkább kifizetjük a „légkondicionált szobát”, és alszunk melegben.
Aligárh elsősorban muszlim egyeteméről híres, a város egyetemén tanított többek között India első muszlim köztársasági elnöke, Zakir Husszain is. Nekünk azonban másért is emlékezetes lesz: az éjszakai felhőszakadás után a főút egyik „tócsájában” szabályosan megfeneklünk. Az utcákon hömpölyög a víz, a kerékpárosok, gyalogosok térdig gázolnak benne. Egyik-másik nagyobb jármű nekilódul, én egy útszéli kiemelkedésre felállva figyelem, mit lehetne tenni. A megoldást egy Tata adja, nagy lendülettel megy neki a víznek, kereke teljesen elmerül, ám miközben utat vág, jobbra-balra hullámok indulnak a járda felé. Azonnal utánaeredek, s a nyomában sikerül szerencsésen átkelnünk, persze azért így sem ússzuk meg szárazon: az ajtók résein befolyik a sáros víz, a riasztó ismét, immár véglegesen elhallgat...
