A Vörös Erőd felé kelve át a Delhi kapun, a horizonton India legnagyobb mecsetjének, a Dzsámi Maszdzsid sziluettje tűnik fel. Hagymakupolái, kecses minaretjei mögött impozánsan kéklik fel az ibolyaszínű ég. A fehér márványból épült, fekete-vörös csíkozású moszk kiegyensúlyozottságot sugall. A Sáh Dzsahánt idéző császári sugárút kereszteződésében végképp megfeneklünk. A motoros riksából kiszállva ismét nyakunkba vesszük a várost. A forgalmi dugóiról hírhedt Csandi Csókon gyalog közelítünk a híres erődhöz, a kereszteződésben a jobbra lévő Madárklinika fölött madársereglet feketéllik, a közeli moziba áramlik befelé a tömeg, a távolban egy ringlispílt látunk forogni, a klinikával átellenben a Lál Kilá, a Vörös Erőd. Az erőd előtti hatalmas tér valaha fontos szerepet játszott a függetlenségi mozgalomban, később augusztus 15-e megünneplésében.
Jó, hogy nem jöttünk kocsival, hisz a parkolóban minden hely foglalt, egy busz köré épp most özönlenek az árusok, filléres portékákat, pörkölt mogyorót, különböző magvakat, csaná csabénát, illatos banánt, lédús mandarint, forró teát, hideg ásványvizet, kövér kotletteket nyújtogatnak az utasoknak. A szomszédos buszt egy vékony szikh fiú éles madárfütty utánzással vezényli ki a parkolóból. - Csalo! Csalo! (Menj! Menj!) - kiabálja a másik mitfárer. Tolatás közben a busz „sikeresen” megtaszajt egy kétkerekű zöldséges kordét, nagy perpatvarra számítok, ám a tulajdonos nem veszi túlságosan szívére a dolgot, amolyan tessék-lássék perlekedés után hamar megbékél.
A mogul hatalom nagyságát és eleganciáját szimbolizáló Vörös Erődöt a XVII. század közepén építették. Napkeltétől napnyugtáig tart nyitva, a belépődíj egy órára mindössze 50 paisza (két forint) pénteken ingyenesen látogatható. A széles Lahór kapun át fedett út vezet a főbejárathoz, bent zöld gyep, ragyogó színű virágágyak, drágaköves márványépítmények szikráznak. A pompás Magánkihallgatások csarnokában állt a világhírű Páva trón, amit 1739-ben Nadír sah Perzsiába szállíttatott. A csarnok falán látható perzsa vers körülbelül így hangzik: „Ha van a földön paradicsom, akkor ez az, ez az, ez az!”. A Moti Maszdzsidot, a Gyöngy mecsetet Aurangzeb tervezte önmaga és udvarhölgyei részére. A Sáh Burdzs pavilon mögül a Dzsamunára látni. Az erőd kissé elnyújtott oktogon alakú, hosszában 900 méterre nyúlik el, keresztben pedig 500 méter hosszúságú. Valamikor kilenc méter mély vizesárok vette körül, melyet a Dzsamuna táplált. A folyó ma már több mint 1 kilométerrel keletebbre folyik, a védőgáttól és a fák takarásából nem látható. Kifelé jövet elkerített területen honvédségi barakkok között piros barettes, bakancsos indiai katonák, rohamsisakos, állig felfegyverzett őrök táboroznak. A táblákon a felirat:„Katonai terület. Tilos az átjárás!”
A Vörös Erőd közelében, a Dzsamuna folyó partján, a Rádzs Gháton hamvasztották el Mahatma Gandhit, majd Néhrut, leányát, Indirát és két unokáját: Szandzsáj és Radzsív Gandhit. A park neve: Shanti Van, vagyis a Béke Erdeje. Fái megszűrik, letompítják a város zaját, a bokrok közt nyugalom honol. A Nagy Lélek, Gandhi elhamvasztásának helyét jelölő márvány emlékkőnél némán kígyózó sorok, az emberek főhajtással vagy virágfüzérrel adóznak nagysága előtt. Zajtalanul lépked a sok mezítelen lábú zarándok; szögletes mozgású parasztok, bütykös ujjú asszonyok, repedtsarkú vének, félénk lányok, kíváncsi kamaszok, érdeklődő turisták. Szamádhiján soha sem hervadnak el a kegyelet virágai. Halála emlékére minden pénteken szertartást rendeznek.
A mauzóleum felé haladva képzeletemben felrémlik törékeny, hajlott hátú alakja, drótszemüveges arca, pihés koponyája, szinte magam előtt látom, amint lepelbe burkolt testével botjára támaszkodik. Elérzékenyült hálával gondolok rá, hisz Ő tanított meg minket az ahimszá, a nem ártás elvének követésére. Ő segített testi vágyaink megfékezésében, s tudatosította bennünk, hogy az élethez való jog, valamint az igazság nemcsak az emberek sajátja, hanem minden élőlényt megillet. Tőle kaptunk erőt a vegetáriánus táplálkozásra való áttéréshez, s gondolataival nagymértékben hozzájárult, hogy magunkkal és másokkal békében élhetünk.
„... Nem létezik más Isten, csak az igazság... Az igazság megismerésének egyetlen kizárólagos eszköze az Ahimszá... Önmagunk megtisztítása ezért azt jelenti, hogy életünk minden területén tisztává leszünk. S mivel a megtisztulás fölöttébb ragályos, önmagunk megtisztulása okvetlenül elvezet a környezetünk megtisztulásához. Ám a megtisztulás útja nehéz és meredek. Aki el akar jutni a tökéletes tisztasághoz, annak minden szenvedélyt ki kell űznie a gondolkodásából, beszédéből és cselekedeteiből, föl kell emelkednie a szeretet és gyűlölet, a rokon- és ellenszenv ellentétes áramai fölé... Más az ember és mások tettei. A jó cselekedetet helyeselnünk, a rossz cselekedetet helytelenítenünk kell, de maga a cselekvő, akár jó ember, akár rossz, mindig megérdemli a tiszteletünket vagy szánalmunkat, a körülményektől függően. A vétket gyűlöld, ne a vétkes embert, ezt a szabályt könnyű megérteni, mégis ritkán gyakorolják, s ezért terjed a világon a gyűlölködés.”- foglalta össze a nem ártás lényegét.
Lassan vergődve jutunk előre Delhi ötödik városa, Firuzábád felé. Az úton igencsak érződik az Újdelhiből kitiltott teherjárművek forgalma. A buszok, teherautók között sovány, inas férfiak fék nélküli taligaszörnyeket húznak-tolnak, feltornyozott rakományukkal egyensúlyozva, képesek a legkisebb résen is átfurakodni. Ahol már ők sem férnek el, a robogók, biciklisták még vidáman elszlalomozgatnak. A káosszal szemben tehetetlenek a közlekedési rendőrök, a lámpák is feleslegesen működnek. Az egymás farába érő járművek között gyorsabb az előrejutás gyalogosan. Ahogy az angol mondja, igazi „traffic jam”, se előre, se hátra, tetejébe éktelen dudálás, iszonyatos kakofónia. Mindenki nyomja a dudáját, s a kürt hangerejéből bizton megállapítható a jármű nagysága. Értelmetlen pótcselekvés ez. Vezetéstechnikájuk lényege egy mondattal leírható: „Nyomd a kürtöt, hunyd be a szemed és gázolj át bármin, ami utadba esik, a szent teheneket viszont kíméld, légy türelmes velük!” Az előzékenység ismeretlen fogalom, a szabályokat ritkán tartják be, az előrejutás olykor csigalassúságú, tipikus a „start-stop” haladás, ami sem a járműnek, sem vezetőjének nem jelent túl nagy élvezetet. Az utakon kasztrendszer uralkodik, a járművek előnyt élveznek a gyalogosokkal, a motorosok a motor nélküliekkel, a nagyobb járművek pedig a kisebbekkel szemben. A legnehezebb dolguk a gyalogosoknak van, még a feltorlódott járművek között sem ajánlatos nekik átmenni, mert ha egyszer elindul a járműsereg, a sofőrök egyedül csak a tehenekre vannak tekintettel.
Az India kapunál a Gandhi feleségéről elnevezett Kasturbái Gandhi margba csatlakozik utunk. Firuz Sáh Tuglak uralmára ma már csak romos székhelye emlékeztet, erődjének, moszkjának falait alaposan megrongálta az idő. A rom közepén álló több mint 30 méter magas, 27 tonna súlyú Asóka oszlop - melyet Firuz sah önmaga nagyságának magasztalására hozatott messzi földről - viszont épségben megmaradt. Az 1164-ből származó, mai szemmel nézve is modern, finom kidolgozású, csiszolt oszlopra a nagy buddhista császár, Asóka hét ediktuma (rendelete) van felvésve.
Asóka az indiai és a világtörténelem nagy alakja, a több mint 150 évig fennálló Maurja dinasztia leghatalmasabb császára volt. Uralkodása idején - körülbelül Krisztus előtt 273 - 232 között - jött létre az indiai szubkontinens csaknem egészét magába foglaló Maurja birodalom. A kezdetben kegyetlenkedéseiről, gonoszságáról ismert fiatal Asóka palotaforradalom révén lett apja utódja, a buddhista források szerint bátyja meggyilkolásához is köze volt; börtöneit „Asóka poklaként” emlegették. Hódításai, háborúi során azonban egyre jobban meghasonlott korábbi önmagával, áttért a buddhizmusra, s a kegyetlen uralkodóból az ahimszá követője, a béke lelkes híve lett. Missziós tevékenységet fejtett ki Buddha tanításainak terjesztésére, a buddhistákat jelentős adományokkal támogatta. India-szerte pompás sztupákat emeltetett, sziklákba és oszlopokra vésette vallási és kormányzati elveit. Tanításai közül az idősek tisztelete, a feltétlen igazmondás, valamint az ölés tilalma a legfontosabbak. Halála után a Maurja birodalom rohamos hanyatlásnak indult.
Az egyik nap sikerül végre eljutnunk az eddig csak távolról szemlélt Lótusz templomhoz. A kilenc medencével körülvett 70 méter magas, kibomló lótuszvirágot formázó templomba mindenki számára szabad a bejárás; itt fajra, kasztra, vallásra való tekintet nélkül, bárki imádkozhat, csendben meditálhat. A fehér márványból épült templom, mely a világ hét bahai temploma közül sorban az utolsó, kissé hasonlít a Sidney-i operaházra. A falakat 45 lótusz-szirom alkotja, belül 1300 hívő számára van ülőhely. A szolgálatkész személyzet önkéntesen, fizetség nélkül végzi munkáját. Felirat figyelmeztet, hogy ne beszéljünk hangosan, ne zavarjuk mások meditálását. A bejárati ajtókon kifüggesztve a bahai hit szent szövegei, kinyilatkozásai olvashatók. A templomot egyszerűsége ellenére is briliáns kivitelezés és elegancia jellemzi. Építészetileg lélegzetelállító mű, külsőleg nyitott lótuszvirágot formázó építmény belsejében tobzódik a fény és a tér. Az épületet vízmedencék hűtik, ezáltal a templomban a legnagyobb melegben is kellemes hőmérséklet uralkodik.
Az 1860-as években a Bábi perzsa iszlám szektából kiinduló vallási mozgalom, a bahaizmus alapítója a Baha Allah (Isten fényessége) néven közismert Mirza Husszein Ali Nuri volt. A bahaizmus szerint egyetlen isten létezik „minden reveláció ugyanabból az isteni forrásból származik”, tanításában a népek harmóniájára, a vallási hitek és az emberiség egyesítésére törekszik. Papsága nincs, tagjai terjesztik a hitet. Kevés formális rituáléjuk van, szertartást mindössze házasságkötés, temetés és névadás alkalmával celebrálnak. A megközelítőleg 2 millió bahai hívő célja az állandó világbéke elérése és a világ nemzeteinek egyesítése: „A Föld csak egyetlen ország, és az emberiség a polgársága” - vallják.
Az 1986-ban, Bahapurban épült modern Bahai templomtól (Lótusz templom) néhány „varjúugrásnyira” ágaskodik az ég felé Hindusztán hetedik csodája, a Kutub Minár. Mivel útba esik, nem hagyjuk ki, most sem, pedig a 72.5 méter magas, ötemeletes fodros, terrakotta tornyot az epésebb szemlélők, fintorgó turisták egy óriási gyárkéményhez hasonlítják. A Kutub Minár lábánál domborodik India első mecsetje, s udvarán a titokzatos „Iron Pillar”, a 7 méteres vasoszlop, mely több mint 1500 éve állja az időjárás viszontagságait, anélkül, hogy egyetlen rozsdafolt is lenne rajta. A talány előtt értetlenül állnak a tudósok, régészek; képtelenek megfejteni, honnan és hogyan került ide a színtiszta vas oszlop. Egyes elképzelések szerint az ősök fejlettebb kohászati technológiával rendelkeztek, mások viszont azt sem zárják ki, hogy egy idegen bolygóról meteorként érkezett a földre.
A fáma szerint, aki háttal neki dőlve, kezével átéri a vasoszlopot, annak kívánsága teljesül, feltehetően ezért keresztelték el a muszlimok a Sors kezének. Bár Attilának három éve, némi segédlettel ugyan, de sikerült átkarolnia a sima vashengert, óhaja - vagyis hogy megkapjuk az ikreket - mégsem vált valóra, és úgy néz ki, hogy kívánságunk most sem fog teljesülni. Pedig elsősorban miattuk, Roystont és Austint meglátogatni jöttünk Indiába. Valami gonosz szellem dolgozhat ellenünk, mert akkor az adoptálás feneklett meg az utolsó pillanatban, most pedig levelünkre, táviratunkra Maduraiból nem kapunk választ. Azt, hogy mi lehet a fiúkkal, hogyan megy a soruk, valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni, ebben a csaknem 900 milliós országban előkeríteni két, ismeretlen helyen tartózkodó gyermeket szinte lehetetlen, olyan mintha parányi tűt keresnénk egy jókora szénakazalban. Ezek után nincs értelme Dél-Indiába mennünk, inkább olyan helyeket keresünk fel, ahol még nem jártunk.
