Észak felé kisebb falvak között vezet utunk. Hatalmas rizs- és jutaföldeket hagyunk magunk mögött, majd hosszan elnyúló teaültetvények között haladva érjük el Sziligurit, az utolsó nyugat-bengáli síkvidéki települést. A levegőt terhelő vízpára miatt csak sejlenek a hegyek, úti célunk következő állomása, Dardzsiling diszkréten megbújik a hatalmas zivatarfelhők mögött. A sűrű erdőben árnyéktűrő páfrányok zöldellnek, a mindent befedő aljnövényzet olyan, mintha süppedő szőnyeg lenne leterítve, a fákról vastagszárú liánok lógnak, az ágak között vékony sugárban tör utat a napfény. Teacserjék, virágos kis házak közt, kanyarog egyre feljebb az út, az erdei kisvasút nyomvonalát követve kaptatunk fel a szerpentinen. Az első kis településnél a síneket teljesen alámosta a le-lezúduló csapadék, másutt hordalékkal terítette be, emiatt a vasút nem jár, csak egy rövid felső szakaszon közlekedik. Errefelé is sok a szöveges figyelmeztetés, a veszélyes hegyi utakon szokásos: „Mindig számítson a váratlan helyzetekre! A gyors vezetés balesethez vezet. Sietése a családjának aggodalmat okozhat”és hasonló feliratok intenek az óvatos vezetésre.
A Sziliguri és Dardzsiling között közlekedő miniatűr vasút valódi kuriózum, sínpárjai mindössze 66 centiméter szélesek. A szerelvények több mint száz éve fáradhatatlanul ingáznak a Himalája lejtőjén le-fel, s csak az időnkénti földcsuszamlások - olyanok, mint ez a mostani - és az utóbbi évek gurka zavargásai okoztak fennakadást működésében. Mozdonyait még a múlt század végén készítették Glasgow-ban, s amikor az időjárás engedi, ma is becsülettel dolgoznak a kis gőzpöfögők. A sínpálya megépülte előtt ökrös szekerek közlekedtek, a nyugodt állatok komótosan cammogtak fölfelé a hegyre, ami nemcsak nagyon lassú volt, de az utazási költségeket és a szállított termékek árát csaknem a háromszorosára növelte. A kisvasút Sziliguriból hét óra alatt, megközelítőleg 10 km/óra átlagsebességgel kapaszkodik fel a 70 kilométerre lévő végállomáshoz. Legmagasabb pontját 2438 méteren, Gumnál éri el, állítólag ez a világ második legmagasabban fekvő vasútállomása. Valószínűleg az is rekord, hogy a sínpálya 132 alkalommal keresztezi az utat. Természetesen egyik kereszteződést sem biztosítja sorompó. Az időjárás miatt már letettünk róla, így aztán nagyon meglepődünk, amikor úti célunk közelében váratlanul felbukkan előttünk egy kéken csillogó-villogó, szuszogó, füttyös kismozdony.
Változatos, tarka egyenruhákban kisdiákok és gimnazista korú kamaszok tartanak hazafelé az iskolákból. (Indiában a monszunt megelőző forró évszakban van a vakáció.) Az egyik sötétkék ruhás, mandulaszemű, vásott kölyök, amint elhaladunk mellette, jókorát ráver kocsink oldalára. Pimaszságát nem hagyhatom válaszolatlanul, hamarjában hátramenetbe kapcsolva ijesztek rá. Nem várt reakciómtól a kis vagánynak inába száll bátorsága, szaporán szedve piszkafa lábait, ijedt nyúlként iszkol el.
Szemerkél az eső, szerencsére a helybéliek óvatosan vezetnek, nem szállnak be a beláthatatlan kanyarokba, jöttüket folyamatos dudálással jelzik. Bár a hegycsúcsok tejfölös ködbe vesznek, a hegyoldalak teaültetvényeit vastag felhőpaplan takarja, ezzel együtt lélegzetelállítóan szép a táj, vízesések zubognak lefelé, elszórtan apró fehér sztupák, néhány muzulmán síremlék. Az egyik völgyben hindu halottégető helyet fedezünk fel, egy másikban játszóteret. Az utat cserepes virágokkal körberakott házak szegélyezik, Gum buddhista kolostora fölött imazászlók lengenek.
Olvasmányainkból tudtuk, hogy Dardzsiling megejtő szépségű, ám a felhők mögül előbukkanó nap vízpárában megtörő bágyadt sugaraival megvilágított kép, mely hirtelen elénk tárul, valósággal megbabonáz bennünket. Lélegzetelállítóan gyönyörű ez a hegyek közé ékelődött „háromemeletes”város! A főtérre nem a legjobbkor érkezünk, mert még tart a nyilvános politikai nagygyűlés; az újonnan alakult Gurka Demokratikus Front szónokának gyújtó hangú beszédét meglepően sokan hallgatják. Korábban a gurkáknak sok bajuk volt a nyugat-bengáli kommunista vezetéssel, emiatt - biztonsági okokból - egy ideig Dardzsiling tiltott volt a külföldi látogatók előtt. Mostanában már nem jellemzőek az atrocitások, mi azonban óvatosak vagyunk, és elhagyjuk a nagygyűlés helyszínét.
A város tetején, a Gandhi roadon, egy jó nevű nepáli hotelben találunk szállást, a monszun miatt harmad áron. Sikerül rálelnünk egy kis tibeti étteremre is, két napig a Dekenas restaurant törzsvendégei leszünk. Hangulatos hely, főzni viszont nem tudnak, a rósejbni sületlen, a pirítós avas, a „hot lemon”, vagyis a forró limonádé viszont igen finom. Az ablaküveg mögül jól látjuk, amint a Subarut huligánok kerülgetik. Egyikük meg is vár minket:
-This is a wonderful car (Ez egy csodálatos autó.) - mondja. Látván elégedettségünket:
- Majdnem olyan jól néz ki, mint a Maruti mikrobusz - jegyzi meg kisvártatva. Amikor bekötjük magunkat a biztonsági övbe, tanakodó ábrázatot ölt, látszik rajta, hogy spekulál: vajon mi lehet az, milyen funkciót szolgálhat.
Hotelszobánk színes tévéjén egyszer a szín megy el, máskor a kép, ugyanis gyakran áramszünet szakítja meg az adást. Idővel hozzászokunk az időszakos esti kényszersötétséghez, dunsztos dunyhánk alatt összebújva várjuk, hogy megjöjjön a fény vagy az álom a szemünkre. A hűvös szobában csak orrunkat dugjuk ki a takaró alól.
Az utcákon, a bazársoron, a piacon a színes tarka forgatag: nepáliak, lepcsák, bhutiják, tibetiek, teherhordó sherpák keveregnek, no és persze időnként fel-felbukkan egy-egy sápadt bőrű fehér turista is. Mintha csak a „Lajtán túl” járnánk, oly sok itt a virág, a tornácok, erkélyek a szivárvány színeiben pompáznak. Mi is veszünk egy cserepes, vörös begóniát, azzal indulunk Körösi Csoma Sándor sírjához, azonban a Lebongi úton, ahol a magyar könyv szerint a temetőnek lennie kell, nem találjuk. Hiába érdeklődünk tibeti diákoktól, helyi taxisoktól; senki sem tud útbaigazítani minket. Nem ismerik a híres orientalistát, ami nagyon elkeserít bennünket, azt hittük, hogy itt Dardzsilingban szentként tisztelik. Sajnos csalódnunk kellett, hiszen még a centrumban felállított turistatérkép sem ad felvilágosítást, azon sincs feltüntetve a sír. Az angol nyelvű bedekkereink közül is csak az egyik - jellemző módon azt sem angolok, hanem németek írták - tesz róla említést.
Leautózunk egészen Lebongig, ám sehol semmi. Visszafelé úgy döntünk, megnézzük a tibeti menekültek önsegélyező intézetét, ott viszont minden zárva, senkivel sem tudunk beszélni, csak az udvaron fociznak srácok. Mire visszaérünk, a városra sűrű köd ereszkedik, befurakodik minden kis résbe, megtelepszik az úton, kétszer is elhajtunk a temető mellett, azonban az esőpárába burkolózott domboldal elrejti előlünk híres orientalistánk nyughelyét. A keresést azonban nem adjuk fel, az eső elállta után gyalogosan indulunk útnak. Ezúttal szerencsével járunk, jó két kilométer megtétele után az út jobb oldalán feltűnik a vaskorláttal körülvett kőtömb.
Festői környezetben lelt örök nyugalomra a 150 évvel ezelőtt elhunyt kiváló tibetológus. Lhaszába igyekezvén már betegen, minden valószínűség szerint maláriával fertőzötten érkezett meg Dardzsilingbe, a hétezer lábnyi magasságban fekvő határállomásra. Életének utolsó 
napjairól és a szomorú eseményről Campbell doktor, a város kormánymegbizottja Mr. Bushby kalkuttai kormánytitkárhoz intézett hivatalos jelentésében következőképp számolt be:
„Sir!
Nagy sajnálattal vagyok kénytelen jelenteni a magyar utazó és tibeti tudós Körösi Csoma Sándor e hó 11-dikén itten történt kimúltát. Áldozatja lett útközben kapott láznak, melynek orvoslása végett gyógyszert venni reá nem bírhattam, a midőn még az hasznára lehetett volna...
Midőn e hó 6-dikán meglátogatám, lázban volt, nyelve vastag nyálkával fedve, bőre száraz, fejfájásról panaszkodott, kértem őt, hogy orvosságot vegyen - de hiába - azt válaszolá, hogy sokszor szenvedett ily és más betegségekben s mindig orvosság nélkül gyógyult meg... Jóllehet sokkal jobban volt ápril 7-dikén, mint az előbbi napon, attól tarték, hogy a láz vissza fog térni, s azért ismétlém kérésemet, hogy vegyen be orvosságot, de ismét hasztalan. 8-dikán nem láttam, de 9-dikén reggel dr. Griffith úrral hozzá mentem s úgy találtuk, hogy a láz ismét visszatért, ekkor már elméje némileg zavart volt s félre beszélt, arcza beesve, sárgaszínű volt, s a halál nyomait magán viselte: általában állapota fölötte veszélyessé vált. Végre rávettük, hogy orvosságot használjon. Ápril 10-dikén reggel kissé jobban érezte magát, de nem vala képes tisztán s összefüggően beszélni; estefelé ismét rosszabbul lett s más nap reggel 5 órakor, panaszszó és küzdelem nélkül kimúlt! Ápril 12-dikén reggeli 8 órakor, földi maradványai az állomás temetőjében tétettek le. Én olvasám fölötte a temetési végtiszteletet, majdnem minden európai lakos jelenlétében.
Négy szekrény, melyekben könyvek és iratok valának; kék öltönye, melyet mindig viselt s melyben meghalt, néhány ing és egy főzőedény: volt minden vagyona. Élelme főleg teából állott, mit fölötte kedvelt és egyszerűen készített rizsből, melyből nagyon keveset szokott enni. Földre terített gyékényen, könyv és iratai által környezve ült, evett, aludt és dolgozott, éjjel soha nem vetkőzött s nappal ritkán hagyta el szobáját. Bort vagy más szeszes italt soha nem ivott; dohányt vagy más hasonló szert soha nem használt.
Mellékelve van egy lajstrom a szekrények tartalmáról. Papírjai között találtattak a 300 rupiára menő bankjegyek, melyekről halála előtt említést tett, egy értékpapír 5000 rupiányi kormányi kölcsönről. Február 8-dikán 1842 kelt egyik leveléből az tűnik ki, hogy ez összeget ő az ázsiai társulatnak hátrahagyni kívánta; készpénze 224 rupiára ment s 26 darab arany találtatott övében. Ennyi volt pénzbeli hagyománya. Ebből fogom húzni temetése költségeit s egy lepcsa szolgálójának hátralévő bérét, megtartván a többit, amíg a kormány rendeletet veendem. Mivelhogy a boldogult nem volt angol alattvaló, nem láttam szükségesnek ezen kívül más lépést tenni. Mr. James Prinsep egyik leveléből, melyet az irományok között találtam, azt veszem ki, hogy Csoma úr Erdélyben született; egy másolatát is találtam Csoma levelének az Angolhonban lévő osztrák követhez látszólag hazája ügyeiben írva, úgy látszik tehát, hogy ez lenne azon út, melyen halálát rokonaival tudatni kellene...”
A sír szépen gondozott, talán köztársasági elnökünk, az előttünk ott járt Göncz Árpád tiszteletére hozták rendbe. A hétlábnyi magas, nyolcszögletű emlékkövön, fehér márványtáblán magyar, hindi, bengáli és angol nyelvű felirat:
KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR
1784-1842
A MAGYAR ÉS AZ INDIAI NÉP BARÁTSÁGÁNAK ÚTTÖRŐJE
A sírkő mögötti falon táblák emlékeznek rá:
„Idegenben elhalt nagyhírű tudós Néhai CSOMA SÁNDOR emlékére Csomakőrös (Magyarország) szülőközségétől. 1910.”
A Magyar Tudományos Akadémia 1910-es emléktábláján gróf Széchenyi István szavai olvashatók: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve, Kőrösi Csoma Sándor, bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”
A sírt állító Bengáli Ázsiai Társulat angol nyelvű emléktáblájának szövege magyarul így hangzik:
Itt nyugszik Kőrösi Csoma Sándor
Magyarország szülötte,
ki nyelvészeti kutatások végett keletre jött
s évek folyamán,
amelyeket olyan nélkülözések között töltött,
minőket ember ritkán szenvedett el,
és a tudomány ügyében végzett
kitartó munkálkodás után elkészítette
a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát:
ez az ő legkülönb és igazi emlékműve.
Munkálkodását akarván folytatni útjában
Lhásza felé meghalt e helyen
1842. április 11-én
58 éves korában.
Munkatársai
A Bengáli Ázsiai Társulat
Szentelik e követ emlékének!
Nyugodjék békével!
Felemelő érzés tisztelegni a nagy székely tudós emléke előtt, akinek munkássága nélkül keveset tudna a világ a titokzatos Tibetről. Bántóan hatnak viszont a sír mögötti falon elhelyezett különböző márvány- és fémtáblák, melyeket - e páratlan lángelme fényét, hírnevét kihasználva - magánszemélyek tulajdonképpen maguk megörökítésére állítottak. Fölöttünk a teraszos temető felső részén egy magányos tehén kérődzik, távolban a szemközti Kancsendzönga szemérmesen felhőbe burkolózik. Búcsúzóul a sírt körülvevő vaskorlátot nemzeti színű szalaggal kötjük át, kezünket akaratlanul is imára kulcsoljuk. Szótlanul várunk, a csendet egyikünk sem töri meg, jó időbe telik, míg megszólalunk. Nehezen válunk meg Dardzsilingtől, igazán jól éreztük itt magunkat, azonban időnk egyre fogy, menni kell tovább.