Még búcsúzásként is tartogat meglepetést a város; közvetlen indulásnál az esőtől síkos márványlépcsőn csúszom el, majd az itt vásárolt hibás térkép tréfál meg minket; rossz irányba navigál, ami cirka három óra időveszteséget jelent számunkra. Kénytelenek vagyunk visszajönni Kalkuttába, ahol viszont már teljesen beállt a forgalom. Mentőötletként javaslom Attilának, üljön egy taxiba, én pedig majd követem a kocsival. De a taxira tapadva sem könnyű a dolgom, az Ambassador és a Subaru közötti tenyérnyi résen minduntalan kerékpárosok, mopedesek kacsáznak át, de próbálkoznak vele a riksások is. Oldalról gépkocsik nyomakodnak, köröskörül gyalogosok sasszéznak teljesen kiszámíthatatlanul. Ám hasztalan integet kézzel-lábbal taxisunk, hogy ne jöjjenek be közénk, hiába jelzi előre a kanyart, a fékezést, valamint a sávokat, ahová be kell majd sorolnom, a partnereink nem nagyon törődnek vele.
A Hugli folyón átívelő, mindössze 500 méter hosszú Haora-hídon 40 percbe telik, míg keresztülkecmergünk. A tumultusban teljes a zűrzavar, nem kis teljesítmény épségben kijutni egy olyan városból, ahol a kocsik többsége horpadt, kasznija megviselt a gyakori összeütközésektől.
- He isvár tu mudzs dajá kar! (Istenem légy könyörületes hozzám!) - fohászkodom hindiül.
A Haora-hidon átkelve még egy elterelést is kifogunk, bonyolult kerülőt téve mellékutakon bukdácsolhatunk. A hajnali indulás teljesen fölösleges volt, delet mutat az óra, mikor végre magunk mögött hagyjuk a zűrzavar metropoliszát. Ekkor érzem csak igazán, mennyire fáj a derekam, a káoszban nem volt időm önsajnálatra. Az eső szinte megállás nélkül ömlik, nem hiába tartják Kelet-Indiát a monszun igazi hazájának. Jellemző, hogy a rohamsisakos közlekedési rendőrök kezükben esernyővel irányítják a forgalmat.
Kalkutta után végre lazíthatunk egy kicsit, jóval kevesebb inger ér minket, ezért alaposan meglepődünk, amikor Alampurban csapátival a szájában egy kutya inal át előttünk. Orissza közelében elromlik az út, a határnál végeláthatatlan sorban több száz megrakott Tata tehergépkocsi várakozik az ellenőrzésre, szerencsénkre, mi egy szabad sávon megállás nélkül léphetünk Orisszába, India egyik legszegényebb államába. Széles, jó minőségű úton tartunk a Bengáli-öböl felé, a naplementében gyönyörködve élvezettel legeltetjük szemünket az idillien szép, zöld pálmaligetes tájon. A vidéket bővizű folyók, smaragdzöld csatornák szelik át, a tavak felszínét vizijácintszőnyeg borítja, közeledtünkre fehér kócsagok röppennek fel. Az út mentén tejcsoki bőrű gyerekek hibiszkuszfüzéreket ajánlgatnak, égő fekete szemük kedvesen csillog. Megnyugtatóan hat ránk a békés hangulat, ám a fél karéjban ülő hegyek mögött egyszer csak alábukik a vöröslő napkorong, fekete lepel borul a vidékre, mindent betakar a hirtelen ránk szakadt bársonyfekete sötétség. India ege nem ismer sem alkonyt, sem pirkadatot. A nap többnyire reggel hétkor kel fel és este hétkor tér nyugovóra.
Vén estére jár, mire Baleszvárban egy nemrég épült, remekbeszabott hotelre lelünk. A vacsorától azonban hamar elmegy a kedvünk, ugyanis míg az étteremben jéghideg italunkat élvezettel szürcsölve az étlapot tanulmányozzuk, a színen egy fejlődésben lévő növendékpatkány szalad át. Maradék kólánkat kihörpintve, sietve távozunk. Igazán csak a reggeli tündöklő napsugárzásban látjuk, mily pompás épület a Hotel Torrento, még véletlen sem találunk rajta semmi kivetnivalót. Ápolt gyep, színorgiában tobzódó virágpamacsok, dundi gyöngyikék, kaktuszdáliák, sárga tageteszek és piros hibiszkuszok mindenfelé. Kialudtan, felfrissülve pattanunk be a frissen lemosott kocsiba, jó közérzettel vágunk az útnak, mai programunkban Bhubanésvár, Puri és Konarak megtekintése szerepel.
Az országút itt Orisszában is része a mezőgazdasági tevékenységnek, az utakon szárítják a rizst és a különféle magvakat, az út szélén, a hidak korlátjának tövében kókuszhéj és chili aszalódik, a beáztatott jutát keresztbe fektetik az úton, a fáradságos verést a járművekre bízzák. Amint elered az eső, a semmiből asszonyok kerülnek elő, és pillanatok alatt összeszedik a száradó termést. A felhőszakadásban itt csak a kényeskedő kecskék bújnak a tehergépkocsik alá, az emberek nem zavartatják magukat, megszokták, hisz Orisszának mindössze két száraz hónapja van: a január és a február, az év többi részében rendesen esik.
Tankolásnál a benzinkutas fiú elég szokatlan kéréssel rukkol elő, azt szeretné, ha odaadnánk neki a fényképezőgépünket; miután elmagyarázzuk, hogy ez egy viszonylag drága jószág, meg hogy nincs több belőle, beérné a Parker tollunkkal is. Az elutasítás nem veszi kedvét, kedvesen vigyorogva búcsúzik tőlünk. Egyébként, bár az indiaiak nagyon szeretik a baksist, a benzinkutasok nem fogadnak el borravalót, ahol csak megfordultunk mindenhol kis papirfecni-számlát nyomtak a markunkba, és mindig paiszára pontosan kiszámolták a visszajárót. Katakon csak átfurikázunk, Bhubanésvárban is mindössze banánt és színes filmet veszünk, az éjszakát úgyis itt, Orissza új fővárosában kívánjuk eltölteni.
Apró vályogfalvakon át közelítünk a tengerparti Purihoz. A hívő hinduk életükben legalább egyszer elzarándokolnak e szent városba, úgy tartják, hogy aki három napot és három éjszakát tölt el itt, megszabadul az újjászületések örök láncolatától. Most is rengetegen jöttek, valósággal özönlenek a zarándokok a templom felé. Szívesen körbejárnánk és szemrevételeznénk kívülről a - kizárólag hinduk által látogatható - Dzságannath templomot, ám a pillanatok alatt körénk sereglő koldusok rohamától, valamint a silány portékájukat tízszeres áron kínáló kegytárgy- és képeslapárusok ráncigálásától gyorsan visszakozunk. Mint kiéhezett sakálfalka az űzött vadra, csapnak le ránk, gyorsan ki akarják használni az alkalmat, hisz errefelé kevés a megfejhető idegen. Orissza India legkevésbé látogatott állama, az országot felkereső turistáknak alig 3%-a látogat ide, legalábbis az eltöltött vendégéjszakák alapján ez derül ki. 
A legtöbb bajunk egy kullancsként ránk tapadó, erőszakos férfival van, lakása ablakát kínálgatja, ahonnan fejenként 100 rúpiáért beleshetnénk a Világmindenség Urának szentélyébe, ugyanis a 6 méteres kerítéssel körbezárt Dzságannáth templomba a hozzánk hasonló hitetleneknek, tilos a belépés. A tömeg elől a tengerparton keresünk menedéket, azonban itt sem időzünk sokat, bár a selymes homok simogatja talpunk, dagály lévén a tenger meglehetősen barátságtalan. Mindössze a lábunkat kívánjuk megáztatni, ám a háborgó víz tarajos hullámai kis híján még így is majdnem magukkal ragadnak.
A Bengál-öböl partján a kesudió- és eukaliptusz-ültetvények között vezető újonnan épült úton, Indiában szokatlan módon, úthasználati díjat szednek, sőt a parkolásért is fizetni kell. Na, nem sokat, az egész kijön 10 rúpiából. Alig tesszük le a kocsit a Puritól 33 km-re levő 
Konárakban, vagy, ahogy a helyiek mondják Konárkában, azonnal egy fogadatlan idegenvezető csapódik hozzánk; ha én szólalok meg magyarul, talán rögvest odébb áll, de sajnos Attila angolul válaszol neki, ettől kezdve nem tudunk szabadulni tőle. Bele kell törődnünk, hogy most már ő szabja meg, hogy milyen sorrendben, mit nézzünk meg, ő fogja megmondani, mit kell látnunk, és végig kell hallgatnunk történeteit, melyek vagy igazak, vagy nem.
A Naptemplom felejthetetlen élményben részesít bennünket, a fejedelmi pompájú Szúrja templom erőtől duzzadó kupolája, s a falfelületet borító díszítőelemek gazdagsága láttán önkéntelenül Rabindranáth Tagore verssora: „Kipattan szívemből, s táncra perdül legszebb álmom”- szólal meg fülemben. Ha másért nem, ezért már érdemes volt Orisszába ellátogatni. Puri hófehér templomának színbéli ellentéte Konárak fekete pagodája. A huszonnégy hatalmas keréken álló, óriási harci szekérhez hasonlító templomot, melyet hét 
erőlködő ló „próbál elhúzni”, Naraszinha király építtette a XIII. században, Szúrja napisten tiszteletére. A tizenkét pár kerék a tizenkét hónapot, a lovak a hét napjait, a kerekek nyolc küllője pedig a nyolcszor három órát, vagyis a három órás időegységet szimbolizálják. A sok ezernyi faragott erotikus szobor vérbőségben talán még a Kadzsuráho életképein is túltesz. Ha nem lennének ennyire tökéletesen kidolgozottak, joggal tekinthetnénk őket pornográfoknak.
Idegenvezetőnk - látva érdeklődésünket - élvezettel, már-már kéjenc módjára, széles gesztikulációkkal szemléltetve ismerteti velünk a szobrok által bemutatott jeleneteket. Zavarosan meséli, hogy a templom tartószerkezetei, a mágneses vasoszlopok eltérítették a valaha errefelé hajózó portugálok iránytűit. Az egyik rom hasadékában egy mérgeskígyótól hőköl hátra, óva int, nehogy lefotózzam, mert „veri 
dandzserösz”, azaz nagyon veszélyes. Az elválásnál 50 rúpiával könnyít meg minket, váltig állítja, hogy ő nem fifteent, hanem fiftyt mondott. Nem akarunk veszekedni vele, hiába magyaráznánk, hogy a félórás „idegenvezetésért”túlzás az 50 rúpia. A parkolóban a már megszokott roham fogad, szuvenír-kereskedők, képeslapárusok, koldusok kopogtatnak a szélvédőn, nyúlkálnak be az ablakon, ettől való idegességemben egy lefűrészelt fatörzsnek tolatok. Szerencsére a találkozás nyoma nem látszik meg a lökhárítón.
A tengerparton búcsút veszünk utunk legkeletibb pontjától, a végeláthatatlan Bengál-öböltől, innen már hazafelé tartunk, kocsink rúdja ezentúl nyugat felé mutat. Úgy tervezzük, még világosban jó volna alaposan körülnézni a katedrálisok városában, a mesés Bhubanésvárban, szándékunktól azonban eltérít, elképzelésünket keresztülhúzza egy kellemetlen kaland. Közvetlen Konárak után tüntető diákok állják el utunkat, transzparens nincs náluk, nem 
magyarázkodnak, nem indokolnak, egyszerűen azt akarják, hogy forduljunk vissza. Mivel erre nem vagyunk hajlandók, a hangadójuk nyomatékot adva követelésüknek, öklével szélvédőnkre csap, amitől az üveg kétarasznyival tovább reped. Ettől a pimaszságtól határtalan mérgemben teljesen bepörgök:
- Hogy merészelt ilyet? - kérdem tőle pörölve.
Míg a sok férfipalánta az ablakot szemléli, észrevétlenül egyesbe kapcsolva, óvatosan a gázra lépek. Amint megmozdul alattunk a kocsi, önkéntelenül szétrebbennek, majd még mielőtt észbe kapnának, gázt adva kispriccelek a tömegből.
Pár kilométerrel odébb szinte kísértetiesen hasonló szituációba keveredünk, most viszont nem kell visszafordulnunk, „csupán”Ganésa, az elefántisten számára követelnek tőlünk pénzt. Mikor Attila finoman közli velük, hogy minden szimpátiája ellenére Ganésa mégsem az ő istene, az egyik kis kakaskodó, nyápic fiatalember dühbe gurul és önkritikátlanul bebokszol az ablakon, apró öklei tompán csattannak férjem izmos karján. Vicces a jelenet, Attila ugyanis kétszerte nagyobb nála, ha nem lennének olyan sokan, jót nevetnénk az egészen. Lélekjelenlétem most sem hagy el, akárcsak az előbb, ismét elmenekülünk. Biztatást várva kezem Attila kezét keresi, rálelve kissé összeszedem magam. Pedig milyen szépen indult a napunk...
Gyomrunk remeg az idegességtől, elegünk van Orisszából, becsapottnak, megalázottnak érezzük magunkat, ezek után már Bhubanesvár templomaira sem vagyunk kíváncsiak. Több órás, kimerítő esti vezetés után, éjféltájban érünk előző napi szálláshelyünkre. A televízióban dokumentumfilmet sugároznak, India Radzsív Gandhira emlékezik, ma lenne 48 éves. Szememre nem jön álom, fáradtan forgolódom egyik oldalamról a másikra, az ablakon túli sötétséget bámulom mereven, a síri csendben csupán Attila szuszogása hallatszik. Agyamban folyvást csak az motoz, soha nem kerülünk haza, a távolság, s a veszély oly nagy, hogy nincs innen visszaút, nem tudunk többé kiszállni a magunk fabrikálta mókuskerékből, felfal minket ez a mamutország.
Egyre értetlenebb vagyok, azon töröm a fejem, vajon melyik az igazi India, a békétleneké vagy a megbékélőké, a nyomortanyákon vagy a luxuspalotákban élőké, a szent teheneket imádóké vagy a kecskéket feláldozóké, a fanatikusoké vagy az erőszakmentességet hirdetőké, az írástudatlanoké vagy a magasan képzett világhírű tudósoké, a páriáké vagy a bráhminoké. Hát nem furcsa, minél többet látunk, annál kevesebbet értünk meg belőle, egyre csak szaporodnak a megválaszolatlan kérdések.
A narancsszínű reggel elég baljóslatúan kezdődik, röviddel az indulás után egy súlyos baleset szemtanúi vagyunk. Szemben velünk, a mi oldalunkon egy útszéli fának ütközött kocsin akad meg tekintetünk. Az ütközés legfeljebb egy két perce történhetett. A truck harmonikaként összepréselődött vezetőfülkéjéből látom a sofőr élettelenül előrebukó fejét, amint a szája szögletéből lassan szivárog a vér. Frizurája még őrzi a gondos fésülködés nyomait. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi egy emberélet...
