A Sziliguri elágazásnál tábla búcsúzik:„ Viszontlátásra ismét Dardzsilingban!” A síkságra érve az újra kakofóniás zaj, a tolakodó emberek és járművek sokasága, a gőzfürdőre emlékeztető fülledtség hamar visszazökkentenek a valós életbe. Ráadásul a 
Farakka Barragenál a Gangesz hídján átkelve - miután egy lassan poroszkáló lovas kocsit előzök - hirtelen morcos rendőr toppan elém. Kapásból 200 rúpiára akar büntetni, minden színészi képességemre szükségem van, hogy eltekintsen a fizetéstől, azt viszont egy életre megtanulom, hogy Indiában a hidakon tilos előzni, s a pakisztáni szabályhoz hasonlóan fényképezni sem szabad.
A Farakka Barrage tulajdonképpen egy duzzasztógát, mely azért épült, hogy a száraz évszakban a Gangesz vizét a régi folyómederbe térítve, biztosítva legyen Kalkutta vízellátása. Bangladés a duzzasztógát miatt neheztel Indiára - már a meg¬építés előtt is komoly vitákat váltott ki a két ország között -, ugyanis a műtárgy révén a Gangesz áramlási viszonyai odaát megváltoztak, s ha a száraz évszakban öntözni szeretnének - a duzzasztás miatt fellépő időszakos vízhiány miatt - nem tudnak.
Baharampuri turistaszállásunkat a hatalmas csótányok, a szúnyoghálós ágyak, valamint a „Frencs tószt”-nak nevezett elképesztően pocsék bundás kenyér teszik „felejthetetlenné”. Csapadékhiányra nem lehet panasz, reggelre a kerti virágok, maszlagok, hajnalkák, hortenziák, dáliák, hibiszkuszok, gloxíniák, szalviák, fuksziák, kánnák, krizantémok, rózsák „derékig” állnak a vízben. Levesszük a cipőt, meztiláb gázolunk a tócsákban. Az utcán disznók röfögnek, élvezkednek a pocsolyákban.
A városból viszonylag gyorsan kievickélünk. Miközben kisebb falvakon, településeken haladunk keresztül, fejünkben megfordul, de jó lenne megnézni a nálunk is jól ismert, Nobel-díjas bengáli író, Rabindranáth Tagore által alapított Sántinikétant, a „Béke otthonát”. A harmincas évek elején Tagore meghívására, két évig tanított ott - az iszlám történetét adta elő a sántinikétani egyetemen - nagyhírű orientalistánk, dr. Germanus Gyula. A hinduk és muszlimok közt töltött évekről felesége, Hajnóczy Rózsa a „Bengáli tűz” című regényében számolt be, melyet mind a mai napig az egyik leghitelesebb Indiáról szóló írásnak tekintünk. Szándékunktól azonban egy heves zápor eltérít.
Bengál termékeny földjén haladva olykor szinte csak kőhajításnyira vagyunk Bangladéstől, az 1947-ben levált egykori Kelet-Pakisztántól. Az út bizony egyre kátyúsabb, olykor már Pakisztánra emlékeztet. Indiában a burkolt útpálya nemcsak a járműveké, a parasztok is a magukénak tekintik, a forró aszfalton szárítják kiterítve a learatott rizsszemeket, a jutát és a pirosló, méregerős chilipaprikát. A jutatermesztés viszonylag új keletű errefelé, csak azután vált általánosan elterjedtté, hogy a függetlenségét kikiáltó Bangladés leállította a jutaexportot. Az intézkedés következtében ugyanis százezrek vesztették el munkahelyüket Nyugat-Bengálban, különösen Kalkuttának jelentettek nagy gondot a termelést beszüntető jutagyárak.
Krisnanagar előtt rövid kitérőt teszünk Májapurba, Chaitanya Mahaprabhu szülőhelyére, a Krisna-tudat mozgalom jóga-központjába. A híres vaisnava tanító éppen naplemente után, Sakábda 1407. Phálguna huszonharmadik estéjén, a keresztény naptár szerint 1486. február tizennyolcadikán született. A bráhman születésű kis¬fiú holdfogyatkozásnál jött világra. A Bhágirathi folyóban fürdőző emberek - mintha előre megérezték volna Mahaprabhu eljövendő misszióját - a jó hírt „Haribol! Haribol!” kiáltással fogadták. A Visnu vallást terjesztő aszkéta életet élő hindu hittérítő tanítása szerint a hit fontosabb külső vallásosságnál.
Májapur előtt egy kis faluban esküvői menetbe botlunk, a felcicomázott autó után ballag a násznép, a kirittyentett menetet zenészek kísérik. Engedélyt kérek - talán éppen az egyik örömanyától - hadd fotózhassam le a menyasszonyt. Miután rábólintanak, derékig hajolok be az ablakon, ám a kicsinosított lányból nem sokat látok, arcát szemérmes fátyol borítja. A mellette ülő kis koszorúslány viszont bájosan rám mosolyog. Az eseményre összesereglett a falu apraja-nagyja. Pirinyó vályogházakból kopaszra nyírt gyerekek futnak elő. Hepehupás földúton kanyarogva érünk ki a faluból, mellettünk a békanyálas vízben bivalyok dagonyáznak nagy élvezettel, fenn az égen már fekete viharfelhők sorakoznak.
A majápuri templomnál koldusasszony akaszkodik ránk, a krisnások meg mindenáron könyvet akarnak eladni. Csillogó fekete szemű, brillantos hajú, jóképű iskolás korú fiúk gyűlnek körénk. A festett kapu alá terelem őket, így örökítem meg a remek kis fickókat. Szeretnénk ellátogatni Bengália XI-XII. századi fővárosába, a szanszkrit kultúra egykori centrumába, a közeli Nabadwipbe is, azonban elvétjük az utat. Ahogy elnézem, Attila nem is nagyon bánja, errefelé ugyanis a nők nem viselnek blúzt, szárijuk félrelebbenő szárnya bizony sok gyönyörű, formás mellet hagy szabadon. Férjem kedvére legeltetheti rajtuk szemét. Kis folyóparti településre érkezünk, az utcákon iszonyatos hangerővel bömbölnek a legújabb filmslágerek. A kapukba kirakott hangfalak mindegyikéből más-más zene ordít. Az egyik sikátorban középkorú férfi nyújtja felénk csecsemőjét, könyörgő szemei azt sugallják, nálunk jobb helye lenne csöppségének. A folyóban fürdőzők, lehetnek vagy százan, fölöttünk egyre félelmetesebben tornyosulnak a sötét felhők, aztán amint várható volt, elered, ömlik az áldás, jó kis zuhéban részesülünk.