Két nap után Himacsal Pradésből ismét Pandzsábba indulunk. Csandigárhig az alig 250 kilométeres távolságot kilenc és fél óra alatt tesszük meg. A szerpentinekkel tűzdelt, fárasztó útért azonban kárpótol a táj sokszínűsége, a Kangra-völgy csobogó patakjai, teraszos, zöldellő domboldalai, éles vonalú hegyei, titkos ösvényei, cserepes házai, vörös virágú pompázó rododendronjai, a gyümölcsöktől roskadozó mangófák látványa, a pillanatonként más képet mutató természet lélegzetelállító szépsége. Mangóevők hívogatnak, kóstoljuk meg mi is az édes gyümölcsöt, a természet adományát. Színes ruhájú vidám asszonyok jönnek, jókedvűen dalolnak, mikor meglátnak minket, szégyenlősen elhallgatnak, majd távolodván ismét rázendítenek. Kolduló majmok vesznek körül, a majomcsemeték anyjuk nyakába kapaszkodva ijedten pislognak, az idősebbek nagy átéléssel nyugodtan kurkásszák társaikat. Az úton többféle felirat figyelmeztet az óvatos vezetésre: „Jobb későn, mint soha! Lassan járj, tovább érsz! Ne hidd azt, hogy az út üres! Légy óvatos a kanyarban! Lassan vezetve többet látsz a tájból! Beláthatatlan kanyar, használd a dudát! Minek a sietség? A sebesség izgalmas, ám könnyen a halálba visz. Minél közelebb vagy a természethez, annál közelebb vagy az Istenhez.” Hátranézve a hegyek egymáshoz simulnak, a foszlós felhőjű ég alatt a víztározó tükre háborítatlanul rezzenéstelen. Motorunk hangja tele hasú, elégedett szúnyogként duruzsol.
Közben ismét átkelünk a Szatledzsen, mely ma elsősorban arról nevezetes, hogy rajta található a világ egyik legnagyobb duzzasztógátja, a Shakra Nangal Dam. A Csandigárhtól 70 kilométerre lévő hatalmas műtárgy az öntözés mellett jelentős vízi energiát is szolgáltat. A duzzasztógát 1960-ban az India és Pakisztán között létrejött vízmegosztási egyezmény alapján épült fel. Az Egyezmény (Indus Waters Treaty) rendelkezett az Indus és mellékfolyói vizeinek hasznosításáról. Ugyanezen megegyezés alapján létesült a túloldalon, Pakisztánban a Dzselám folyón a Mangla Dam, valamint a Tarbela Dam az Induson. Mindegyik a Világbank támogatásával. Az egyezmény értelmében a Szatledzs, Beasz és Ravi folyók vizét India kapta meg, míg a többi folyó Pakisztáné lett. A szakmai körökben jól ismert amerikai vízépítő mérnök, Harvey Slocum felügyeletével megépített Shakra Nangal Dam által termelt energia szolgáltatja Pandzsáb, Harjaná államok valamint Delhi számára a villamos áramot. A hatalmas víztározó biztosítja a két állam öntözési vízszükségletét. Egyes szakemberek szerint megfelelő csatorna megépítésével az 1500 kilométerrel délebbre fekvő Thar sivatag öntözése is megoldható lenne innen, ehhez azonban a szakmai problémák mellett számos politikai természetű akadályt is le kell küzdeni, ugyanis az önállósodásra törekvő szikhek aligha fognak simán belemenni abba, hogy Pandzsáb területéről elvezessék az öntözővíz jelentékeny részét, kockáztatva saját vízellátásukat ezáltal.
Kora délután érkezünk Csandigárhba. Várakozásainkkal ellentétben első benyomásunk nem éppen pozitív erről a vonalzóval és körzővel megrajzolt betontengerről. A többsávos széles sugárutak, a futballpálya nagyságú parkolók már messziről júdáskodnak, hogy tervezői ezt a várost elsősorban az autósok számára készítették. Egy olyan országban, ahol a lakosság zömének nincs autója. A végeredmény egy uniformizált, karakter nélküli város, egyhangú, posztmodern épületekkel, melyben az óriási távolságok miatt a gyaloglás szinte lehetetlen, s ahol a kerékpáros riksások idejük és energiájuk nagy részét a hosszú vonalvezetésű körforgalmak, átkötő útszakaszok legyűrésére fecsérelik. Bár az indiaiak büszkék városukra, és a turisták ezrei látogatnak ide, a mi véleményünk más, szerintünk nem elég indiai, úgy érezzük, hogy ebből a mesterséges miliőből éppen a legfontosabb hiányzik: India.
Fejembe veszem, hogy szívesen ennék egy tál dált, de a környéken egyik vendéglőben sincs. Addig mászkálunk, míg rálelünk Csandigárh talán legelegánsabb éttermére, minden kiváló, az ételek, a kiszolgálás; a berendezés fényűző, az ár kissé borsos, de a bejáratnál díszes ruhájú, kakastaréjos ajtónálló tárja előttünk szélesre az ajtót. A korzón végignézzük a kirakatokat, az egyik boltból egy énekes koldus penderül ki, botjával hadonászva veri a ritmust, megcélozva Attila lábát, ha nem ugrik félre, biztos leveri a körmöt a kisujjáról. Betérünk egy muszlim fodrászhoz, zsírtól eltömődött fésűi nem keltenek bennem bizalmat, először meg van illetődve, de bátorításunkra hol innen, hol onnan vág le egy tincset, közben fürkészi arcomat, vajon kedvemre való-e, amit csinál. A végén elég jó frizurát nyír hajamból, meg vagyok elégedve. A bevásárlóközpont jól ellátott, főleg piperecikket: fogkrémet, fogkefét, arcszeszt vásárolunk. Terebélyes fa árnyékában sokan sziesztáznak, a közelben sátor alatt forgalombiztonsági kiállítás gyerekrajzokkal, baleseteket ábrázoló képekkel és sok prospektussal. A fagylalt pocsék, a három szomszédos közül kiválasztott hotelünk sem valami elsőrangú. Némi balhé után tiszta ágyneműt kapunk, a szemünk láttára bontanak ki egy újonnan vásárolt csomagot, még rajta az árcédula. A tévében Gandhi emlékfilm megy, hamarosan ránk talál az álom.
Csandigárh felépítéséről azután döntött az indiai kormány, hogy Pandzsáb korábbi fővárosa, Lahore 1947-től Pakisztánhoz került. A város eredeti terveit New Yorkban Albert Mayer és Mettew Novicki készítették, azonban az utóbbi légi szerencsétlenség áldozata lett, ezért a munkát - a végsővároskép kialakítását - 1950-ben a híres francia építész, Le Corbusier kapta meg. Amikor 1966-ban felosztották az indiai Pandzsábot, Pandzsábra és Harjanára, mindkét állam magának követelte az új fővárost. Mivel nem tudtak megegyezni, Csandigárhon 1966 óta két állam osztozkodik, ennek megfelelően két kormány székel itt, két parlamentje és két bírósága van a városnak.
Az Indiától, az indiai élettől idegen, számunkra nagy csalódást okozó városképért Nek Csand zseniális sziklakertjében, az I. szektorban található Rock gardenben nyerünk kárpótlást. Az ötletes művész 30 éves sziszifuszi munkával hozta létre nagy művét. A kert labirintusait járva ámulunk a sok ezernyi fantáziadús szobron, csodáljuk a mester humorát, képzelőerejét, hisz figuráit csupa értéktelen, eldobott tárgyból, hulladékból tapasztotta össze: többek között törött fajanszokból, WC-csészékből, agyagedényekből, elhasznált neoncsövekből, konnektorokból, dugaszoló aljzatokból, kövekből, karperecekből, üveggolyókból, salakból, szénből és ki-tudja-felsorolni-még-miből. Az egész egyszerűen zseniális. Egy szikh matematikus családjával barátkozunk össze, névkártyákat cserélünk, kölcsönösen ígérjük, írunk egymásnak, s küldünk a fényképekből. Ígéretünk megpecsételendő kólára hívnak meg, aztán hirtelen ötlettől indíttatva úgy határozunk, hogy együtt nézzük meg a rózsakertet. Az 1966 decemberében megnyitott Rose Gardenben 1600 rózsafajtát nevelnek, 36000 rózsatővel ez India legnagyobb rózsakertje.
Le Corbusier városát déli irányban hagyjuk el. Hébe-hóba felbukkan ugyan egy-egy gyár vagy laktanya, ez a vidék azonban elsősorban a mezőgazdaságé. India éléskamrájában vagyunk. Smaragdzöld csatornák szelik át a tájat, a földeken emberek hajladoznak, vidáman pöfögő traktorokon kihúzott derekú szikhek ülnek, láttukra a Tamil Naduban faekével szántó parasztok, és a Madhja Pradésban korsóból öntöző, kézzel permetező földművesek jutnak az eszembe.
Ünneplők szvasztikás zászlókkal integetve invitálnak - tartsunk velük. Mi viszont most már csak egy-egy italra állunk meg, minél előbb Delhibe akarunk érni. Ambalánál csatlakozunk be az 1-es főút forgalmába. Pasztellszínű, emeletes kockaházak, utcára nyíló üzletek, mélyükön ventillátor alatt trónoló nagy hasú boltosok. A vevőcsalogató áruk szinte kifolynak a járdára. Utcai gyümölcsárusok, lépten-nyomon étkezdék mind-mind csábítanak a megállásra. Harjana határában teherautók várakoznak az átjutásra, mielőttünk azonban szabad az út, könnyen átbújhatunk a magasra állított sorompó alatt.
Kuruksétra közelében járunk, e síkságon játszódik az indek nemzeti eposza a nagy Bhárata háborút elbeszélő Mahábhárata. Az előttünk elterülő Kuru mező volt a helyszíne a Bháraták két nemzetsége: a Kauvarák és Pándavák közti véres csatának. A trónviszály miatt kirobbant háború mindössze tizennyolc napig tartott, és a Pandavák győzelmével ért véget. A csata kitörése előtt a Pándava sereg fővezére, Ardzsuna megrettent a testvérharctól, szívesen visszakozott volna. Döntéséhez barátját, Krisna herceget hívta segítségül, tőle kért tanácsot, harcoljon-e vagy sem. Krisna eloszlatta Ardzsuna kétségeit, küzdelemre biztatta: „A harcos feladata az, hogy harcoljon, és ha kell, öljön. A harcban csak a testet pusztíthatják el, a lélek ugyanis halhatatlan.” Kettejük párbeszéde az eposz talán legérdekesebb része, a Bhagavad-gítá, az Isteni Ének, vagy ahogy mi ismerjük: A Magasztos Szózata.
Delhi territoryt elérve osztott pályássá szélesedik az út. Sok időt nem nyerünk vele, ugyanis az építkezés miatt többnyire csak az egyik felét használhatjuk. Mielőtt a Ring roadra hajtanánk, a kocsiban ruhát cserélek. Míg izzadt holmimat hámozom le magamról, a kocsi mellett gyalog vagy kerékpárral legalább száz indiai megy el. Jöttükre mindig lebújok, szerintem egyik sem vett észre, ennek ellenére férjem nagyon zabos rám a vetkőzésért. Delhibe az ígért időpontban érkezünk, szinte hihetetlen, hogy a több milliós városban csak közvetlenül a cél előtt, a Nehru parknál tévedünk el. A követség csaukidárja (kapusa) homlokához lendített kézzel üdvözöl, barátaink már várnak ránk. Szívet melengető a fogadtatás, csodálatos érzés ismét Új-Delhiben lenni. Míg az eddig megtett útról mesélünk, újra átéljük az izgalmakat, a kellemetlenségeken azonban már nevetve legyintünk. Itt a követségen teljesen elkényeztetnek bennünket, úgy érezzük, mintha otthon lennénk. A szakács remek magyar és indiai ízeket varázsol elő a fazékból, a dhobi, a mosóember pedig tisztára mossa, ropogósra vasalja az igencsak felgyülemlett szennyesünket.
Egy alapos nagymosás a Subarura is ráfér, és ideje már, hogy megjavíttassuk a szargodhai fürdés óta „beteg” riasztót. A szerelőhöz tartva hátsó gumink egy jókora szeget szed össze, így aztán a „szervizben” - szerviz: az autók javítására használt útfelület - egyszerre hárman dolgoznak a kocsin; ketten az autó alá bújva a riasztó kürtjét tisztítják meg a víztől, egy kisfiú közben - lehet vagy hétéves - pillanatok alatt rendbe hozza kilyukadt guminkat. Ettől a két apróságtól eltekintve, a kis Libero eddig derekasan állta az utat, mint egy igazi jó barát, még egyszer sem hagyott minket cserben. Végre van tartalék slusszkulcsunk is, a Szarodzsinin egy fiatalember a lehető leghagyományosabb módszerrel, pillanatok alatt kireszeli, úgy passzol a kulcslyukba, mintha gyárilag készült volna.