Még Orisszában járunk, amikor a kőkori leleteiről híres Báripada főterén kedvesen füttyögő rendőrlányokra leszünk figyelmesek, amíg elkattintunk róluk egy-két kockát, minden irányból leáll a forgalom. A főleg buddhista, dzsaina, hindu zarándokhelyeiről híres Bihárba érve barátságtalan tájon ipari és bányavidéken haladunk északnyugat felé.
Bihár állam elnevezése a vihara (kolostor) szóból származik. Számos vallástörténeti emlék található itt; a legenda szerint a Parasznáth dombon jutott el a nirvánába a dzsainák Parasznáth tirthankankarája, a buddhisták úgy tartják, hogy Buddha Bódh Gajában világosodott meg. Nálandá híres kolostoraiban egykor tízezer buddhista diák és szerzetes élt, Rádzsgirban pedig az első buddhista zsinatot tartották. A Bódh Gajá szomszédságában lévő Gajá a hinduk szent helye, a Visnupada templom szentélyében őrzik Visnu lábnyomait. Bihár jelenlegi fővárosa, az egykori császárváros Patná, valaha nemcsak a buddhisták és a dzsainák központja volt, hanem a muszlimoké és a szikheké is. Patnában áll a legöregebb muszlim mecset, az 1545-ben épült Séh Sáhi, és a városban született 1675-ben a szikhek utolsó guruja, Góbind Szingh, akinek a háza köré később szikh templomot emeltek.
Bihár állam délkeleti része, ahol most járunk, elsősorban gazdag vas, szén, mészkő és magnezit lelőhelyeiről ismert. A nehézipar és a bányászat súlyos sebeket ejt a természeten, szisztematikus erdőirtás folyik, amerre csak nézünk, friss tarvágás mindenfelé. Szerencsénk van, utunk ugyanis jobbról elkerüli a hatalmas iparvárost, Dzsamsédpurt. Az acéliparáról híres várost a párszi Dzsamséddzsi Tata - egy Iránból még az első évezredben Indiába bevándorolt perzsa származású kereskedőcsalád sarja alapította - 1908-ban, az első acélöntvény szállítmányok 1912-ben gördültek ki a TISCO-ból (Tata Iron and Steel Company). Az azóta alakult számos cég közül, a TELCO bojlereket és mozdonyokat, az Agrico mezőgazdasági gépeket gyárt, a többi gyár pedig főleg fémárut termel. A Tata az ország gazdasági fejlődésének szimbóluma, olyan nemzeti büszkeséggel felruházott márkanév, amely egyet jelent a megbízhatósággal, a tőkeerővel, a minőséggel és mindenekelőtt az indiai iparral. A több mint 100 éves múltra visszatekintő Tata-birodalomhoz ma világszere mintegy 80 cég tartozik, közülük 38 nagyvállalat. Összesen 270 ezer főt foglalkoztatnak, a cég vagyonát 4 milliárd dollárra becsülik.
Déltájban hatalmas durranás rázza meg a levegőt, apró kövek és üvegszilánkok repülnek a szélvédőnknek. Hirtelen azt hisszük, aknára futottunk. A Tatások is megállnak, nézelődnek, azonban ők sem tudják megfejteni a rejtélyt, hogy mi okozhatta a durranást. Mindenesetre egyben maradtunk, a kocsi is indul, végül az ijedelmen kívül semmi bajunk, úgyhogy, mehetünk tovább. Az egyik útelágazásnál kellemes modorú, idős úriember állít meg. Jóindulatúan közli, hogy az utat sztrájkolók zárták le, és minthogy egyhamar aligha oldják fel a blokádot, egyenesen valószínűleg nem juthatunk el Ráncsiba, hacsak nem a szabadban akarunk éjszakázni, a legjobb, ha balra fordulunk.
Az egynyomsávos kerülőút dimbes-dombos tájon kanyarog. A lankás ligetek mögött, a sűrű erdők bozótosában állítólag sok nagyvad él, nem ritkák errefelé az emberevő tigrisek sem, ki tudja, honnan lesnek prédájukra. Picinyke falvakból tehenet, birkát, kecskét terelő parasztok kanyarodnak elénk, feltehetően állatvásárra igyekeznek. Khunti főútján szemben velünk rendőrök két bilincsbe vert férfit vezetnek. Olyannyira tetszik a buja növényzetű hely, hogy - itt-tartózkodásunkat meghosszabbítandó - egy dús lombú akácia alatt sziesztázunk.
Ráncsiba már szakadó esőben érkezünk, ezen az úton nincs blokád, a centrumig semmi gondunk, ott azonban a mindent eltakaró vízfüggönytől már képtelenek vagyunk tájékozódni. Az időnként alaposan ráerősítő zivatarban a helyiek nem szívesen állnak meg érdeklődésünkre, a térkép mutogatásáról pedig szó sem lehet. Attila Patnát emlegeti, de azért a biztonság kedvéért hozzáteszi, hogy Rámgarhon keresztül akarjuk megközelíteni. Többszöri útbaigazítást követően - miközben férjem sikeresen bőrig ázik - végre rálelünk a helyes útra, mintha csak erre várt volna, közben az eső is elcsendesedik. Ennek örömére mindenféle finomságot: mogyorót, kenyeret, krumpli chips-et, vajat és üdítőt veszünk. Az egykori nyári fővárost elhagyva jó darabig sűrű erdőben, természetvédelmi területen járunk, ám úgy 30-40 kilométer után lassanként kezd kopárabbá válni a táj, s az út sok-sok kanyarral tűzdelve meredeken ereszkedik lefelé.
Lent megélénkül a forgalom, követ, ércet szállító teherautókkal telik meg az út, a vidék egyre sivárabb. A poros, szürke iparvárosok hepehupás útjain, a felpúpozott Taták konvojában gyötrelmes, idegtépő az előrehaladás. India úthálózatát kinőtte járműparkja, a közúti közlekedést infarktus fenyegeti. A számtalan szűk keresztmetszet miatt az eljutási idő ma már kis távolságra sem jelezhető előre.
Szűk keresztmetszet, vagy ahogy az angol mondja: bottleneck sokféle van, ennek tekinthető például az út minősége, mely olykor kilométereken át kátyússá válik, de szűk keresztmetszet a vámövezet határa is, ahol gyakorta több száz truck összetorlódik; ilyenkor általában csak egy szabad sáv van, s ha történetesen szemből jön a járműfolyam, bizony birkatürelemmel kell várni a továbbhaladásra. A forgalomáram szempontjából bottleneck az is, hogy minden út településeken, falvakon, városokon halad keresztül, de jelentősen ront a közlekedés hatékonyságán a sokféle rossz műszaki állapotú jármű, valamint ezek ügyetlen manőverezése, a rengeteg szintbeli vasúti átjáró által beiktatott egy-két plusz félóra, sőt mostanában egy új elemmel bővült a lista: az utakat hosszabb-rövidebb időre egyre több helyen tüntetők zárják le.
Bihár jelentős ásványvagyonnal rendelkezik, a föld méhe ontja magából a sok szenet, vasércet, rezet, csillámot. A bányászatra települt nehézipar azonban igencsak megviseli a természetet, a növényzet fuldoklik a szennyeződéstől, a kokszolókból kénköves, fojtogató füst gomolyog, néha olyan érzésünk van, mintha a Marson járnánk, máskor pedig arra gondolunk, talán a pokol valamelyik bugyrába tévedtünk. A 40-42 fokos melegben asszonyok fejükön kosarakban hordják a poros szenet, ércet; kormos arcú, kosztól fekete dhotijú férfiak teherautókra kokszot lapátolnak. Egy rövid szakaszon javítják az utat, a forró kátránnyal kiöntött lyukakat a foltozott részeken - hogy a szurok rá ne tapadjon a kocsik kerekére - zöld ágakkal takarják le. Taszít a környezet, egyfolytában levegő után kapkodunk, Attila egyre szaporábban szippant Wicks inhalálójából, mikor nagy néha az orrom alá dugja, nekem is jólesik slukkolni a mentolos illatból.
Rámgarhban ismét Ganésa részére gyűjtenek, ám tanulva az előző incidensből, amíg a kasszírozó az előttünk lévő kocsival van elfoglalva, ügyesen kikerüljük a tömeget. Az út baloldalán - szesztől vagy narkótól tisztességesen belőve - egy rosszarcú hapsi tántorog felénk, magyaráz valamit, ám úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, lassítás nélkül megyünk tovább. Boldogok vagyunk, mikor sikerül végre kijutnunk ebből a rettenetes katlanból.
