Szakadó esőben, bal kéz felől elhaladva a Dum-Dum repülőtér mellett, északról érünk Kalkuttába. A városban minden sáros, latyakos, a buszokról fürtökben lógnak az emberek, a rácsos század eleji villamosok inogva csikorognak a síneken. Lepusztult, emeletes viktoriánus házak szegélyezik az utat, turbános szikhek, száris hölgyek, dhotis férfiak, mindenféle színű pária, leprások, koldusok hulláma kavarog, elegáns öltönyű fiatalemberek diplomatatáskája sárral telefröcskölve. Ujjongó gyerekek pancsolnak, rohangálnak anyjuk lába körül. Érdeklődésünkre egy autóbusz kalauza navigál bennünket széles kézmozdulatokkal a helyes irányba. Megizzadunk, mire megérkezünk az India Múzeumhoz, a hatalmas metropolisz belvárosába. Nem akarok hinni a szememnek, amikor a járdán, közvetlen a bejárat előtt egy tíz év körüli halott kisfiút fedezek fel, a földön fekvő gyermek fejét zúzott kővel szórták be. Megdöbbentő, ahogyan az emberek minden részvét nélkül elmennek mellette. A látványtól eddigi rossz érzéseim felerősödnek, nem tetszik nekem ez a város; iszonyatot ébreszt, félelmet kelt bennem.
Míg Attila szállás után szaladgál, s az összes környékbeli hotelt megszemléli, addig én a kocsiban lustálkodom. Elnézem a teaárust, amint poharait – összesen négy van neki – minden kuncsaft után ellötyköli egy tál alján lévő „nyeletnyi vízben.” A szemközti ház tetején kis bengáli fiú papírsárkányt ereget, a szellő időnként rendesen belekap, egyre magasabbra emeli. Jó fél óra után megvan a szállás, a múzeumtól mindössze 5 perc járásra levő Astoria hotelben. Napi 495 rúpiáért légkondicionált, színes tévés szobát kapunk, első benyomásra elég jó hely.
A szoba birtokbavétele után rögvest felfedező útra indulunk, ám alig lépünk ki a hotel ajtaján, egy szikh sofőr szegődik mellénk, mint mondja, szívesen váltana pénzt nekünk. Miután nem tiltakozunk, a kocsijába ültet, átvisz a város másik felébe, végül egy szűk utcában megáll, Attilát egy rácsos ablakhoz vezeti, ahol a „magánbank” három alkalmazottjának egyike rúpiára váltja dollárunkat. Turbános sofőrünk visszafelé egyfolytában azt hajtogatja, hogy neki a váltásból semmi haszna nem származott, ezért szeretné, ha másnap körbevihetne minket a városon. A győzködést megszakítva a Hugli hídjánál váratlanul az egyik pillérhez kormányozva taxiját megáll, kényelmesen pár méterre elballag, s hátat fordítva nekünk, sliccének cipzárját lerántva könnyít magán. A fuvarért igen sokat számol, úgyhogy lemondunk másnapi idegenvezetéséről.
A dhobi már az ajtóban vár, elviszi ruhánkat kimosni, darabját 4 rúpiáért. Szilárd elhatározásunk, hogy ezúttal valóban sétálni fogunk. A Shakespeare saranin felkeressük a Turista Hivatalt, de már zárva. Jókorát gyalogolunk, szemrevételezzük Kalkutta esti életét. Fagylaltot ennénk, ám az egyik tégelyben egy dermedt csótányt fedezek fel, ettől mindkettőnknek elmegy a kedve a nyalakodástól. A sokcsillagos szuperszállodák teraszán jeges whiskyt kortyolgatva jólöltözött, elegáns vendégek társalognak. Néhány méterrel arrébb a járdán rongyos alakok készítik elő éjszakai fekhelyüket.
A vacsorát a szomszédos Lytton hotel egyik éttermében, a Dynastyban költjük el. A kínai vendéglő tiszta, kellemesen hűs, a tányérok alatti papírabroszon kínai horoszkóp, a falba mélyesztett akváriumokban színes halak úszkálnak, a hangulatot apró kis bonszaifák, díszcserjék, az asztalokon vágott virágok teszik még kellemesebbé. Nagy a választék, az étlap négy oldalon sorolja fel, mit lehet inni, enni. A vacsora kiváló, a vegetable chop suey ízletes, jól esik utána az ananászlé, Attilának a sör nemkülönben. A villany itt is többször elalszik, az egyik áramszünet idején férjem épp a toalettben tartózkodik, amikor kigyúl a fény, akaratlanul is összenevetek a pincérrel.
Reggel iparkodunk a Turista Hivatalhoz, hogy befizessünk egy városnéző túrára, autózásra véletlenül sem gondolunk, elég volt az előző napi. Kalkutta most kezd ébredezni, a nejlonsátrak alatt néhol még alszanak a pokrócokba burkolózott hajléktalanok, a Múzeum előtt azonban már főzik a teát. Kéziriksások integetnek, elvinnének minket. El sem tudjuk képzelni, hogy valamelyik szerencsétlen negyvenkilós pária húzzon bennünket. A hivatal előtt már jó néhányan várakoznak, indiaiak és külföldiek egyaránt. Magányos japán lány kekszet rágcsál, egy skandináv-külsejű, markáns világjáró pofa a lányával társalog, szeplős vörösesbarna amerikai lányok a kerítést támasztják. Koldusok jönnek; csilingelő leprások. Pár rúpiát teszünk tányérjukba, cipelik magukkal bádog bögréjüket, mindenhol megszánják őket, kapnak egy kis teát vagy ennivalót.
Kezdetben főleg a buszból nézzük a várost, idegenvezetőnk szövegére – mint egy teniszmeccsen – hol jobbra, hol balra forgatják fejüket az utasok, olyan mintha bedekkerből olvasna fel, nem győzzük követni mondandóját. Míg a bádogkalyibák s az elhasználódott bérházak közt araszolunk, reménytelenül zuhog, a kocsik kaszniján, bádogtetőkön ütemesen dobolnak az esőcseppek, ablakunkat hiába próbáljuk behúzni, nem megy, a beverő esőtől pillanatok alatt teljesen elázunk. A vízfüggönyön át körvonalazódik előttünk az életteli utcák pezsgő szegénysége, a viskók, bádogkunyhók bűzében, állati sorban élő lestrapált, beteg emberek reménytelensége, a megalázó munkát végző kéziriksások pállott masszája. Mintha India az összes fellelhető rosszát ide halmozta volna fel.
Mindezek láttán kezdjük megérteni, miért tartja az idelátogatók többsége undorító és reménytelen helynek Kalkuttát. A modern történelem során nincs még egy olyan város, amelyről ennyi rosszat mondtak volna, nevezték félelmetesnek, hátborzongatónak, rémségesnek; egyesek a földkerekség legnagyobb „slum”-jának, lepusztult gettójának, a pusztulás és a nyomor poklának, a világ pöcegödrének tekintik, egy katasztrofálisan zsúfolt helynek, ahol emberek tízezrei alszanak az utcán. Számos európai és amerikai turista már az első városban eltöltött nap után rohan a repülőtérre, hogy mielőbb elmenekülhessen ebből a szörnyűségből.
Pedig a látszat ellenére Kalkuttának óriási lelke van, a várost meglepően nagyon szeretik lakói, ragaszkodnak hozzá, itt az emberi szellem áttöri a szegénység, a betegség és a túlnépesedés korlátait. Akinek van ereje hosszabb időt eltölteni ebben a városban, meggyőződhet arról, hogy Kalkutta egyáltalán nem haldoklik, sokkal inkább egy produktív, kreatív hely, tele vitalitással. Aki jobban körülnéz, megérti azt, miért akarnak ebben az annyira leszólt, becsmérelt metropoliszban élni emberek milliói. Számos bengáli költő fejezte ki csodálatát a város iránt, és mondta, hogy máshol el sem tudná képzelni életét, még a járdaszélen élő családok is hangoztatják, önszántukból élnek itt, azért, mert ezt választották.
Bármilyen hihetetlen, Kalkutta az ország egyik leggazdagabb városa, s azonkívül, hogy Nyugat-Bengál fővárosa, India kereskedelmi és kulturális központja, a bengáli kultúra bölcsője, jómódú polgárai szponzorálása révén virágzik itt a művészi élet: a képzőművészet, a festészet, a szobrászat; a város a zene és technika fellegvára, számos egyeteme és színháza van, néhány egészen kivételes építészeti remekművel is büszkélkedhet. A bengáli emberek barátságosak és humoruk messze földön híres. Ittlétünk során magunk is meggyőződhettünk róla, hogy a Káli istennőről elnevezett városnak, mely 1911-ig India fővárosa volt, létezik egy másik arca is.
A körutazás során meglátogatjuk a Párasznáth dzsaina templomokat, ahol a legnagyobb meglepetésünkre egy fehérbőrű dzsaina pappal találkozunk. Arca maszkkal takarva, nehogy akárcsak egy kis apró bogarat, muslicát is belélegezzen. A dzsainák számára minden élet egyformán szent, mindenféle kallódó, beteg állatnak oltalmat nyújtanak. India 3000 állatkórházában 600 ezer állatot gyógyítanak. Kalkutta legnevezetesebb templomában, a híres Káli templomban viszont nem kímélik az állatokat, a hívők rendszeresen kecskeáldozatokat mutatnak be a „fekete istennőnek.” A mandirral szemközt sorakozó tizenkét Siva szentély mindegyikében egy-egy lingam ágaskodik. Lent a Hugli-ghát meredek lépcsőin a folyóban fürdőzőkhöz jutunk le, tilos a fényképezés, egy félmeztelenül fürdőző nő azonnal rám szól, hogy tegyem el a gépemet. A templomok bejáratánál hibiszkusz- és tageteszfüzéreket kínálgatnak, a járdán egymás haját kurkászva közönséges arcú nők egy csoportja tetvészkedik. A busznál három kis tini kurva koldul; pár rúpiát várnak tőlünk, de mivel egy paisát sem kapnak, káromkodva köpködnek felénk.
Megtekintjük az Írók Házát, ahol a Kelet-Indiai Társaság tisztviselői dolgoztak, a Nakhoda-mecsetet, Kalkutta legnagyobb muszlim imaházát, majd az 1962-ben épült Bírla Planetáriumot, mely a második legnagyobb a világon, belső átmérője 33 méter és közel 700 embert tudnak benne leültetni. Rámakrisna és Vivekananda hindu vallásfilozófusok szentélyeit már napsütésben nézhetjük meg, aztán a 15 évig épített Victoria Memorial elé gördülünk. A hatalmas márványhalmazt olasz reneszánsz és mogul stílusa, valamint rádzsasztáni fehér makrana márványa után előszeretettel nevezik Radzs Tadzs Mahalnak is. A Viktória királynő uralkodásának emléket állító, fehér kupolás építmény 1921-re készült el, hetven évre rá, 1991-ben három „zenélő szökőkúttal” egészítették ki, melyek az esti színes kivilágításban igen látványosak.
A Victoria Memorialt követően meglépünk csoportunktól. A téren, ahol a buszunk parkol, az ellentmondásos életű bengáli politikus, Aurobindó Ghós szobra áll. A századforduló függetlenségi mozgalmának volt vezető személyisége, majd miután börtönbe vetették, szabadulása után hátat fordított a politikának, elvonult Pondicherrybe, ahol élete maradék negyven évét vallásos meditációval töltötte.
Jókora utat megspórolva, gyalogosan vágunk át a Maidanon; miközben a fűben bóklászunk nadrágunk apró kis bogáncsokkal lesz tele, fejünk fölött héják köröznek. Időnként dörög, mérges villámok cikáznak át az égen, aztán a monszunfelhőkből elered az eső, a felhőszakadás végét egy fa alá húzódva várjuk meg. Kalkutta központi parkjának helyén úgy 200 évvel ezelőtt még sűrű dzsungel volt, tigrisekkel, krokodilokkal és egyéb vadállatokkal. Amikor Clive 1757-ben bekerítette Kalkuttát, felépítette a Vilmos erődöt, az erődhöz kellett a hely, ezért kiirtották az erdőt. Ma ez a terület a Maidan, Kalkutta „mentőkötele,” büszkesége és öröme, a 3 km hosszú, 1,5 km széles, 400 hektárnál is nagyobb pázsitos zöldterületen tenisz-, krikett-, futball-, lóverseny- és rögbipályák sorakoznak. A Maidan, Kalkutta pihenőhelye, a legnagyobb városi park a világon, nagyobb, mint a Central park New Yorkban.
