A Csánakja kétszintes üzletháza főleg a külszolgálatosok igényére szakosodott. E városrészt a Maurja dinasztiát megalapító Csandragupta főminiszteréről, az Arthasásza című híres közgazdasági mű szerzőjéről, a sokak által Visnugupta vagy Kautilja néven ismert Csánakjáról keresztelték el Csánakjapurinak. A Diplomata negyedben nagyrészt követségek találhatók, ez a bevásárló hely elsősorban a diplomatáké, ennek megfelelően minden áru érezhetően drága, igazából alkudni sem lehet. Az eladók végtelen rámenősek, beszélnek egy keveset magyarul, tudnak egy kicsit oroszul, lengyelül, s valamelyest cseh nyelven is gagyarásznak. Van itt hentesbolt is, a hűtőpultban felvágottak, sápadt bőrbe töltött kolbászok, számunkra elég gusztustalanok. Mivel kevés hindu jár ide vásárolni, nem kell takargatni a húsokat, figyelemmel lenni ahimszás érzékenységükre. Érdekes módon, a hentesnél cukrászsüteményeket és üdítőket is kapni, a legízletesebbek a dobozos italok: a mangó, a lime lemon, az ananász és alma dzsúsz egyaránt 3,50-be kerül, Indiában ugyanis a legtöbb élelmiszer és ital ára maximált. Az 1,9 decis szénsavas üdítők: Pepsi Cola, Campa Cola, Thums Up, Limca, Gold Spot, Double Seven viszonylag drágák, áruk 3-4 rúpia. Ha igazán szomjasak vagyunk, ásványvizet iszunk, a műanyag palackokban árult vizekre azonban vigyázni kell, csak eredetit szabad venni, mert gyakran előfordul, hogy a kiürült palackokat összegyűjtik, és egyszerű csapvízzel töltik tele. Természetesen itt a követségek közelében ilyen veszély nem fenyeget. A szatócsboltban a ritkaságszámba menő vécépapírhoz is hozzájutunk, ám a túl vékony törlőalkalmatosság rém gazdaságtalan, hamar elfogy. A szomszédos orvosi laborba leadott székletemben még találnak néhány egysejtűt, ezért újabb gyógyszerkúrára ítélnek. Az üzletház alsó traktusában eldugott helyen szeszbolt, pultjánál mindig sokan állnak sorban. A legjobban a „rugós,” kaparós indiai whisky fogy, a hét decis söröket – Golden Eagle, Rosy Pelican, Cannon Extra Strong, Black Label, Knock out, Kingfisher, Guru, Punjab, Thunderbolt – jégről veszik ki, és újságpapírba csomagolják.
A bevásárló csarnok középen két szárnyra ágazik, a centrumban Szandzsáj Gandhi mellszobra. Szandzsáj Indira kedvenc fia volt, őt tekintette politikai utódjának, ezért igen elnéző volt vele szemben, céljai eléréséhez szabad kezet adott számára. Szandzsáj élt a lehetőséggel. Két negatív tettével a független India történelemkönyvének legsötétebb lapjaira véste be nevét. A fokozódó urbanizáció, valamint a slumosodás megállítására a nyomortanyákat egyszerűen ledózeroltatta, lakóit teherautókra pakolta, és csak több száz kilométerrel távolabb rakta le „a városképet rontó” nyomorultakat. A demográfiai robbanást pedig a férfiak sterilizálásával vélte megfékezni. Az önként jelentkezőknek tranzisztoros rádiót osztogattak, plakátok hirdették a születésszabályozás fontosságát.
A megalázó intézkedés főleg a szegényeket sújtotta. A kampány során számos visszaélés, túlkapás történt, rengeteg gyerektelen fiatalt is kés alá küldtek, sokan meghaltak a hanyagul végzett műtétek következtében. Mindkét eset nagy felzúdulást keltett, ezt követően Indira Gandhi sokat veszített a népszerűségéből, majd az 1977-es parlamenti választáson vereséget is szenvedett. Szandzsáj bronzszobrára naponta friss virágfüzért akasztanak, talán a közelben megbúvó nyomortelepen lakók hozzák, de az is lehet, hogy a környék valamelyik sokgyerekes szegény családja ápolja emlékét. Ki tudja? Választ nem kaptunk, hiába érdeklődtünk felőle. A bőséges gyermekáldást főleg a szegények tartják fontosnak, idős korukban a gyerekeiktől remélnek támogatást. Az elmúlt években némiképp csökkent ugyan a szaporodás üteme, azonban a fiatalkorúak magas aránya miatt még így is közel évi 17-18 millióval gyarapodik India lakossága. Az előrejelzések szerint, ha a jelenlegi tendencia nem változik, 2000-ben körülbelül 1 milliárd 40 millióan, 2010-ben pedig 1 milliárd 225 millióan fognak lakni az országban.
Az üzletház egyik oldalán magas törzsű fák takarásában étterem bújik meg, a másik részén apróbb boltok – majdhogynem bazárok – talpalatnyi étkezdék, tenyérnyi bisztrók, de van itt szőrme- és borbélyüzlet is. Az egyik járda sarkán kócos, ráncos ábrázatú, elkoptatott asszony ül, felhúzott térdét átkulcsolva mereven nézi az aszfaltot, már régen megbékélhetett sorsával. A területet uraló Akbar hotel, nevével ellentétben már nem szálloda, de ha a centrumból jövünk hazafelé, a hosszas magyarázkodás helyett, riksásainknak célként legtöbbször a hotelt adjuk meg. A Csánakja filmszínház előtt majdnem mindig rengeteg ember áll sorba, ádáz küzdelem folyik a jegyekért. Most is óriási a tömörülés, valami szuper filmet vetítenek. India a filmgyártásban a világranglista első helyezettje, évente több mint 800 filmet forgatnak. Noha láttunk már művészi indiai alkotást is, mézes-mázos, élettől elszakadt filmjeik nem nyerték el tetszésünket.
A Csanakján jövet-menet be-betérünk kedvenc helyünkre, a Nirula’s-ba. A tipp-topp berendezésű fagyizóval egybekapcsolt önkiszolgáló étterem ringlispílként körbejáró forgóajtaja sohasem áll meg, a vendégek állandóan cserélődnek. A konyhában tornyos sapkájú szakácsok, kukták sürögnek-forognak. Fonott garnitúrák, zöld növények teszik hangulatossá a helyiséget. A kirakatüvegen túl szökőkutak, a vízfátyolon át egy mesterséges medencébe ívelten spriccelő vízsugár, nemcsak a növényeket permetezi, jut belőle a sétálóknak is. A vendégeknek digitális hívószám jelzi, mehetnek az elkészült ételért. Hatalmas adagokat adnak megfizethető áron, bár nem kóstoltuk főztjüket, bizonyára ízletes lehet, mert soha sincs üres asztal. Családok jönnek gyerekestül, szerelmespárok, barátok térnek be, jómódúnak látszanak valamennyien. Egyensapkás, kötényes legények szedik le, tisztogatják szüntelen az asztalokat. Van mit törölgetniük, hisz az indiaiak európai szemmel nézve elég csúnyán esznek, evés közben az ételt szanaszét potyogtatják. Főleg a rizzsel vannak bajban, mivel nem szoktak és nem is szeretnek evőeszközzel enni. Minket azonban csak a fagylaltok érdekelnek, állandóan 21 féléből választhatunk. Attila leginkább a kacifántos nevűeket kóstolgatja végig, én viszont hűségesen kitartok a csokoládés mellett. A selymes tejszínes nyalánkságot többféle finomsággal dúsítják, ízesítik gyümölccsel, étcsokoládé darabkákkal, vagy grillázs szilánkokkal, talán ez utóbbi ízlik a legjobban. A rózsaszínű Gulabot, a fehér Kewrát, a vajas ropogóst nem tudjuk mihez hasonlítani, eddig sohasem ízlelt aromákkal, zamatokkal ismerkedünk. Az emeletes adagokat a ressre sült ostyákra hagyományos fagylaltkanállal tornyozzák fel. Amint végzünk az első adaggal, már fordulunk is vissza repetáért.
Napi programunk harmadik stációja a Szarodzsini piac, mely, mint torkos medvét a lépes méz, csábít bennünket. A Szarodzsini magját apró kis boltok, betonüzletek karéja alkotja. A szabók lábhajtásos Singereken pedáloznak, kezük alatt villámgyorsan fut az anyag. Az arany és ezüst ára a palatáblákon gondosan felírva. A bengáli süteményes boltban kókuszos visnumurtik, mézédes halvák, rizsfelfújtak, firnik, szirupban úszó dzsallebik, raszagulák, pereckék, kardamomos túrógolyók, pudingok, gyümölcs-szandesek, elképesztően édes, szénhidrát dús ételek, ám a helybéliek, reggeltől-estig élvezettel nassolnak, az indiaiak imádják az édes falatokat, talán ezért is híznak el idősebb korukra a fiatalon még nádszál karcsú hölgyek.
Körös-körül bódék és standok szövevénye, a hátsó fertályon, a hosszan elnyúló piacon soha nem ízlelt gyümölcsökkel ismerkedünk. A papaja finom, ám a csupa mag gránátalma és az édes csiku nem nyeri el tetszésünket. Egy tucat banán 12 rúpia, érdemesebb azonban estefelé venni belőle, mert akkor odaadják a feléért is. A tisztára mosott zöldségek választékából csupán a tökből vagy hatfélét számolunk össze. A zöld levelűeket szüntelenül vízzel locsolják, fröcskölik, nehogy elfonnyadjanak, a gumósakat nagy kádakban sikálják tisztára, egyetlen darabon sem maradhat koszfolt. Laldzsínak ez a piac a bevásárló területe, a sajtárusnál szerzi be az indiai túrót, a csénát, a panírnak nevezett sajtot és a tisztított vajat, a ghít, a fűszeresnél pedig jobbnál-jobb ételízesítőket, maszalát vásárol. Öt-hatéves kulik csatlakoznak hozzánk, ajánlkoznak teherhordóként, öklömnyi arcukat ránk emelve, kíváncsian és kitartóan záporozzák felénk kérdéseiket. Ha arra gondolok, hogy szerencsétleneknek játék helyett munka, alázkodás jutott, bizony összefacsarodik a szívem, ám látván életrevalóságukat sajnálkozásom hamar elszáll; ezek a pici gyerekek oly életképesek, hogy a jég hátán is megélnének. Legszívesebben ölbe kapnám valamennyit.
A követség mögött kettéválik az út, mindkét ága a Niti margba torkollik. Hajnalonként kocogók róják itt a köröket. A bokroktól-bozótostól nem látszik a nyomortanya, a kátránypapírral fedett kunyhók alig vehetők észre. Spórolva lépteinkkel, mi többnyire a követség hátsó bejáratát használjuk. E hátsó fertályon dolgoznak és laknak külképviseletünk indiai alkalmazottai. Szüntelenül zúgó gépeivel, surrogó centrifugáival itt működik a mosoda. A kiteregetett ruhák, ha nem zuhog, gyorsan vasalásra készek. Most látunk először kötélen száradó ruhákat, a mosott holmikat India-szerte a fűre, vagy a földre terítik. Bármikor jövünk erre, Badri bácsi, a fődhobi mindig vasal, amint meglát minket, mindkét keze namasztéra lendül. Ez kedves öregúr nem sértődős ember, érti a tréfát. Egy alkalommal ugyanis botor nyelvbotlásomnak köszönhetően véletlen Bandar, vagyis Majom bácsinak szólítottam. Szégyelltem a dolgot, ám a kisöreg bölcsen legyintve jelezte, nem történt semmi. Az eset fültanúja, Laldzsí szakács viszont igencsak viccesnek találta az esetet, percekig a hasát fogta nevettében. Azóta, ha Badri bácsit látom, mindig ez a történet jut eszembe.
A követséget most nem vékony hinduk, hanem mokány nepáliak vigyázzák, az egyik különösen szimpatikus. A park friss zöld pázsitja tökéletesen gondozott, a fű mintha szálanként lenne megfésülve. A kékeszöld medencében nyugodt víztükör feszül. A fasor maszkulin pálmáinak levelei, mint felcsapó lángok hajolnak szerteszét. A kerítés mellett a szerelmes párokként egymásba fonódó terebélyes fák tövében sötétrózsaszín leánderek nyílnak. A diplomaták emeletes házai derékszögben kapcsolódnak egymáshoz, a szalonok nagy táblás üvegein át jó kilátás nyílik a szabadba. Az épületek mögött parányi konyhakertekben a diplomatafeleségek hazai zöldségeket termesztenek. A park jobb szögletében áll a nagykövet rezidenciája, vele egyvonalban pedig a követség épülete. A délszaki bokrok, fák lábánál tipikusan magyar virágokat fedezünk fel. A parkból az Egyiptomi Követségre látni, kék kupolái egy óriási adag rumos szilva fagylaltra emlékeztetnek. A sarkon túl, a Niti marg jobb oldalán hosszan elnyúlva a Néhru park húzódik. A park sűrű zöldjét lilás, pirosas virágú bokrok, mohás sziklák díszítik, olyan az egész, mint egy óriási vászonra pingált impresszionista festmény.
Ha épp nem csavargunk a városban, akkor Laldzsí pontban háromkor szervírozza elénk az ebédet, az étel elkészítéséhez elég neki egy bő félóra is, ezalatt viszont nincs megállás, mintha nyolc keze lenne, egyidejűleg darabol, hámoz, szeletel, aprít, főz, abál, pirít, párol, süt, ízesít, kavarja az ételt. Csuklójának karperece géppuskasorozatként koppan a vágódeszkán, keze alól megvadult hagymadarabok kelnek önálló életre. Nagy összevisszaságban kések, fazekak, villák hevernek szanaszét, míg a tágas konyhában töltött kacsori vagy rántott pakora készül, mozgásba lendül minden használati tárgy. Az egész legjobban egy felgyorsított burleszkfilmhez hasonlít. Mire barátaink, a konzul és felesége megérkeznek a munkából, ripsz-ropsz finomabbnál-finomabb falatok kerülnek az asztalra. Mióta itt vagyunk, ismét kiélheti magát az öreg, hamisítatlan indiai étkeket készíthet. Persze ízletesen főzi a magyaros ételeket is; tud kenyeret sütni, remek a paprikás krumplija és ropogós uborkát kovászol. A követségen töltött évek során ráragadt egy kis magyar tudás, az első alkalommal nem akartunk hinni a fülünknek, amikor reggeli előtt „Kérsz bundás kenyér?”- kérdéssel fordult hozzánk.
Kedveljük Laldzsít, optimizmust sugárzó lényét, határozott fellépését, egész habitusát, párja nincs egyéniségét. Szemében örökké kópés mosoly bujkál. Főzés közben, míg néhány fogást igyekszem ellesni tőle, könnyen megered a nyelve, beszélünk mindenféléről, politikáról, családról, időjárásról, az itteni szokásokról. Nevetve ismeri be, hogy rossz hindu, már régóta nem tartja be vallásának előírásait, teljesen asszimilálódott a követség által diktált életformához. Elveti a kasztrendszert, lelkiismeret furdalás nélkül fogyaszt húst, és alkalomadtán nem veti meg a szeszes italt sem. Három gyermeke közül kettő kirepült a családi fészekből, sőt két unokával is dicsekedhet. Fiával sok baja van, nem szeret dolgozni, mint más a dhotiját, állandóan váltogatja munkahelyeit. Kisebbik lánya még nem kelt el, Indiában drága mulatság a lányok férjhez adása. Felesége sajnos beteg, elméje elborult, a megtermett kövér asszony nem csinál semmit, naphosszat fekszik, heverészik. Jól érzi magát itt a követségen, elégedett a sorsával; van lakása, betevő falatja, biztos állása, őszintén ragaszkodik a memszábhoz és a száhibhoz, ami nem meglepő, hiszen családtagként bánnak vele.
A legnagyobb varázsa a közös étkezéseknek van, élményt jelentenek számunkra az együttlétek, úgy várjuk mindig, mint a róka a kis herceget. Jól érezzük magunkat, Melinda és Feri őszinte vendégszeretete maradásra késztet. Legszívesebben megdupláznánk napjainkat, ám az idő kegyetlenül rohan, egyre jobban sürget, késztet az indulásra. Újra megírjuk úti beszámolónkat, Iszlámábád óta ugyanis nem adtunk hírt magunkról. Akár lazsálhatnánk is egy kicsit, hisz a számunkra összegyűjtött újságcikkek alapján még csak Iránban járunk. Mi azonban lelkiismeretesen rójuk sorainkat.
Már összepakolva, indulásra készen állunk, amikor hirtelen eszünkbe jut, hogy még be kell szereznünk a visszaútra szóló török és iráni vízumot. Mivel barátunk jóvoltából mindkét követségen különleges elbánást élvezünk, a máskülönben bürokratikus ügyintézés jelentősen lerövidül, a kért engedély beszerzése mindössze két-két utunkba kerül. A török vízum 900 rúpiát kóstál, az iráni viszont itt is ingyenes. A pecsétek birtokában akár indulhatnánk is hazafelé, a mi utunk azonban még kelet felé visz.
