Lassanként alkonyodik, jelentősebb település nincs a környéken, ám az úton egyre többen vannak, feltehetően társaink is a GT Roadra igyekeznek. A Hindusztán északi részét átszelő országút - mely Rudyard Kipling szerint „a hindu világ gerince;” vagy, ahogy az indiaiak mondják: „India nagy ütőere” - egy olyan életfolyam, melyhez hasonló nincs még egy a Földön. Nem hiába tartottam tőle, ezúttal is esti vezetésre kényszerülök, „India artériáját” csak naplemente után érjük el.
Az út szélén pihenő fiatalemberektől többször is megkérdezzük, milyen messze lehetünk a Bodh Gajái elágazástól, ha nem lennénk fáradtak, a válaszokat érdemes lenne statisztikailag kielemeznünk, mert ahány sofőr, annyiféle becslést hallunk. A legfurcsább az, hogy minél közelebb érünk az elágazáshoz, annál nagyobb távolságot saccolnak. Pedig kizárólag truck vezetőket kérdezünk, nekik aztán igazán illenék tudni, hiszen erre járnak nap, mint nap. A becslési pontatlanságot valószínűleg az időfaktor okozza, ha a kérdezett személy utoljára ideális úton járt errefelé, nem volt semmilyen akadály, ami miatt araszolnia kellett volna, akkor ténylegesnél kevesebbet mond, ha viszont ellenkező irányból, forgalmi dugóban érkezett, vagy netán baleset hátráltatta előrejutását, akkor sokkal nagyobbnak ítéli a távolságot. Térképet fölösleges mutogatnunk, itt nem használnak ilyet, ez amolyan úri huncutságnak számit.
A GT Roaddal nincs szerencsénk, felfordult Taták kiömlött rakományai emelnek akadályt, az egyikről hatalmas mennyiségű drót került az útra, a sötétben úgy néz ki, mintha feltekert drótkerítés lenne, egy másik a gyümölcsszállítmányát hagyta el, a rengeteg narancs levétől édesen totyogóssá vált az aszfalt. Az ilyen malőrökből egy is elegendő ahhoz, hogy tökéletes dugó alakuljon ki. Lassú mozgásnál pedig megnő az idő, s relatíve a távolság is. Ez az oka annak, hogy sehogyan sem akarunk Bodh Gajába érni. A Peshawart Kalkuttával összekötő utat az 1800-as évek közepén a britek modernizálták. Akkoriban csak falusi szekerek jártak rajta, ma viszont a néhol csak 16 láb, azaz kb. 5 méter széles GT road egyike a világ legszennyezettebb útjainak. De nemcsak az út minősége borzasztó, hanem a rajta közlekedő, egymást érő tehergépkocsiké is, gumijaik simára kopottak, fékjük majdhogynem működésképtelen. A kipufogókból ömlik a kékesfekete füst, elfogyasztva minden oxigént, fojtogatja a tüdőt. Fogcsikorgatva vezetve, végül sikerül túlmennünk a keresett elágazáson. Szerencsére egy útszéli étkezdénél a vacsorázó pilóták végre a helyes irányba igazítanak. Hálásan namasztézunk.
Az egész napos erőltetett menettel mindössze 563 kilométert tudtunk megtenni, ám a körülményeket figyelembe véve ez egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény. Bodh Gajába éjfél felé érünk, azonnal beesünk az első utunkba kerülő turistaszállóba. Éjjeli menedékünk neve a hely szelleméhez illően Tourist Bungalow Sidhartha Vihara. Szerzetesi egyszerűségű szobánkban Attila előzékenyen ajánlgatja a szúnyoghálót, de mindketten azonnal leteszünk róla, amint a szekrényből elővett hálóból egy vemhes patkány ugrik ki, s rohan el a fürdőszoba felé ijedten. Hogy melyikünk lepődött meg jobban, a patkány vagy mi, nehéz eldönteni. Biztos, ami biztos, férjem éjszakára mind a fürdőszobát, mind a szekrényt gondosan bezárja. Ettől eltekintve viszont elégedettek lehetünk szállásunkkal, még akkor is, ha a buja növényzetű kertben, a pompás környezetben csak másnap gyönyörködhetünk. Türelmetlenül alszunk, legszívesebben már pirkadatkor indulnánk megnézni a buddhista szentélyeket, sztupákat.
A kis falu szokásos életét megzavarva, általános feltűnést keltünk a begördülő Subaruval, ám az első meglepetésükből felocsúdva a koldusok s az önjelölt idegenvezetők hamar észbe kapnak. Kísérőként egy kisfiú mellett döntünk, kinézetre nemigen lehet több 7 évesnél, ám ismeretanyaga bámulatos, az általa elmondottakat a bedekkerek mindenben igazolják, tárgyi tévedést sehol sem követ el. Segítségét néhány rúpiával köszönjük meg. Később - miután elbúcsúzunk tőle - látjuk, amint a nagyobb gyerekek bántalmazzák, valószínűleg nehezményezik, hogy neki sikerült megszereznie minket.
Bódh Gaját sokan a buddhizmus Mekkájának tartják, hisz e szent helyen egy fügefa (hindiül pipal) árnyékában érte el a tökéletes bölcsességet Gautáma Sziddhártha. Az előzőleg nagyvilági életet élő hercegnek sikerült felülkerekednie önmagán, legyőzve földi vágyait, Buddhává vált. A fügefát - melynek latin neve ficus religiosa vagyis tiszteletben álló füge, a szanszkrit pedig bodhadruma, azaz a teljes bölcsesség fája - a buddhisták bodhifának, a megvilágosodás fájának vagy samjak sambodhinak, azaz a tudás fájának hívják. A fáról már a kínai buddhista utazó, Hszüan Cang is említést tesz, mint írja, Buddha életében a fa mérete a 100 méter magasságot is meghaladta. Az eredeti bodhifát állítólag Asóka vágatta ki megtérése előtt, ám a legenda szerint, amikor a buddhizmus kezdett elterjedni, fia, Mahinda herceg, a szent bodhifa egy sarját Sri Lankára vitte, és később az ott szárba szökkent fa magoncát hozták vissza Bódh Gajába, azaz a mai fa az eredetinek egyenes leszármazottja. A fát gondosan ápolják, mert úgy tartják, hogy a buddhizmus csak addig maradhat fenn, ameddig e fa életben van. A sárgásfehér törzsű, sötétzöld lombkoronájú fa alatt a Vadzsraszilának vagy Gyémánt trónusnak nevezett vörös homokkő lap jelzi a helyet, ahol egykoron Gautama ült meditálva, az ágakon az imádkozó zarándokok színes ruhadarabjai sorakoznak. Azt mondják, hogy a csillogóan fényes, rezgő leveleken Buddha arcának rajzolata látható, mi azonban csak az árusoktól vásárolt lepréselt leveleken fedeztük fel Gautáma golyóstollal kihúzott arcvonásait.
A település központjában pompás templomok, kolostorok magasodnak, a világ valamennyi jelentősebb buddhista szervezete - burmai, japán, thai, tibeti, kínai, bhutáni - képviselteti itt magát. Méreteivel valamennyi közül kiemelkedik a japánok által épített monumentális Buddha szobor, melyet 1989-ben a XIV. Dalai Láma avatott fel. A tibeti kolostor 1938-ban épült, belsejében található a Dharma Chakra, vagyis a törvény kereke, amelyet imádság közben háromszor kell megforgatni a bűnök megbocsátásért. A thai templomban apró gyerekek imát mormolnak, a monk azonnal figyelmezteti azt, aki nem figyel eléggé.
A legrégebbi és leghíresebb műemlék az 54 méter magas, gúla alapú, harangot formázó sztupával koronázott Mahabódhi Nagytemplom. A templomot háromméteres Asóka korlátok veszik körbe, rajtuk a faragások buddhista történeteket ábrázolnak. A szentélyben a bejárattal szemben, Buddha aranyozott szobrát friss virágkoszorúk díszítik. Egy felső kamrában anyjának, Májá Dévinek a szobra áll. Az udvarban a zarándokok által emelt kecses sztupák láthatók, délre sima víztükrű, csendes, lótusszal borított tó feszül, egykor Buddha gyakran megmártózott itt. A templomot számos hindu zarándok is felkeresi, ugyanis Buddhát Visnu egyik „avatarájának,” vagyis inkarnációjának tekintik.
Bodh Gaja után szívesen megnéznénk a közeli Patnát is, azonban a reggeli újságok „lebeszélnek” tervünkről, a híradásokból értesülünk arról, hogy a város utcáit pestises vaddisznók özönlötték el, s a rendőrök - félvén a fertőzéstől - halomra lövik a beteg állatokat.