Nagyobb térképre váltás
Frissen készült úti programunkkal, ötnapos lebzselés után kerekedünk fel. A Dzsamunán nehezen vergődünk át, pedig a folyón átívelő nyolc forgalmi sávos híd a legszélesebb Indiában. Jó darabig összevissza furikázunk, ugyanis felüljáró-építés miatt térképünknek nem sok hasznát vesszük. A nagy felfordulásban még a helybéliek sem mindig képesek eligazodni. Gaziábádnál az út menti építési területen hamarjában összeeszkábált kalyibákban emberek százai telepedtek meg, az egyik előtt terhes kismama eteti gyermekeit. Csúnya, ragyás az arca, ám a mellei gyönyörűek, karján ülő apró csemetéje félálomban szopja a szabadon hagyott csecsbimbót.
Úgy terveztük, Mozarábád felé megyünk, a sok elterelés miatt azonban elveszítjük a vezérfonalat, és kisebb falvakon áthaladva, mintegy 15 kilométer kerülővel a GT roadon kötünk ki. A történelmi útra nem lehet panaszunk, elég jó minőségű, a kerékpárosokra és a buszokra viszont annál jobban kell figyelnünk. A Gangesz és a Dzsamuna doabján (a két folyó közti termékeny területen) Aligárh felé igyekszünk, ám hiába „futunk” a monszun elől, többször is utolér bennünket. Aki teheti, elbújik a szakadó eső elől, a leálló tehergépkocsik fedezékében emberek tucatjai kuporognak, a csatornázáshoz odakészített hatalmas betoncsövekből menedéket kereső kecskék, szamarak társaságában villogó szemű indiaiak néznek ki ránk. Mivel ablaktörlőnk nem győzi szusszal, a vízfüggönyön át pedig olykor semmit sem látunk, kénytelenek vagyunk mi is félreállni. Nagylombú fák alá húzódva, hol egy banjan, hol egy akácia takarásában lelünk védelmet.
Aligárhban kriminális minőségű mellékúton, pocsolyákon áthajtva, kocsisorba ékelve, egy dzsipet követünk. A terepjáró platójáról egy sovány fiatalasszony az út fölé hajolva hány, sápadt arcáról, megkínzott szeméről látom, nagyon rosszul lehet. A szélvédőnkre csapódó sárgás hányadéktól engem is elfog a hányinger, az öklendezéstől ölembe peregnek könnyeim. Indiában sajnos nincsenek bypassok (elkerülő utak), a forgalom minden esetben a városok centrumán, a legzsúfoltabb részeken megy keresztül, ha javítják a főutat, ami elég sűrűn fordul elő, a kocsikat szűk sikátorokba terelik. Most is ez történik, úgyhogy férjemnek van ideje elmélyedni útikönyvünkben. Onnan tudjuk meg, hogy e tájékon találhatók az iszlám mozgalom gyökerei, Aligárh és Laknau azok a helyek, ahol a múlt század közepén a muszlim öntudat kialakult. Különleges elbánást követelve, először csak a brit hadseregben szolgáló muzulmán katonák kezdték hangoztatni különállóságukat, később viszont a kulturális identitás is oly mértékben megerősödött, hogy 1873-ban Sir Sjed Ahmed Khan itt Aligárhban oxfordi mintára megalapította az első muszlim egyetemet.
A Kanpur előtti utolsó jelentősebb település Kannaudzs, valamikor a Gangesz partján feküdt, ma a folyó már több kilométerrel délebbre folyik. Évszázadokon keresztül volt India hindu fővárosa, az egykori pompás templomokból, pazar palotákból mára csak romok maradtak. Sötétben érünk Uttar Pradés állam ipari központjába, a szipoj lázadás leverését követő megtorlásoktól hírhedt Kanpurba. A város fölött sűrű szmogfelhő lebeg, részben a járművek kipufogógázai, részben az esti vacsorához gyújtott tüzek eredményeképpen. Hiába húzzuk fel sebtiben valamennyi ablakunk, így is csípi szemünket a maró füst, ráadásul áramszünet miatt koromsötét minden, csak a kocsik lámpái világítanak. Az esti város nem kelt bennünk jó benyomást, sok látnivaló egyébként sincs, kivéve az 1857-es felkelést követő mészárlás emlékére emelt templomot.
Elég keservesen lelünk szállodára, de végül nem lehetünk elégedetlenek, mert végetér az áramszünet, a kocsit biztonságosan el tudjuk helyezni, s a hotelban is viszonylag jó a helyünk. Áramszünet ide, áramszünet oda, valahányszor elhagyjuk szobánkat, takarékossági okokból a légkondicionálást azonnal lekapcsolják. Akkor sem jönnek zavarba, ha magunkkal visszük a kulcsot, ugyanis a szobák kívülről is áramtalaníthatók. Esti sétánk nem sokáig tart, már a bazársor elejéről visszafordulunk. A csótányos étteremben nincs kedvünk megvacsorázni, sőt leülni sem, ragad a szék, ragad az asztal, a legyek pedig elviselhetetlenül pimaszok. Ilyenkor monszun idején oly erőszakosak, hogy egyszerűen nem lehet őket elzavarni, ha mégis sikerül ráijesztenünk valamelyikükre, a következő pillanatban többen is pályáznak a helyére. Egyedül a cukrászda kirakatába kitett óriási gitár formájú tulitarka torta köti le figyelmünket, ilyet még életünkben nem láttunk. Visszafelé meg kell várnunk a vonatot. Az indiaiak semmibe veszik a sorompót, átbújnak alatta, átdugják a biciklijüket és mennek tovább, csak az marad ott, akinek sehogyan sem fér át a járgánya. Meg mi. Reggel tisztára mosott kocsival egy kicsit kóválygunk még a városban, többszöri útbaigazítás után, végül egy másik sorompónál kötünk ki. Körülbelül fél órát rostokolunk, ugyanis a Subaru túl magas.
Nagyon meglepődünk, mert a városon kívül csaknem kihalt az út, hirtelen nem tudjuk mire vélni a dolgot, fogalmunk sincs róla, vajon mi történhetett, de az útpadkára húzódott, ácsorgó teherautók láttán hamarosan rájövünk, hogy a pilóták most tartják első nagy sziesztájukat. Ahová csak nézünk, kocsikban és kocsik alatt, elfáradt sofőrök és rakodók pihennek, az élelmesebbek árnyékban heverészve húzzák a lóbőrt, néhányan falatoznak. Ki kell használniuk a pihenésre szánt időt, mert a következő nagy szieszta 13 -14 óra közé esik. Kis idő elteltével mintegy varázsütésre, egyszerre pattannak talpra, s az eddig üres út egyik pillanatról a másikra megtelik imbolygó, pöfögő Tatákkal, Ashok Leylandokkal.
Laknauig az alig 90 kilométeres utat, a jó tempó ellenére is közel három óra alatt tesszük meg, hiába iparkodtunk, a csaknem másfél órás kanpuri totojázást nem tudjuk behozni. A Kanpurtól északkeletre fekvő Laknauban már lenne mit szemrevételeznünk, de a kertek városán, mintha egy óriási hurkatöltőben lennénk, úgy nyom át minket a gépjárműfolyam. A kaotikus forgalom miatt egyszerűen képtelenek vagyunk a „ringből” kiszállni. Csak a kocsiból tudunk egy szempillantást vetni a remekbe szabott pályaudvarra. De a koccanás veszélye miatt nem maradhatunk, vagy parkolót keresünk, vagy minél előbb ki kell jutnunk innen. Ez utóbbi mellett döntünk, annál is inkább, mert a megveszekedett forgalmon kívül gyötrő hőség zúdul ránk a kocsiban. A főútról jobbra szeretnénk kanyarodni, ám a nagy ívben való befordulás elég nehéz manővernek bizonyul. Feltartóztathatatlanul jönnek minden irányból a gyalogosok, a járművek, gyengébbek és kevésbé sérülékenyek, közös bennük a nagyfokú kockáztatási hajlam, valamint, hogy mindent az utolsó pillanatra bíznak, csak akkor próbálnak elugrani vagy rántják el a kormányt. Az utcai kommunikálásban fontos szerepet játszik a kézjelzés és a duda. A kézjelzést többnyire a mögöttes járműnek szánják, aki számára ez majdhogynem kötelező érvényű, még akkor is, ha az informális jelzést nem tudja figyelembe venni. Egyenrangú pozícióban a kézjelzés és a hangjelzés mellett elsősorban a reflex, na meg a merészség dönti el, kié legyen az elsőbbség.
Városban, a sűrű forgalom és a gyakori sebességtörők miatti lassú haladás szinte megakadályozza a súlyosabb baleseteket, de a sok horpadt kasznijú, törött lámpájú járműből ítélve annál több a koccanás. Persze nemcsak a kocsik ütköznek egymásnak, veszélyforrásként ott vannak a kerékpáros riksák, a targoncákat, kordékat húzó-toló emberek is, akik elhaladtukban rendesen meghúzzák az autók oldalát. Az indiai észjárás szerint tulajdonképpen nem szabadna idegeskednünk, sőt lóerőink alapján akár erőszakosabbak is lehetnénk, de a biztosítatlan kölcsön-kocsi visszatartó erő, igyekszem minimalizálni kockázatomat. Mivel a baloldali ülésből nem látok rendesen hátra, kérem férjemet, az itteni kézjelzés-szokásokhoz alkalmazkodva ő tájékoztassa közlekedési partnereimet. Az egész macerához azonban nincs nagy hajlandósága, így nem csoda, hogy kelletlen, kifejezéstelen karjelzései nem elég világosak és érthetőek az indiaiak számára. Barátságtalan magatartása annyira felbőszít, hogy mérgemben megállok a Subaruval, s vészvillogóra kapcsolva, nem törődöm mások érzékenységével, sőt azzal sem, hogy megállásommal még nagyobb dugót okozok. A dudakoncert hangját túlharsogva, pergő nyelvvel illetem szemrehányásaimmal páromat. Sikerül Laknau kellős közepén alaposan összevesznünk. Bosszúságom a városból kiérve sem akar csillapodni, ezért úgy döntök, nem megyek tovább. Még morgolódom egy kicsit, de ez már csak olyan tessék-lássék, végtére a pihenő sem jön rosszul, hiszen a java még csak ezután következik. A rövid kikapcsolódás arra is jó, hogy megbékélve egymással, megnézzük, mit ír Laknauról bédekkerünk.
A főleg muszlimok lakta, közel kétmilliós város mindössze 79 négyzetkilométeres területen fekszik, ami alig több mint hetede Budapestnek. A Gomti folyó partján elterülő közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központ a XVIII. században a perzsa Avadh navadjainak fővárosa volt. A mogulok hatalmának hanyatlása után teljesen kisajátították a várost, az előző uralkodóhoz hasonlóan mecseteket, palotákat létesítettek és felépítették a híres Rezidenciát. A mai Laknau városképének kialakítója, Aszaf-ud-Daula, a művészetek és a gyönyörű kurtizánok patrónusa volt. A krónikások szerint az ötödik, utolsó naváb vezír lusta, élvhajhász ember lévén már szinte kizárólag a háremével törődött, teljesen elhanyagolta vezetői teendőit. Figyelmét még akkor is a sakkozás kötötte le, amikor 1856-ban a britek megszállták Laknaut, szinte észre sem vette, hogy megfosztották trónjától. Az Avadh naváb vezírek bukásáért, a neves író, Prémcsand Laknau lakóit is felelőssé teszi, Sakkjátékosok című könyvében így ír róluk: „Lehettek kicsik, nagyok, gazdagok vagy szegények, egyedül az érzéki örömökkel törődtek. Egyesek a zenét és a táncot részesítették előnyben, mások az ópiumszívás örömeinek hódoltak.” A brit megszállást követő évben kitört a szipoj lázadás, Laknaut megostromolták a felkelők, a véres harcok nyomait ma is őrzi a romos Rezidencia.
Áll itt Laknau közelében egy 150 éves mangófa, melyről azt mondják, hogy mint a legöregebb Dasszeri mangófa, az összes Dasszeri mangófa anyja. A hindu mitológiában a szerelem és odaadás szimbólumaként emlegetett mangót több mint 4000 éve termesztik Indiában. Virágait a Holdnak szentelik, fáját halotti máglyákhoz használják, s mivel úgy tartják, hogy a mangófák minden születéskor új leveleket hajtanak, azt a házat, melyben fiú születik, mangólevelekből font koszorúval díszítik fel. A szájhagyomány szerint Siva kézfogóját Párvatival – a „Hegy lányával” – egy mangófa alatt tartotta; egy másik legenda meg azt meséli el, miként került át a mangó Srí Lanka szigetéről Indiába. Amikor Hanumán, a majmok királya Ráma isten üzenetével fáról-fára ugrálva, a barázdában született királylányhoz Szitához tartott, elfáradván egy mangófán pihent meg. Az édes gyümölcsöknek nem tudott ellenállni, miután fogyasztott belőlük, a magokat a tengerbe dobta, s azok a hullámokkal eljutottak Indiába, ahol gyökeret eresztettek.
A National Highway 28-as út Laknautól keletre egyre szegényebb vidéken kanyarog, útközben már nem tudunk üdítőt vagy ásványvizet vásárolni, errefelé a tejes teát vagy a cukornádból sajtolt édes szirupot isszák. Barabanki után a Rámszancsi Ghát felé a Káljáni folyót keresztezzük. Mohammadpurt követően egyszer csak Faizabadban találjuk magunkat, ebben a városban székeltek Laknauba költözésüket megelőzően Avadh navábjai. Számos műemlékével hiába csábít, a Laknautól körülbelül 100 kilométerrel keletre fekvő muszlim városban nem kívánunk megállni. Mára elegünk van már a tolongásból, a piszkos, bűzös helyet igyekszünk minél előbb magunk mögött hagyni.