A Diplomata negyed széles útjain lényegesen könnyebb a vezetés. A Tughlak road-ról hamarosan a Sri Aurobindo margra fordulunk. Jobbkéz felől Szafdarzsang mogul nagyvezír síremléke, valamint a róla elnevezett repülőtér, ahol 1980 nyarán egy próbarepülés közben Szandzsáj Gandhi halálos balesetet szenvedett.
Az impozáns Szafdarzsang tombbal átellenben, ápolt parkban bújik meg Indira Gandhi rezidenciája. A tágas, finom ízléssel, elegáns bútorokkal berendezett szobák falain fotók, festmények idézik a múltat. Dolgozószobájának, társalgójának, hálójának minden tárgya rá emlékeztet. Az egyik helyiségben üvegvitrinekben két halványsárga szárija látható, az egyik mennyasszonyi ruhája volt, a másikat meggyilkolása napján viselte, ez utóbbin barna foltok őrzik a halálos lövések véres nyomait. Az udvaron rejtett mikrofonokból Indira beszél hozzánk, hangja halkan szól, mintha csak a túlvilágról küldené üzenetét a kemény politikusasszony. Rövid időre megállunk emlékművénél, amelyet daliás szikhek vigyáznak. Szikh őrök voltak azok is, akik az életét kioltották.
A Delhi centrumát elkerülő autópályán, a Ring roadon modern városrészeket hagyunk magunk mögött, a Defence Colony, a Haus Khas, a Green park lakói jómódú polgárok, a pazar villanegyedek remekbeszabott házait réztáblák, kopogtatók, rézcsöngők, gömblámpák, díszes ruhába öltözött csaukidárok teszik hivalkodóvá. A városszél felé közeledve aztán megszaporodnak a nyomortanyák. A főváros lakosságának közel egyharmada igen nagy szegénységben, összetákolt viskókban, engedély nélkül épített bódékban él. A 70-es években Szandzsáj Gandhi bulldózerekkel keresett megoldást, így kívánta eltüntetni szem elől a szegénység eme mementóit, ezzel azonban semmit sem oldott meg, csupán a szőnyeg alá söpörte a problémát. Delhi másik nagy gondja a hajléktalanok elszállásolása, legtöbben Ó-Delhiben a vasútállomás közelében ténferegnek. Elhelyezésükre 1991-ben 17 centrumot hoztak létre, melyekben 125 ezer embernek tudnak éjszakai szállást nyújtani. A ventillátorokkal felszerelt, este héttől reggel hétig nyitva tartó hajléktalanközpontokban igyekeznek kultúrált körülményeket teremteni a rászorultak számára, rendszeresen takarítanak, s naponta több mint százezer lepedőt mosnak tisztára. A szállásért jelképes összeget, mindössze 1,50 rúpiát kérnek.
A Kutab Minár iránytűként mutatja az utat, azonban mielőtt még betájolnánk magunkat, betérünk egy csodaszép, sok kupolás hindu mandirba, ahol korábban Indira Gandhi is gyakran megfordult. Ha nem lenne annyi légy, a tiszta kockakőről akár enni is lehetne. Az egyik szentélyben fiatal hindu asszony fekete lingamot simogat, körülötte kis tálkákban áldozati ételek, mécsesek, virágkoszorúk.
Az indiaiak körében a fallikus szimbólum a Siva-kultuszból eredeztethető, a lingam mindennapos rituális imádata először a védikus kort megelőző Indus-völgyi társadalmakban jelenik meg. A lingam-imádatot megmagyarázó mítoszok a későbbi eposzokban tűnnek fel. A Mahábháratában a bölcs Upamanju a teremtés szimbólumaként a lingamot és a jonit jelöli meg, s a legfőbb istent, a lingammal jelképezett Sivát tekinti a világ teremtőjének. Egy korábbi legenda szerint Brahmá, a teremtő és Visnu, a védelmező egyszer azon kaptak hajba, vajon melyikük a hatalmasabb, melyiküket kell teremtőként tisztelni. Mikor már kezdett eldurvulni a vitájuk, a földből hirtelen egy hatalmas, izzó hengeres tűzoszlop nőtt ki előttük. A látványtól annyira meglepődtek, hogy – vitájukat elfeledvén – a fény-nyaláb gyökerének és csúcsának keresésére indultak. Brahmá lúddá változott és felrepült az égbe, Visnu pedig vaddisznóként mélyen leásott a földbe. Miután az eredménytelen próbálkozás miatt mindketten megalázottan tértek vissza, a szétnyíló fénycsóvából Siva lépett elő, és megrovóan így szólt a veszekedő istenekhez:
– Civakodásotok az egoizmusotokból fakad, mely elvette az eszeteket!
E történet tulajdonképpen rávilágít a lingam-kultusz eredetére és lényegére. A hengeres fényoszlop, a lingam a lét örökös körforgásáért felelős, pusztítva megújító, teremtő Sivát jelképezi. A szimbolikus fallosz minden egyes lélek veleszületett tulajdonságát; a határtalan tudást és a boldogságot reprezentálja. Azonban az egotól, a tudást elfátyolozó, sötétségbe taszító önös érdektől óvakodni kell. Ha viszont az ember kezdi megismerni önnön természetét, lassanként eloszlik tudatlansága, szétárad ereiben a fény, lényét beragyogja öntudata, és Siva révén eljut a megvilágosodásig. A hinduk lingam-imádata lényegében e tudás iránti vágy kifejezése, valamint könyörgés a tudatlanságot megszüntető megbocsátásért.
A nagy gonddal őrzött jonikból kiemelkedő lingamok alja négyzet alakú, közepük oktogonális, a tetejük pedig hengerszerű. A négyzet Brahmát, a nyolcszögű rész Visnut jelképezi, míg a hengeres nyaláb a formákon, színeken és a cselekedeteken felülemelkedett, kozmikus potenciális energiát hordozó Sivát ábrázolja. Valójában a hinduk a lingammal jelenítik meg a Szentháromságot. A lingammal kapcsolatban sokféle magyarázat forog közszájon, az egyik szerint a lingam jeleníti meg a férfit, és a pithan, vagyis az oltár, amelyen a lingam áll, metafizikai értelemben a nőt jelképezi. Ezért a pithanon lévő lingamot kozmikus szimbolikának tekintik.
Az autóból kiszállva magával ragad bennünket a történelmi Tuglakábád. A lepusztult fennsík sziklás kőhalmazai, egy atomrobbantás utáni táj benyomását keltik. A dombtető masszív fellegvára, befelé dőlő, rézsútos falaival leginkább sztupához, vagy citadellához hasonlít. A romokból nehezen állapítható meg merre volt eredetileg a palota, és hol a mecset. Ahhoz is fantázia kell, hogy eldöntse az ember, vajon a földalatti üregek mi célt szolgáltak, börtönök vagy esetleg víztárolók voltak-e; a választ feltehetően csak a régészek tudják. Az is nehezen képzelhető el, hogy itt valaha emberek éltek. A pinceszerű bunkerba lebotorkálva, Tuglakábád egykori bevásárló központjába érünk, azt mondják a folyosóról nyíló parányi kamrák voltak a bazárok. A lőréseket benőtte a fű, a tátongó lyukakon folyondárok kúsznak befelé. Kint a bozótosban egy girhes tehén rágcsál valamit, vörös köveken majmok rajcsúroznak, ricsajuk időnként felveri az évszázadok csendjét. Izgalmas bolyongani a szétmállott erőd sánccal bekerített útvesztőiben. Rajtunk kívül mindössze két család őgyeleg a romokon, több látogatóra számítottunk, hozzászoktuk már, hogy Delhi nevezetességei mindig zsúfoltak.
Tuglakábád gazdái, a közel száz évig uralkodó Tuglakok nagy építkezők voltak, a négy szultán közül három, új, önálló városrészt emeltetett Delhiben. A város megalapítója – Gijász-ud-din, az egykori rabszolga – fényes karriert futott be; egy gyilkosságsorozat után került hatalomra, később Pandzsáb kormányzója lett, majd szultánná kiáltotta ki magát. Az 1321-ben alapított, két év alatt felépült Tuglakábád sorrendben Delhi harmadik városa. A romos erőd szomszédságában áll az alapító szultán mauzóleuma. A méternyi vastag bástyával kö¬rülvett sírkamrát eredetileg védelmi célokra használták, kiöblösödő mélyén élelmiszert tároltak, a földalatti cellák óvóhelyként szolgáltak, a lent lakóknak fúrt kút adott vizet. A síremléket valaha egy több mint fél kilométeres, 27 íves alagút kapcsolta össze az erőddel. A sírkápolnához vezető kőlépcsőket a hat és fél évszázad során sokan koptathatták, ám a grádicsok jól állják a strapát. A városrész rövid ideig állt fenn, mindössze hét évig volt királyi székhely, ugyanis Gijasz-ud-din fia úgy döntött, hogy elhagyja Tuglakábádot és Delhitől körülbelül 1300 kilométerre a Dekkán fennsíkon, Deogiri helyén, Daulatábád néven hoz létre egy új birodalmi központot. A lakókat erőszakkal telepítette ki, de a kilakoltatás visszafelé sült el, egy évnek sem kellett eltelnie, hogy Muhammed rájöjjön a tévedésére, ám az emberek addigra már megelégelték rigolyáit, és fellázadtak a zsarnok ellen. A trónon fia, Firuz sáh követte, majd ezután az utolsó Tuglak, Mahmud következett, akit végül Timur Lenk űzött el, amikor 1398-ban hódító serege élén betört az országba. Mahmud szultánnal lezárult a Tuglakok korszaka.
