Az Agra-Delhi út ittjártunk óta, alaposan megváltozott, kiszélesítették, minősége sokat javult, s ahogy átlépünk Harjana államba, osztott pályássá válik, látszik, hogy az elmúlt években jelentős turisztikai fejlesztés indult meg. Újonnan épült éttermek, hotelek jelzik, hogy több vendéget szeretnének.
Korán este érkezünk Delhibe, így bőven marad időnk mesélni, megbeszélni a látottakat, élményeket, izgalmakat. Indiában járva mindig jó ide visszatérni, biztonságérzetet ad, hogy várnak ránk, hogy izgulnak értünk, hogy örülnek nekünk, ha megérkezünk. A tiszta szagú ágyban gyorsan ránk talál az álom. A csendes éjjelen csak egy megszállott tücsök hegedül szorgalmasan. Reggel kipihenten vesszük birtokba ismét a várost. Felkeressük az ismert helyeket, a Tibet Házban zenekazettákat és füstölőket vásárolunk, a Szarodzsinin pedig jókat turkálunk a sok ruha között, s hogy elég váltásra valónk legyen a hosszú úton, a filléres trikókból, nadrágokból veszünk egy párat. A Csanakján a „Midnight Love” (Éjféli szerelem) megy, a mozi előtt hosszú sorok állnak a jegyekért. A bazárban pedig a „Night-King” a sztár, a potenciafokozó kapszulák főleg az orosz férfiak között kelendők, viszik, mint a cukrot.
A monszun még időnként nekiveselkedik, de már az utolsókat rúgja, a hőmérséklet „mindössze” 30-34 fok, ám a kilencven százalék körüli viszonylagos páratartalmat még így sem könnyű elviselni, bőrünk minduntalan ruhánkhoz tapad, állandóan mosdatlannak, tisztátlannak érezzük magunkat.
A visszaindulás előtt még egy kellemes vizit vár ránk, meglátogatjuk Erzsike nénit, aki hozzánk hasonlóan, szintén örül a viszontlátásnak. A viszonylag jó egészségnek örvendő idős buddhista festőművésznőt, Brunner Erzsébetet, aki szinte már egy emberöltőt töltött Indiában, sokan ismerik Hajnóczy Rózsa könyvéből, a Bengáli tűzből. Az írónő érzékletesen írta le, miként robbant be anya és lánya Santiniketán életébe. „Hívást kaptunk Indiába. Előző életünkben indusok voltunk. Egészen biztos, hogy itt éltünk a csodálatos Indiában, azután reinkarnálódtunk magyarokká. De India emléke fantáziánkban, álmainkban tovább élt. Leküzdhetetlen vágyódással gondoltunk mindig előző életünk színhelyére. Végre is nem bírtunk küzdeni vágyainkkal és írtunk Tagorénak, hogy jövünk...”
A bejárati ajtó biztonsági zárai sorra kattannak, aztán végre beléphetünk. Kedves ismerősként üdvözöljük egymást. Gördülékenyen indul a társalgás, mintha csak nemrégen hagyták volna abba, férjemmel ismét azonnal rálelnek a közös ösvényre, a mindkettőjüket érdeklő buddhizmusra. Erzsike néni ma is hibátlanul beszél magyarul, pedig jóval a háború előtt hagyta el szülőhelyét, Nagykanizsát. A múltból való szemezgetésből rendre szeretett édesanyja bukkan fel, akinek elvesztését még mindig mélyen gyászolja, fájdalmát az elmúlt harminc év sem enyhítette igazán. Érdekfeszítően mesél közös buddhista zarándokútjaikról, nosztalgiával emlékezik vissza a Santiniketánban töltött szép évekre, nagy tisztelettel beszél Rabindranáth Tagoréról, felcsillan a szeme, mihelyt szóba hozza a Dalai Lámát, akit még egészen fiatalon, a Tibetből Indiába való érkezésekor örökített meg, büszkén említi Gandhihoz és a Néhru családhoz fűződő baráti viszonyát, valamint a rangos kitüntetést, amit munkásságának elismeréséül kapott az indiai államtól. Halk hangon, szinte suttogva beszél, hegyeznem kell füleimet, hogy le ne maradjak valami fontos információról.
A patinás szoba ajtóinak kereteit szétrágták a termeszek, a kopott falakat beborítják a két művésznő képei. A Buddha-ábrázolásokon szinte kitapintható a Megvilágosodott belső nagysága. Liláskék égbe rajzolódó sztupáik, bársonyzöld bodhifáik egészen modernek. A hírességek közül kitűnik hófehér szakállával Tagore, jóságos mosolyával Gandhi, a még dús hajú, fiatal Dalai Láma, de a legfrekventáltabb helyen a mama, Sass Brunner Erzsébet portréja függ. A festőművész asszony reumától meggyötört kezei, deformált ujjai súlyos ízületi betegségtől szenvednek. Rég nem fest már. Készülődésünkre a szobában láncra kötött kutya éktelen ugatásba kezd. Időközben beesteledett, a viktoriánus lakótelep fái fekete árnyat vetnek a házra. A dunsztos, fülledt este füstölők, jázminok illatától terhes. Míg az ajtóban álló Erzsike néni az ajtófélfát markolássza, hirtelen belém nyilall a keserű felismerés, lehet, hogy most látom őt utoljára. A kép élesen rögzül bennem: hosszú szoknyás, törékeny alakja, halvány fénnyel körbefont sziluettje, míg élek megmarad emlékezetemben.
Fennmaradó időnk nagy részét úti beszámolónk megírásával töltjük, ami egyre nehezebben megy. Fizikailag elfáradtunk, szellemileg eléggé eltompultunk a hosszú úttól, na meg hát Indiáról egyébként sem könnyű írni, Indiát csak sejtetni lehet, csupán hangulatokat tudunk megfogalmazni, objektív képet adni erről az országról szinte lehetetlen. Minket is hol elkápráztat, hol elszörnyülködtet, olykor szinte az egekig emel, máskor hirtelen leejt a puszta valóságba. Egy biztos: rengeteg inger éri itt az embert, Indiát sohasem lehet közömbösen szemlélni.
Már izgatottan készülődünk hazafelé, a Subarut szervizbe visszük, ahol az olajcserét követően megnézetjük a biztonsági berendezéseket; a fékrendszert, a kormányt, a kuplungot; miután minden rendben, gondoskodunk tartalék üzemanyagról, és alaposan feltankolunk ivóvízzel. Egyre többször kerít hatalmába bennünket a honvágy, gondolatban többnyire már otthon időzünk. Hatvanhárom napja kerekedtünk fel. Már kevésbé hajt minket a megismerés vágya, a felfedezés izgalma; indulnánk már vissza, egyedül csak az vezérel, hogy nagyobb baj nélkül hazaérjünk.
