India – ’Ádáb arz’-zal köszönünk el tőlük

Nagyobb térképre váltás

A Delhi-Amritszár-Lahore-Multán-Szukkur-Dalbandin útvonalon közeledünk a pakisztáni-iráni határhoz. Utunk Harjána és Pandzsáb államokon keresztül, folyóvölgyekben, öntözött mezőgazdasági területeken halad. Le se lehetne tagadni, hogy India éléstárában járunk. A termőföldeket csővezetékből vagy csatornákból öntözik, a mezőkön többfelé látunk elektromos- vagy diezel szivattyúk részére épített téglakunyhókat, jellegzetes tartozékai a tájnak. Az öntözés előtt nem volt ennyire termékeny ez a terület, akkoriban inkább a csatáiról volt híres. India története szempontjából meghatározóak voltak a Delhitől északnyugatra lezajlott ütközetek.

A GT Road menti Panipat mindjárt három csatájáról is nevezetes: az elsőt 1526­-ban Delhi szultánja, Bábar vívta, Ibrahim Lodi ellen, a csata Bábar győzelmével ért véget; 1556-ban Akbár ütközött meg az afgán Shér Sáh seregeivel, itt az ellenfél nyert, ám győzelmét nemigen tudta kamatoztatni; 1761 elején pedig a marathák az afgánok csaptak össze egymással.

Kuruksétra a kauvarák és a pandavák közötti háborúról ismert. A Harjána és Pandzsáb határán található Ambalá „kilóg a sorból”, ugyanis nem valamilyen csatáról nevezetes, hanem arról, hogy állítólag a város melletti hegyen volt eredetileg felállítva a Kutub Minar vasoszlopa, és csak később vitték el innen a muszlimok a mai helyére.

India ma már a világ tíz legnagyobb ipari hatalma közé tartozik, ennek ellenére agrárország, gazdaságát 70%-ban a mezőgazdaság határozza meg, a foglalkoztatottak több mint 50 százaléka a mező- és erdőgazdaságban dolgozik. India lakosságának nagy része falvakban él. Az egy főre jutó jövedelem az ország különböző részeiben nagyon eltérő, főleg háromjegyű számmal kifejezhető (az országos átlag mindössze 310 USA$/fő!), viszont négyjegyű Harjána államban - az egy főre jutó GDP 2330 USA dollár - és a legmagasabb Pandzsábban, ahol az egy lakos által megtermelt nemzeti jövedelem 2770 USA dollár. Ezek után nem véletlen, hogy egyetlen szikh koldussal sem találkoztunk.

Pandzsábot keresztül-kasul utak hálózzák be, szinte nincs olyan települése, mely ne lenne országúton elérhető, a kiterjedt úthálózat fő oka a fejlett mezőgazdaság, a termények begyűjtésének az igénye, hiszen Pandzsáb, Harjánával kiegészítve India „élelmiszerkosara”. Korábban Pandzsáb és Harjána egy állam volt, ám a szikh önállósodási törekvések miatt 1966-ban további osztódás vált szükségessé, e területet vallási alapon osztották fel egy szikh és egy többségében hindu államra.

Bármerre is járunk, a településeken bőséggel találkozunk, válogathatunk a sörbárok, vendégfogadók, kifőzdék, éttermek között. Dhotira vetkőzött hindu fiúk sütik a csapátit, boszorkányos gyorsasággal formálják kerekre a kovásztalan tésztát. Sürögnek-forognak a tésztakupacok és a forró kemencék között.

A pandzsábi Ludhianát Lodi herceg alapította 1480-ban, innen kapta a nevét. Textil- és könnyűipari központ, ezenkívül itt készül az India-szerte oly népszerű Hero kerékpár, jó nehéz, strapabíró bringa, sebváltója természetesen nincs. A városban élt a nagy ínyenc hírében álló mahárádzsa, aki - mielőtt kivándorolt volna Svájcba - 120 szakácsot alkalmazott, ebédre és vacsorára egyaránt 120 fogást készíttetett, amiből egy adagot megkóstolt, a többit pedig szétosztogatta személyzetének.

Másfél hónapja, Iszlámábádban a lapok címoldalán szerepelt a város, a pakisztáni újságok véres zavargásokról, szikh terrorakciókról számoltak be. A nagykövet úr kérlelt minket, véletlen se jöjjünk Ludhiana felé. Udvariasan azzal utasítottuk vissza, hogy ezt nem tehetjük, mert arra visz az út. Végül is jövet - a dharamszalai kitérő miatt - elkerültük, most azonban kénytelenek vagyunk a városon átmenni, mivel valóban erre vezet utunk. Ludhiána jelenleg nyugalmas, Pandzsábban ezúttal zavargásnak semmi jele, ilyenkor a betakarítás idején kevesebb idő marad a terrorcselekményekre.

Az út kellemes, gyors, kényelmes az utazás, már Amritszár közelében járunk, amikor egy unatkozó szikh azzal játszik, hogy előzgetve kocsinkat, teli szájjal röhög felénk. Veszem a lapot, időnként engedem, hadd menjen, aztán lehagyom, majd jól rálépek a gázra, s végérvényesen a hátam mögé parancsolom a kis Marutit.

Amritszárba nem megyünk be, a város szélén megnézünk három-négy „spártai”szállodát. A berendezésük még csak elmenne, azonban a tisztaságuk hagy némi kívánnivalót maga után. Végül egy kellemesen hűs, tiszta hotelben éjszakázunk, a sok turbános férfi között én vagyok az egyetlen nő. Az International igazi szikh hotel, rajtunk kívül mindenkin ott van az „öt K”. A bárban sajt pakorát, krumpli chips-et eszünk. A terem sarkában szépszámú asztaltársaság, hangosan beszélgetnek, jókedvűen tömik magukba az ételt, hörpölik a szeszt, innen-onnan felhangzik egy-két emésztést segítő böffenés. Szikh módra „Ádáb arz”-zal, köszönünk el tőlük, majd a jobb érthetőség kedvéért, megtoldjuk egy „phir milengével”, hindi viszontlátással. Figyelmességünkön meglepődve hálásan bólintanak, s kívánnak nekünk jó utat. A légkondicionálótól mélyhűtött szobában a sok-sok párnával felpúpozott dupla ágyon - utunk során először - mindketten fázunk. Szekrényünkben egy kis egér rágcsál, a folyosón pedig beszívott férfiak danáznak. Alaposan felöntöttek a garatra, reggel az ajtók elé kitett üvegtermésből - a whiskys és sörös üvegek garmadájából - látjuk, vidámságuk nem volt véletlen.