Amritszárt észak felé hagyjuk el, a szikhek szent városa után egyenesen a tibeti menekülteknek otthont adó Dharamszalába tartunk. A települések között igen jó az út, sokkal jobb mint Pakisztánban, ám a városokról már nem mondható el ez; a burkolat feltörve, hatalmas gödrök és kátyúk mindenütt, óvatosan, csak lépésben lehet keresztülvergődni, a forgalom miatt egyébként sem vágtathatnánk. Pathankot sáros, gödrös utcáján egyik pocsolyából a másikba csúszkálunk, mikor az egyik csomópontnál különös formájú traffic police-ra leszünk figyelmesek. Nem tévedés, a rendőr dobogóján egy nagy szarvú, fekete tehén áll! A városból kiérve az út egyre feljebb emelkedik, kanyargóssá, vadregényessé válik. A táj szüntelen változik. Időnként az eső is elered, jó lesz igyekeznünk, mert az égen haragos felhők gyülekeznek.
Himacsal Pradés határán felírják autónk adatait, pontosabban férjem beírja egy naplóba. Úgy látszik, aki a szikhektől jön, az gyanús, máshol ugyanis nem fordul elő ilyesmi. Az útszéli mangófák roskadoznak az apró szemű gyümölcstől, az egyik alatt egy TATA tehergépkocsi platóján fiatal srácok állnak, jóízűen falatoznak. Indiában több mint ezer fajta mangót ismernek, az embereknek megvan a kedvenc mangójuk: Alphonse, Dasszehri, Banganapalle, Langra, Szafeda, Csausa. Ez a különlegesen finom, sárgás belű, változatos formájú és színű, nagy magvú gyümölcs nemegyszer maharadzsákról, állatokról vagy termőhelyéről kapta a nevét. Az egyes fajták elnevezése kifejezhet romantikus gondolatokat, utalhat a méretre, az ízre, sőt a színre is.
A kanyargós hegyi utat néhol az eső alámosta, amitől egysávosra keskenyedik, ettől eltekintve elég jó a minősége, vonalvezetése. A hegyoldalról patakok csörgedeznek alá, lent a völgyben folyó kanyarog, szemet gyönyörködtető a 
látvány. Kéregető majomcsapat állja útunkat, pillanatok alatt elpusztítják maradék pakisztáni kekszünket. Piciny falu mellett tekereg az út, a folyóparton ünneplő asszonyok az áldozati ételt, a praszadot rendezgetik. Köröttük sok-sok mécses lángja vibrál. A nagy nézelődés miatt elvétjük az útelágazást. Dharamszala felé már szívósan esik, még mielőtt fölérnénk, áthatolhatatlan köd ereszkedik a tájra. Az utolsó kilométereket felhőben tesszük meg, a vak vezetésben csak egy-két halványan pislákoló lámpa fénye segíti az eligazodást, az alsó városban kivilágított bazárok, hotelek sorfala közt haladunk el. McLeod Ganj közelében meredek emelkedőn kaptatunk, a köd sűrűsödik, a hajtűkanyarokkal tűzdelt út keskeny, a sötétség áthatolhatatlan. Este nyolcra érünk a buszállomásra. Derekam fáj, szemem ég, érzem nagyon elfáradtam. Még nem tudjuk, hol hajtjuk álomra fejünket.
A hatalmas Dhauladha szirtjei tövében megbúvó, „zarándokok szállása” jelentésű Dharamszala tulajdonképpen két részből áll: az alsót zömében hinduk lakják, míg a 600 méterrel feljebb található (közúton több mint 10 km!), a szikhek históriáját megíró angol történészről elnevezett, 1800 méter magasan elterülő McLeod Ganj-ban a kínai megszállás elől hazájukból elmenekült tibetiek leltek új hazára. Itt él 33 éve Őszentsége, Tibet XIV. Dalai Lámája is. A kis hegyi település tele van olcsó, tiszta hotelekkel, mégsem könnyű a szálláskeresés, ugyanis rengeteg a nyugati turista. Sokan vesznek részt kezdő és haladó meditációs kurzusokon, nyelvtanfolyamokon, vannak, akik az alternatív tibeti gyógyászatot tanulmányozzák, mások a túrázás, a hegymászás örömeinek hódolnak, sőt találkozunk hippikkel is.
Monszun ide, monszun oda, a hotelek többsége zsúfolásig tele. A Green hotel nem tetszik, sok a lépcső, a mutatott szoba dohos (ekkor még nem tudjuk, hogy az esős évszak idején a hegyi üdülők, hotelek mindegyike dohos), a Nokonorban és a Tibetben nincs hely, csak a sokadik próbálkozás után sikerül egy kis szobára lelnünk a Himalája szállodában. A berendezése teljesen puritán, egymásnak derékszögben állított ágyak, egy szúette asztal, falba mélyesztett polcok, az ablakból elénk táruló panoráma viszont elkápráztat. A kocsival szorosan a fal mellé állunk, hogy a szűk helyen elférjen mellettünk más jármű is. Amikor visszatérünk szobánkba, egyik ágyunkból csinos tibeti leány ugrik ki, úgy ruhástól heverészett rajta. Később a konyhában találkozunk vele, míg én érdeklődöm, hogy készítenek-e palacsintát, férjem a bátyjánál kitölti a bejelentkezési lapot.
A tibetiek igyekeztek megőrizni szülőföldjük hangulatát, még a szállodák és az éttermek nevei is az óhazát idézik. Mi a Tibet hotel éttermében költjük el vacsoránkat. Én tibeti specialitást - Őszentsége kedvenc ételét, momo-t - a mi gombócunkhoz hasonló, fűszeres zöldségkeverékkel töltött kifőtt tésztát rendelek, Attila viszont ízes mandzsúriai zöldségfalatokat kér magának. Az étel jó, a hely hangulatos, igazán kellemesen érezzük magunkat. A falról a láma fényképe, a pultnál a személyzet mosolyog ránk. A vendégek állandóan cserélődnek. Kedveljük a tibetieket, az idegeneket viszont nem minden esetben, a franciák hangosak, az angolok flegmák, az amerikaiak extrovertáltak, egyik-másik szakadt fazon, olyan mint aki napok óta nem mosakodott. Szállodai szobánkkal szemben a háziak már alszanak, a lépcsőföljáró mellett egy kis fehér kutya halkan vinnyog, napközben idegen ebek jól megtépték, gazdája az eső ellen gondosan bebugyolálta. Melegítőben alszunk, reggelre bizony 18 fok alá csökken a hőmérséklet. Az ablakon túl tejfölös köd, a kinti világból semmit nem látunk.
Férjemet még lasszóval sem tudnám visszatartani, épphogy csendesedik az egész éjjel szakadó eső, máris indulunk a tibeti felé. Az utcán - látszólag céltalanul - nyugati turisták, öregek, fiatalok, extravagánsak, meditatív alkatok és hippik bóklásznak. A tibetiek vidámak, mosolygósak, többek között az a pap is, amelyik elénk guggol le pisilni. Náluk ez így természetes. Az asszonyok macskaügyességgel kapaszkodnak fel a meredek lépcsőkön, létrákon, kezük teli csomagokkal. A hegyoldalról patakokban ömlik le a víz, folyik végig az utcán. Virágot locsoló idős bácsi a maradék vizet a többihez, a háza elé loccsantja. A girbegurba főutca közepén kis tibeti templom áll, szentélyében egy hatalmas, négy oldalán sok kisebb imamalommal, melyek szinte sohasem állnak meg, ugyanis az arra járó tibetiek ajkuk között a szent mantrát mormolva, jobb kezükkel újra, meg újra megpörgetik azokat. Azt tartják, ha az élet kerekét megforgatják, a fohász felszáll az egekbe. A megvilágosodás, a jobb újjászületés reményében szakadatlan ismételve szól az isteni erővel felruházott ősi szöveg, a tudást és bölcsességet egyesítő bűvös mantra, az „Om mani padme hum”. Varázsa minket is magával ragad, átjárja lényünket a szó mágiája, a misztikum szépsége, a bölcsesség mélysége.
A kolostorban egy szerzetes a kísérőnk, ő mutatja meg az utat Tibet XIV. Dalai Lámájának titkárságához. A kispapok karatéznak, az udvaron mindenfelé tornaszerek, nyújtók, korlátok, ezektől olyan izmosak, kisportoltak mindannyian. Most sajnáljuk csak igazán az iszlámábádi kényszerpihenőt, mert ha csak néhány nappal érkezünk előbb, Őszentsége minden bizonnyal audiencián fogadott volna bennünket. Nemcsak a velünk foglalkozó szimpatikus fiatalember állítja ezt, de Tenzin úr, a Dalai Láma személyi titkára is sajnálkozását fejezi ki. Tőle tudjuk meg, hogy a hazánkból nemrég visszatért lámának igen sűrű a programja; Simla környékén vallási ünnepeken, kálacsakra (időkerék) beavatáson vesz részt, államfőkkel, neves politikusokkal tárgyal, különféle külföldi meghívásoknak tesz eleget. Azt javasolja, hogyha időnk engedi, augusztus végén vagy szeptember elején térjünk vissza Dharamszalába, mert akkor valószínűleg fogad minket Őszentsége. A kivételes bánásmódot annak is köszönhetjük, hogy ajánlólevelünk van az Árya Maitreya Mandala Rend kelet-európai központjától, valamint tagjai vagyunk a tibetiek által jól ismert nemzetközi emberjogi szervezetnek, az Amnesty Internationalnak, s nem utolsósorban annak, hogy férjem régóta érdeklődik a buddhizmus iránt, s nem ismeretlenek előtte Tibet környezeti problémái sem. A titkár úrtól szomorú dolgokat hallunk, elmondása szerint gyakorta szöknek át Indiába csapatba verődött árva tibeti gyerekek, azonban a kínai határőrök gyilkos golyóitól mindig ottmarad egy-két ártatlan áldozat. Távozás előtt még bemegyünk a templomba, szerzetesek lótuszülésben mantráznak, egy-két fehér is köztük gyakorol, időnként megpörgetik az életkereket. Délután visszasétálunk, és átadjuk Tenzin úrnak a lámának szánt szerény ajándékunkat, egy csikóbőrös kulacsot, valamint egy angol nyelvű Budapest-könyvet. Reméljük sikerül örömet szereznünk Őszentségének.Reggel, délben, este menetrend szerint bekanyarodunk a Tibet étterembe, ezúttal újdonsült barátunkkal, a láma titkárságán dolgozó fiatalemberrel, Chopney-val megyünk vacsorázni. Jó étvággyal eszi a tojásos rizst, chilis csirkével; a csontdarabokat a legnagyobb természetességgel az asztal alá dobja. Végtelen szimpatikus, sokat mesél Őszentségéről. Most egy kicsit lazíthat, de amikor itthon van főnöke, megállás nélkül kell dolgoznia. Meghív minket az SOS gyermekfaluba, melyben 4-6 ezer gyereket látnak el. Meredek lejtőn kapaszkodunk fel a faluhoz, már egész közel járunk a településhez, amikor kezdenek körvonalazódni házai. Az intézet a falu fölött, a festői Del-tó közelében, eldugott helyen fekszik. A feliratok szerint a gyermekfalu legfőbb adományozói németek és norvégok voltak. A kizárólag tibeti gyerekeket, tibeti tanítók, tibeti és angol nyelven oktatják. Végigjárva az épületeket, egy-egy teremben 30-40 gyerek található, valamennyien felügyelet nélkül, néma csendben, fegyelmezetten tanulnak. A táblán fel van tüntetve a jelenlévők száma és a távollévők névsora. A játékszobákban sokféle egyszerű játékkal vallásos oktatás folyik, a buddhizmussal ismerkednek. Az udvaron óvodás korú gyermekek csúszdáznak önfeledten.
Elfogadjuk Chopney meghívását, Nokonor hotelbeli „ideiglenes lakása” alig nagyobb mint a mi szállodai szobánk. Minimális bútorzata a lehető legegyszerűbb. Néhány inge, nadrágja az ágyra terítve. Tibeti ayurvédikus gyógyszert kapunk tőle, ezt használja a láma meghűlés ellen. Fényképeket mutat Bangalore-ban élő családjáról és barátairól, megtudjuk, hogy ő már itt Indiában született, és sohasem járt még hazájában, Tibetben. Búcsúzóul Őszentsége dedikált fényképeivel ajándékoz meg bennünket s átadja egyik bangalore-i barátja címét azzal, hogy feltétlenül keressük fel.
Megejtően szép a vidék, a tibetiek vendégszeretete még egy napig itt tart bennünket. Amint kitisztul a levegő, elénk tárulnak a Himalája havas csúcsai, zavartanul gyönyörködhetünk a sötét ősfenyvesekből kimagasló, tipikusan tibeti emeletes házakban. Imazászlókat lobogtat a szél. A legenda szerint ezen a vidéken barangoltak a gaddik, a mesebeli pásztorlánykák. Később ismét beborul az ég, elered az eső, és így megy egész napon át. Ilyenkor megiszunk egy-egy forró zöld teát, vagy meg-megbújunk valamelyik apró tibeti bazárban.