Hosszas macera után, intenek: „finished”, mehetünk, felnyílik a sorompó, átgördülünk a túloldalra: Attariban vagyunk. Lehet, hogy csak India iránt érzett elfogultságunk teszi, de tény, hogy nyomban másképpen érezzük magunkat, egyszerre minden pozitív színezetet kap; azonnal megragad a hatalmas szubkontinens egyedülálló aurája. Más a hangulat, a fogadtatás, s a nefelejcskék égről talán még a nap is kellemesebben süt le ránk. Namasztézunk. A barátságos gesztusra a határőr tenyerét imádkozásra összetéve, meghajtja fejét. Mozdulatának jelentése: „Az én lelkem és a te lelked egy! Légy üdvözölve!”
Míg Attila a hivatalos papírokat intézi, az ülésen hátradőlve pihenek. Szitármuzsika tölti be a kocsit, zsibongató érzés ömlik szét ereimben, szerelmes érezhet ehhez hasonlót kedvese közelében. - Kedves Indiám, végre ismét földedre léphettem. Remélem, ez alkalommal nem kell Benned csalatkoznom! - buggyan ki belőlem. Az ügyintézés itt sem gyorsabb, de a szikh alkalmazottak végtelenül udvariasak. A fedett, oldalt nyitott csarnokban itt-ott asztalok, néhány páciens ül, lehetünk vagy négyen-öten. Hindi tudásunknak nagyon örülnek, férjem elmondja, hogy Namaszté India címmel, könyvet akarok írni Indiáról, ettől a szikh teljesen elérzékenyül. Kéri küldjünk majd neki egy példányt, lehetőleg angolra lefordítva. Mindenkinek tetszik az ötlet. Vizsgálgatják a Subaru alját, kérdezik, viszünk-e aranyat, vagy drogot. Pár vékonydongájú hindu jéghideg sört kínálgat, a hét decis Thunderbolt márkájú pandzsábi árpalé elég drága - 45 rúpiáért adják - most azonban ez egyáltalán nem számít.
Egy középkorú szikh vámőrt kapunk útitársul. Az egyik határőr kér meg bennünket, hogy vigyük el Amritszárba. Kapóra jön a fuvar, mert legalább nem kell keresgélnünk. Próbálunk vele beszédbe elegyedni, ám csak akkor élénkül meg, amikor Khalisztánt emlegetjük. Nagyon elcsodálkozik, hogy hallottunk róla. Tőle tudjuk meg, hogy míg az elégedetlen szikhek nemzeti pártja csak autonómiát követel, addig a radikálisabbak Khalisztán néven önálló állam megalapításáért küzdenek. Követelésük nyomatékosítására a '80-as évek óta számos terrorcselekményt hajtottak végre. Törekvéseiket emigráns politikusok és pénzemberek támogatják. „Amennyiben India nem teljesíti követeléseinket, és nem nyugszik bele egy önálló szikh állam, Khalisztán megalapításába, egy vulkánkitörés veszélyével kell számolnia” - nyilatkozta egyik vezetőjük.
Utasunk egyenesen az Amritszári Aranytemplomhoz, a szikhek szent helyeinek legszentebbikéhez navigál minket. Itt őrzik a híres szent könyvet, a Granth Szahibot. A templomba nem mehetünk be rögtön, belépés előtt a látogatók kötelesek levenni lábbelijüket, befedni fejüket, megtisztítani kezüket, lábukat. A szikh szentélyekbe tilos dohányt, cigarettát, alkoholt vagy bármilyen drogot bevinni, istenkáromlással felérő odabenn az italozás vagy a rágyújtás. Megengedett viszont a fényképezés, mely lehetőséggel élek is, mert megindítóan gyönyörű ez a harmonikus épületegyüttes.
A közel négyszáz éves templom számos viharos eseményt élt meg, hol gyűlölettől indíttatva, hol megtorlásként rombolták le. Legutóbb - azután, hogy az elszakadásra törekvő szikhek a fanatikus Bhrindánvále vezetésével itt halmozták fel fegyver- és lőszerkészletüket - szabályos ostromot kellett elviselnie. Az Indira Gandhi által 1984 nyarán kivezényelt kormánycsapatok tankjainak csak a szentély lerombolása és hatszáz emberélet árán sikerült elfojtania a felkelést. A véres eseményre Bhrindánvále hívei terrorakciókkal válaszoltak, pár hónappal később a miniszterelnök-asszony is két szikh testőre áldozata lett. Indira halálhírére az őrjöngő hinduk ártatlan szikheket öltek halomra, üzleteiket, gépkocsijaikat felgyújtották. Delhi lángolt, fekete füst takarta el a napot, félelem, kétségbeesés költözött a lelkekbe. A gyilkosságot sokan a szikhek közül is elítélték, ám a merényletet elkövető testőrök kivégzésének napján - mintha összebeszéltek volna - valamennyien fekete turbánt öltöttek.
Ahogy belépünk a templomegyüttesbe, közvetlen a főbejárat közelében áll a Bábá Buddhá emlékére márvány talapzattal körülvett öreg jujube fa, a több mint 500 éves Bér Bábá Buddhádzsí. A feljegyzések szerint a Harímandir első főpapja, a nagytekintélyű Buddhádzsí e fa árnyékában üldögélve figyelte, hogyan keverik a habarcsot a templom építéséhez. A pandzsábi néphagyomány Dukhbhanjani, más néven Szomorúságűző faként tiszteli az öreg jujubefát.
A szent medencét hófehér márvány gyalogjáró és épületek fogják közre, közepén lótuszvirágként emelkedik ki a színarannyal bevont Darbar Szahib. Szikh hívők hosszú sora várakozik a bejutásra, közéjük ékelődve a tömött sorban araszolva haladunk előre a templom felé. Felemelő az áhítatos csend. A szentélybe lépő hívőket elnyeli a hűs sötétség. A templomban ősz szakállú pap, a granthí olvassa a szentírást, szavait dallamos zene kíséri. Az Ádí Granth (a szikhek szentírásainak gyűjteménye) előtt fehér lepel, erre teszik a hívők az adományaikat. A Harímandirt elhagyva a szikhek homlokukkal érintik a szent márványt, a medence kövér halai tátogva kérik a felszentelt édes pépszerű étel (praszád) maradékát. Szemünket elkápráztatja a vakító fényben ragyogó aranykupola és a csillogóan fehér márvány. A forrongó Pandzsábban itt megnyugszanak a kedélyek, a szakadár szíveket feszítő indulatok, az egyenlőség és az összetartozás érzése forrasztja egybe a lelkeket.
Kifelé jövet, a templom bejáratánál - a még mindig fülünkben csengő szent muzsika hatására - néhány szikh vallási énekeket tartalmazó magnókazettát és - hogy többet megtudjunk a különös nép történetéről, mestereiről és szokásairól - egy, az Aranytemplom történetét leíró, könyvet (The Golden Temple Past and Present, Madanjit Kaur, 1983, Guru Nanak Dev University, Amritsar) vásárolunk.