Újdelhiben mihasznaként élvezzük a semmittevést, jól esik az újabb pihenés, kell a feltöltődés. Kellemes érzés ismét a Szarodzsini bazárban alkudozni, s a Csanakján ízlelgetni Nirula’s csodálatos fagylaltjait. Ifjú házasként egykoron Radzsív és Szonja Gandhi is idejártak. Csanakjai szikh boltosunk örömmel ismer fel, de a Connaught Place néhru-sapkás öreg drogistája és az árkád alatti könyvárus fiatalember sem felejtett el minket. Helyén van a Szingh ház magkereskedője is, szinte minden változatlan, mintha tegnap jártunk volna itt utoljára. A szarodzsini piac tehenei békésen kérődznek, festett istenei társaságában, ugyanabban pózban hűsöl csarpáján a nyomorék bételárus. A Diplomata negyed szakadt szádhúja sem hiányzik, csak mintha koszosabb lenne ruhája, haja pedig szürkébb; és most is lótuszülésben reparálja a szakadt szandálokat, papucsokat a sarki suszter. Az autóriksások azonban ravaszabbak, a kulis gyerekek szutykosabbak, kedvelt pénzük a rúpia jóval elhasználtabb, sokkal lyukasabb, mint volt múltkoriban, s az égen is több csóka repdes.
Úgy tűnik számunkra, mintha most több lenne a városban a tehén; feltehetően lazsál a tehénrendészet, de az is lehet, hogy a hindu nacionalizmus térhódításával szaporodtak el ennyire. Indiában ugyanis a tehenet az anyaság szimbólumának tekintik, és szent állatként tisztelik. A termékenységet, a bőséget jelképezi; minden terméke hasznos: a tej, joghurt, ghí tápláló, a trágyájából készült szárított lepény eltüzelhető (napi 1,2 kg-ból évi 32 kg száraz trágyát nyernek), vizeletével pedig számos betegség gyógyítható, használják fogfájásra, fogszuvasodás ellen, szájöblítésre, kézfinomításra. Amikor kimúlik a jószág, feldolgozhatják a bőrét is. Húsát nemcsak a hinduk, de a szikhek sem fogyasztják. Az igazhitű hindu szemében a marhahúsevés kannibalizmus.
A tehenek védelme régi időkre nyúlik vissza, a Maurják előtti korban még áldozati állatok voltak. Hittek lélekvivő erejében, ezért az elhunytat tehén által vontatott szekérrel szállították a halotti máglyához, ahol aztán vele együtt az állatot is elhamvasztották. Sok helyen a haldokló ágyához tehenet vezettek, abban a hitben, hogy farkának megfogásával átsegíti magát a túlvilágra. Az ajándékozásból és a szent himnuszok recitálásából álló védikus áldozati szertartás valaha lényeges része volt a mindennapi életnek. A recitálást és a ceremóniát a bráhminok végezték, az áldozati ajándékok többnyire tehéntejből és tisztított, olvasztott vajból, azaz ghíből készültek, praszádot bárki felajánlhatott. A tehén ugyanolyan fontos szerepet töltött be, mint a szent tűz vagy a bráhminok. A legenda szerint Szurabhi (jóillatú) Kamadhenu (vágy tehene), a hindu mitológia szent tehene, gazdája minden kívánságát teljesítette. Az áldozati állatokból később haszonállatok, igavonók lettek. A régészeti leletek tanúsága szerint a tehenek áldozati állatként való felhasználását a Krisztus előtt V-IV. század körül kezdték korlátozni, s miután később levágásukat is betiltották, véglegesen kialakult a szarvasmarhák szentsége. A Harappa civilizációban már szent állatok voltak, húsukat tilos volt elfogyasztani vagy az isteneknek feláldozni. A tehenek tisztelete a hinduk körében azóta sem csökkent, védelmükben Gandhi is szót emelt: „A tehén védelme isten minden oktalan teremtményének védelme. Aki tehenet levág, ugyanolyan bűnt követ el, mint aki brahmant öl.”
Indiában - a közel 200 millió tehénből - körülbelül 180 millió lapos tőgyű, sovány, sérthetetlen „India-anya” kószál szabadon, a városokban élő testes állatok állandóan éhesek, folyton valami ehető után kutatnak, mindent megesznek, olykor még a szemetet is. A városi tehenek alkalmazkodtak a körülményekhez, igazi urbanizált állatok, nyugodtan közlekednek az utakon; ha éhesek, füvet legelnek valamelyik parkban, vagy kiszolgálják magukat a piacokon; innen-onnan elvesznek egy-egy lédús narancsot, gránátalmát, vagy egy érett banánt, de gyümölcs hiányában elégedetten rágcsálják a spenótot vagy a karfiolt is. Mintha csak tudnák, nem érheti őket bántódás, mindenhol menedékjogot élveznek.
Az áldásos állatok legtöbbje azonban beteg, hulladékhalmokban turkálnak, tenyésztésre alkalmatlanok, olykor fennakadást okoznak a közlekedésben; egy-egy forgalmasabb csomópontban a végtelen nyugalommal heverő állat jókora dugót alakíthat ki. E szent állatok ennek ellenére tiszteletnek örvendenek a közlekedők körében, az autósok nagy becsben tartják őket, mindenféle manőverre képesek miattuk; lassítanak, óvatosan kikerülik őket, türelmesen várakoznak, amíg a tehenek áttérnek a túloldalra. Noha úgy tartják, hogy a tehenek tőgyeit jobb kézzel maga Indra isten tölti meg tejjel, a valóságban egy-egy tehén évente átlagosan mindössze 400 liter tejet termel, (termelne, ha fejnék) az európai 5000 literrel szemben. (Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy Indiában nem foglalkoztak szarvasmarha-tenyésztéssel, a nemesített fajták ismeretlenek, az országban mindenhol a púpos, sovány zebutehén látható.) A rengeteg állat jelentős környezetszennyező, azáltal, hogy évente mintegy 80 millió tonna metánt kérődznek és szellentenek, nagyban hozzájárulnak az üvegházhatás erősödéshez.
Dillit - ahogy az indiaiak ejtik Delhit - Ázsia „örök városaként” emlegetik, már Krisztus előtt ezer évvel laktak itt, területén hét település őrzi múltját, az egymást követő dinasztiák ugyanis mindig újabb várost emeltek. Szerencsére a különböző korok városai viszonylag épségben fennmaradtak. Az utolsó, sorrendben a nyolcadik, a Lutyens-tervezte Újdelhi 1911 óta India fővárosa. A függetlenség kivívása óta sokat gyarapodott Delhi népessége, gombamód szaporodtak a szatellit városok, a hatalmas metropolisz lakóinak száma ma már meghaladja a 8 milliót. A modern Delhi India leggyorsabban növekvő városa, ha a jelenlegi tendencia megmarad, mind területben, mind népességben hamarosan túlszárnyalja a gyarmati idők városait: Bombayt (Mumbai) és Kalkuttát (Kolkata).
Delhire már buddhista és dzsaina forrásokban is fellelhetők utalások, akkoriban Indrapattának, Hathinapurának, Yoginipurának hívták. A Mahábhárata eposzban, mint Judhisthira király székvárosa, Indraprasztha néven szerepel. A pándavák által alapított, Dzsamuna-parti városra ma már csak Indrapáth emlékeztet, ahol a Purána Kilá áll. A pándavák utáni Delhiről kevés írásos emlék maradt fenn, feltehetően recesszió következett be a város életében, ugyanis sem a Krisztus előtti korszak nagy görög utazói: Nearkhosz és Megaszthenész, sem pedig a kínai buddhista zarándokok: Fa Hszien és Hszüan Cang feljegyzéseiben nem található említés a városról. Egyedül a híres alexandriai geográfus, csillagász, matematikus, a görög Ptolemaiosz jelez Daidala néven egy települést Indraprasztha közelében.
Kalandos történeténél fogva a város megszámlálhatatlanul sok műemlékkel - hindu, mogul, angol építészeti remekkel - büszkélkedhet, számuk meghaladja az ezret. Az ide látogató hiába is szeretné, képtelenség felkeresnie valamennyit. Nevezetességei közül talán a Lál Kilá, a Puráná Kilá, Humajun síremléke, a Rádzs Ghat, a Birla templom, a Dzsantar Mantar, a Rasthrapati Bhavan, India Kapu, a Connaught Place, Palika bazár, a Lodi kert, Kutáb Minár, Iron Pilar, Tughlak király erődje és sírja, Szafdarzsang nagyvezír síremléke, a bahai Lótusz templom, Asóka-oszlopa, valamint a Dzsáma Maszdzsid, India legnagyobb mecsetje a legismertebbek.
Újdelhiben ezúttal sem csalatkozunk, most is éppoly elragadó, mint ahogy emlékezetünkben élt. Hűvös nyugalma, modern, árkádos villái, fantáziadús középületei, fasorokkal szegélyezett körútjai, széles alléi, tágas, pázsitos parkjai, burjánzó flórája ismét lenyűgöznek bennünket. Nem véletlenül tartják a világ egyik legelegánsabb és legzöldebb fővárosának. A Lutyens által megálmodott Újdelhiben kaptak helyet a Parlament, a Kormányzósági épületek, itt található a Köztársasági Elnöki Palota, ebben a városrészben vannak a bankok, üzletházak, a rangosabb szállodák, valamint a külképviseletek is.
A briteket régóta izgatta az ideális helyen fekvő, elbűvölően szép, műemlékekben gazdag, ezeréves múltú Delhi, ide akarták áttenni székhelyüket Kalkuttából, hasonlóan a különböző dinasztiákhoz, innen kívánták kormányozni az országot. Az új birodalmi főváros alapításának konkrét ötlete V. György fejéből pattant ki, elképzelését 1911-es indiai látogatása alkalmával fejtette ki. A leendő Újdelhi főépítészének az angol Sir Edwin Lutyent nevezték ki, munkatársául a dél-afrikai Sir Herbert Bakert választották. A Kormányzói palota alapkövét maga György király és Mária királynő rakták le, eredetileg a Koronázási parkban, ám ez a terület városképileg nem találtatott jónak, a megfelelő helyet hosszas vita után végül a Mazsola-hegyen (Raisina Hill) jelölték ki. Itt építették fel az alkirály palotáját, a Viceroy Palace-t, amely ma Rashtrapati Bhavan néven ismert, és India Köztársasági elnökének hivatalos rezidenciája.
Az európai ízlésű, a reneszánszhoz vonzódó Lutyens nem lelkesedett túlságosan az indiai építészetért, a mogul stílust hivalkodónak, a hindut pedig túl gyermekdednek találta. Más véleményen volt viszont az alkirály, Lord Hardinge, ő az indiai építészet mellett tört lándzsát, ugyanakkor György királyt a mogul műalkotások szépsége nyűgözte le. Végül abban egyeztek meg, hogy a stílusban se a keleti, se a nyugati ne domináljon, hanem az épületeken ötvöződjön a tipikusan brit és indiai. Ezt a törekvést talán a Rashtrapati Bhavan tükrözi a legjobban, mely egyidejűleg hasonlít a római Pantheonra és a szancsi buddhista sztupára.