Még igazából az előző kalandunk élményeit sem emésztettük meg, máris újabb utazáson törtük a fejünket; természetesen mindketten ismét ugyanarra az országra, Indiára gondoltunk. Pedig éppenséggel indulhatnánk közelebbre is, hisz Európa ugyancsak temérdek felfedezni valót, újdonságot nyújtana számunkra. Nekünk mégis a már kétszer látott India kell. E nosztalgiára nem könnyű rövid, de még nehezebb ésszerű választ adni, szerencsére erre nincs is szükség, hiszen India nem a racionális, hanem az intuitív emberek világa. Egy olyan ország esetében, melyről nem lehet semmi olyat állítani, melynek ne lenne az ellenkezője is igaz; melyet közhelyszerűen, sommásan az ellentétek országának neveznek; mely, noha rohamosan modernizálódik, sok tekintetben mégis megrekedt a középkornál; melyről elmondható, hogy egyszerre vonzza és taszítja az embert, mely ugyanabban a pillanatban mutatkozik gazdagnak és szegénynek; nem sok értelme van a logikus érvelésnek. India elsősorban érzelmeket ébreszt, hangulatot kelt, éppen ezért csak belülről, spirituálisan közelíthető meg. Nem lehet leírni vagy megmagyarázni, csak sejtetni engedi magát; e földrésznyi hatalmas ország belső lénye a nyugati, racionális elme számára megfejthetetlen rejtély, elérhetetlen, megfoghatatlan talány. Visszahív a hinduk szent városa Benáresz, a buddhizmus bölcsője, Szárnáth, de jó volna megnézni a hatalmas metropoliszt, Kalkuttát is, valamint elzarándokolni Körösi Csoma Sándor nyughelyéhez, Dardzsilingbe! Szívesen vegyülnénk el ismét Újdelhiben, a Connaught Place forgatagában, keringenénk a Palika Bazár labirintusában, tisztelegnénk Gandhidzsí „síremléke” előtt a Rádzsgháton, zsémbelnénk ravasz hindu szkúteresekkel, alkudoznánk agyafúrt kasmíri kereskedőkkel, miközben állandóan azon dohognánk, hogy már megint rászedtek.
Indiába utazunk. A színpompás, sokvallású, ezernyelvű, megmagyarázhatatlan Janus-arcú Indiába. De milyen járművel menjünk? A baleseti statisztikák szerint legbiztonságosabb repülő egy rossz emlékű dél indiai utazás óta szóba sem jöhet. Az eset óta ugyanis betegesen ódzkodom mindenféle repüléstől. Úgy adódott, hogy az Indian Airlines gépével Kerala fővárosába, Trivandrumba tartottunk, azonban a célállomás előtt még Kocsinban is le kellett szállnunk. Pilótánk hosszasan körözött az Arab-tenger fölött, míg végre a sok sziget között sikerült rátalálnia Willingdon szigetére. Először zuhanni kezdett a gépünk, majd amikor szerencsésen földet értünk, a leszállópálya tűnt túl rövidnek, kis híján a város főutcájában kötöttünk ki. A Boeing orra mindenesetre átnyúlt az acél védőkorláton. Korábban átéltem meleg pillanatokat a zord Himalája fölött is, Afganisztán légterében pedig oly barátságtalan légörvénybe kerültünk, hogy összekapódott gyomorral már búcsúztam az élettől.
Válasszunk más járművet! A vasút állítólag - a leírások szerint - csak az iráni Kermánig visz, onnan busszal folytathatnánk utunkat, ám ez a megoldás nagyon időigényes, és olyan bizonytalan, mint a kivert kutya vacsorája. Mehetnénk a Kijev-Baku útvonalon is, majd onnan Dzsolfán és Tabrizon át tovább Teheránig; ez a megoldás valamivel gyorsabbnak tűnik, itt viszont a szovjet utódállamokban gyakori nemzetiségi villongások miatt a közbiztonság nem kielégítő.
A régebbi bedekkerek szerint egyes magánvállalkozók rendszeres autóbuszjáratokat közlekedtetnek Isztambul és Delhi, sőt München és Delhi között is. A váltott sofőrökkel, éjjel-nappal zötykölődő pléhbuszok ötlete a férjemnek sem tetszett, ezért ezt a verziót gyorsan elvetettük. Természetesen megpróbálhatnánk az autóstoppal egybekapcsolt buszozást, vonatozást is, de ez a fajta gyűrődés inkább a nálunk fiatalabb generációnak való, mi már kinőttünk a hátizsákos turizmusból.
Autóbusz utak Indiába (Nagyításhoz kattintson a térképre!)
Maradt a hajó, ez azonban még a vonatnál is reménytelenebbnek látszik, hiába keresgélünk a nemzetközi menetrendben, nem lelünk megfelelőre. Igaz, hogy a Perzsa-öböl országai és Pakisztán között sűrűn ingáznak hajók oda-vissza, ám ezek kizárólag zarándokokat szállítanak. Ráadásul a hosszadalmas tengeri ringatózás nem kifejezetten élvezetes, közben az ember naphosszat a határtalan víztükröt kénytelen kémlelni.
Utolsó lehetőségként merült fel a közút és a személygépkocsi gondolata. E meglehetősen kockázatos közlekedés melletti legfőbb érv, hogy kocsival nagyobb a szabadság, nincsen az ember helyhez kötve, nem kell a menetrendekhez alkalmazkodni, többet lát, könnyebben mozog; de talán még ennél is többet nyom a latban, hogy szűkös anyagi lehetőségeink, valamint a rendelkezésünkre álló idő korlátozott volta miatt, a tervezett utat bejárni, ráadásul mindent megtekinteni más járművel aligha lennénk képesek. A mi két és fél hónapunkkal szemben a gyakorlott világutazók minimum 6 hónapot szánnak egy ilyen útra.
Első ténykedésként vettünk három autóstérképet: egy európait, egy közel-keletit és egy indiait. Napokig görnyedtünk a lepedőnyi térképek fölött, majd kijelöltük a legoptimálisabb útvonalat, amely Románián, Bulgárián, Törökországon, Iránon és Pakisztánon át vezet Indiába. Méltán nevezik ezt az utat „hippi-ösvény”-nek, ugyanis ezen az útvonalon mentek, sőt tartanak ma is Nepál fővárosába, Katmanduba a dologtalan, családjuk által pénzzel rendesen megtámogatott fiatalok, akiknek „lázadásból” kedvük szottyan egy kis világjárásra. A kiválasztott útvonal még így térképen is megdöbbentően nehéznek és iszonyú hosszúnak látszik, úgy 25-30 ezer kilométert tennénk meg hetven-nyolcvan nap alatt, ami körülbelül napi 400-500 kilométer vezetést jelent, bár vannak olyan hegyi szakaszok, melyeken 200-300 kilométernél többet még a helyismerettel rendelkező profik sem képesek levezetni. A távolság nagyságára jellemző, hogy a Budapesttől Delhiig több mint 7500 kilométert kell megtenni, és ez még csak az út első stációja.
Az utazáshoz persze kifogástalanul jó, strapabíró autó szükséges, e kívánalmaknak azonban kiszolgált öreg Skodánk aligha felelhet meg. Hiába van meg bennünk a mehetnék, hiába ismerjük már az útvonalat, hiába tudjuk azt is, hogy mely városokat ejtenénk útba, mit lenne érdemes megnéznünk, hol kéne megszállnunk, milyen oltás kell, miféle gyógyszerek szükségesek és milyen útipoggyászt vigyünk magunkkal. Kevés pénzünk lévén, kocsi vásárlásról szó sem eshet.
Tervezgetés közben pattant ki a merész idea a fejemből: mi lenne, ha utazásunkhoz szponzort keresnénk? Törekvésünket pár hónapos kitartó próbálkozás után végül siker koronázta. Előbb az Autókertől, majd később a Merkúrtól is kedvező ajánlatot kaptunk. Az utóbbi egy Maruti-Suzuki személygépkocsit kínált fel számunkra. Izgatott a nagy kihívás, szenzációs lenne a Hindusztáni-félszigetet egy Indiában gyártott kocsival megjárni. A Szandzsáj Gandhi szerelméről elnevezett Marutival - kipróbálása után - mégsem mertük vállalni a sok akadályt, veszélyt rejtő utat, ez a mutatós kis járgány remek menettulajdonságaival egyetemben is, főleg városi közlekedésre való, na meg méretei miatt nem ideális az ilyen hosszú utazáshoz.
Az Autóker-Subaru Autószalon - reklámtevékenység fejében - egy japán Subaru-Libero mikrobuszt kommendált, amit nagy örömmel fogadtunk el. A remek menettulajdonságokkal bíró, számos extrával felszerelt mutatós jármű legfőbb erénye talán a négykerék-meghajtás, ami egyes bedekkerek ajánlásai szerint Ázsiában majdhogynem kötelező. Ilyen hosszú úton azonban az sem utolsó szempont, hogy a kocsinak jó nagy a belső tere, s a hátsó ülések átalakíthatók fekhelynek.
Az autóval való ismerkedés könnyen ment, már az első kör után összeszoktunk, mint lovas a lovával, megéreztük egymás ritmusát. Csodálatos gép, ragyogóan gyorsul, észrevétlenül, finoman lassul, jól lehet vele manőverezni és parkolni, majdnem helyben megfordul, nem fogyaszt többet, mint a Skodánk, a dudájának hangja markáns, akár a nagy buszoké (keleten ez nem egy hátrányos tulajdonság), s a riasztója meg olyan érzékeny, mint a legkényesebb szűzlány, elég csak hozzáérni, máris „nyafog”.
Reggelenként az első dolgom, hogy kimegyek a kertbe, s végigsimítom sárga-kék csíkos oldalát. Gyönyörű kis jószág, hófehér dukkós teste csillog villog a korai napfényben, olyan mint egy ékszerdoboz.
[A térkép forrása: Tony Wheeler – West Asia on a shoestring, Lonely Planet, 1986.]