A sorból kiállva ideje átöltöznöm, hiszen Iránban a külföldi hölgyektől is elvárják az iszlám öltözködési szokások tiszteletben tartását. Hosszú nadrágos, tunikás pandzsábimhoz fejemre kendő, lábamra zokni dukál. Habár az idegennek nem muszáj csadort ölteni, viselhet hosszú szoknyát, vagy nadrágot s hozzá vehet blúzt, pulóvert, egyedül az a fontos, hogy a teste teljesen be legyen fedve, csak a kézfejek és az arc - hajtól a nyakig - maradhatnak szabadon. Elsődleges szempont az is, hogy a viselt ruha kellően laza, bő legyen, ügyelve arra, hogy véletlenül se mutassa a test domborulatait. A kendő nem helyettesíthető sem kalappal, sem sapkával. A gyűrűtől eltekintve mindenféle ékszer használatát kerülni kell, s csak a messziről észrevehetetlen szolid smink megengedett. A férfiaknak hosszú nadrágot kell hordaniuk, tilos a sort. A rövid ujjú ing sem kívánatos, azonban a hosszú ujjú ing ujját felgyűrhetik (maximum a könyékig), ám biztosabb, ha csak kevéssel ér a csukló fölé, ebből nem lehet baj. Semmi gond nincs a pólóval, ha fölé zakó kerül.
Lassító kocsink láttán szőrös képű fiatalemberek rohannak hozzánk. Igencsak meglepődünk, amikor szerbusszal köszönnek be az ablakon.
- Hogy vagy? Hová mész? Kell riál? Cséndzs márka, dollár? Van forint? Leva? - záporoznak a kérdések.
Miután megtudják, hogy Indiába igyekszünk, attól kezdve nem tágítanak. Pedig nem akarunk váltani, hisz nem tudjuk, hogy papír nélkül bevihetünk-e pénzt Iránba. Ha nem szabad, akkor mit csináljunk a sok riállal. Egyikük azonban nem hagyja lerázni magát, szimpátiánk elnyerése érdekében angoljába magyar szavakat kever, azt állítja, hogy járt már Magyarországon.
- Viza oké? No problem! Grín kártya van? No problem! Irán kocsi, no problem! - szinte választ sem várva mondja a magáét.
Mikor végre levegőt vesz - kihasználva segítőkészségüket -, Attila öltözködési tanácsot kér tőlük.
- Haj látszik, problem! Nincs lábon zokni, problem! Kar kilátszik, problem! Öltözködés Irán problem! - sorolják az intelmeket tőmondatokban.
Visszajövet a tuvaletből - ahol a ruhát váltottam - íziben leellenőrzik külsőm, komoly kifogásolnivalót nem találnak, ám kilátszó csuklóm láttán kissé elhúzzák szájukat. Az iráni tolerancia határesete lehetek, mert végül is jóváhagyóan bólintanak. Iránban a Ramadán idején az ilyen ledérségért büntetés jár, a forradalmi gárdisták nem sokat teketóriáznak, festékkel öntik le mindazokat, akiknek pólójukból, rövid ujjú ingükből kilátszik csupasz karjuk. A miheztartás végett 1990-ben bejelentették, hogy mindazoknak az adatait, akik megsértik az iszlám öltözködési szabályokat, számítógépre viszik. Íme egy kiváló példa arra, amikor a XX. századi technika VI. századi célokat szolgál.
Beszélgetés közben kiderül, hogy jól ismerik Nadyafit, az iráni speditőrt. Kedvelik a magyar kamionosokat, jól ki lehet velük jönni. A legsoványabb kurdnak - kitartó kérlelésére - férjem odaajándékozza a nyakba akasztható pénzes táskáját. Ezen ismét fellelkesednek.
- Irán kell benzin! Irán kell aludni, Irán kell szállás! Határ Pakisztán 2200 km! Kell aludni, kell enni! Kell benzin! Kell riál! Kell váltani! Bank adni kevés riál, mi adni sok riál! - mondják megállás nélkül.
Ennyi érvnek nem lehet ellenállni, fémérmékben levő 9 márkánkat - mivel bankban úgysem válthatnánk be - odaadjuk 1200 riálért, maradék levánkért - melyet nem sok értelme lenne végighurcolnunk a hosszú úton - pedig 12 000-et kasszírozunk. Később kiderül, hogy jobban is válthattunk volna, de most ez nem számít. A vámterületen a duty-free shop felé menet ismét pénzváltók serege rohanja meg Attilát. A Sivas előtti parkolóban megismert kamionos barátunk tanácsára veszünk 12 csomag Marlborot. Néhány Iránból érkező turista is a shopba igyekszik, ők azonban először a whiskys boltot célozzák meg, ahová tikkadt vándorként zsibbasztó szpirit és a hideg sör reményében szédelegnek be. Látjuk szomorú jövőnk, két hónap múlva, feltehetően mi is ilyen kicsavart citromok leszünk.
Szerencsére nem kell sokat várnunk. Hálából valamennyi körülöttünk megforduló fullajtárnak adunk egy-egy pakli cigarettát. A hivatalos ügyintézés útvesztőjében egy segítőkész „border police” is mellénk szegődik. A formaságokkal viszonylag hamar megvagyunk, a különböző irodák (Immigration Office, Health Certification, Custom) pecsétőrei viszonylag rövid kérdezősködés után minden okmányunkra rányomnak egy-két plecsnit, legvégül a kocsi részére is kitöltenek egy nyomtatványt. Miután az oltási igazolásunkat rendben találják, indulnánk az utolsó, elbocsátó pecsétért, ám közben eljött az ebédidő, ami további egy órás várakozást jelent számunkra.
Még hozzá sem szokhattunk, máris el kell válnunk ettől a csodálatos országtól, visszanézve szótlanul egy „Allaha ismarladik”-ot (viszontlátásra) mormogunk magunkban. A belső udvarban, a „senki földjén” már csak karnyújtásnyira vagyunk Irántól - a világ egyik legrégebbi országától, az egykori Perzsiától.
A két nemzet között szögesdrót feszül. A határ nyugati oldalán török zászló lobog a szélben, a szemközti kopár hegyoldalon fehér kövekből Turkey, azaz Törökország van kirakva. Az udvar iráni kerítésén fekete zászlók sorakoznak, a mártírok emlékére kitűzött gyászlobogók között egymagában árválkodik a zöld-fehér-piros színű nemzeti zászló, közepében az Iszlám Köztársaság speciális szimbólumával, melyet két sorban, összesen 22 Allah-o-Akbar (Az Isten hatalmas) felirat fog közre.
A kamionokat folyamatosan zsilipezik át, most csupán a papírokra vetnek pillantást, így az ügyintézés nem tart tovább egy percnél. Autóbuszt eddig még nem láttunk, az egyetlen személygépkocsi, a mienk. Iránba csak külön külön léphetünk be, egy kocsi - egy ember, itt ez így szokás. A csupasz falú teremben, rácsos kármentők mögött ügyintézők fontoskodnak. Az angolul kitöltött „entry paper” nem elegendő, mert egy másik irodában az egész szöveget átírják perzsául, ezt követően pedig akkurátus kukacírással bevezetik egy agyonhasznált, szamárfüles „vendégkönyvbe”. Ezzel azonban még nincs vége a dolognak, néhány további formanyomtatvány következik. Mellettünk egy megviselt fiatalember győzködi a hivatalnokokat, a borotválatlan, szikár ír, törökországi és szíriai körútja után most Iránba készül, azonban nagy gondban van, nem stimmel valamelyik pecsétje, ráadásul a buszt is lekéste, a következő pedig csak 24 óra múlva jön. Kínlódásával nincsen egyedül, férjemnek is nehezen megy a kommunikálás, angolul keveset tudnak, a lényeges információk minden esetben törökül vagy fársziul (perzsául) hangzanak el. Miután végzünk, intenek, mehetünk, a kocsira azonban nem kaptunk belépőt. Reklamálunk, mert úgy hallottuk, többször is megtörtént, hogy az átutazókat szabályosan beléptették Iránba, az autójukat viszont ott kellett hagyniuk a határon. Megnyugtatnak, hogy aggodalomra semmi okunk, az innen két kilométerre lévő Custom Office-ban mindent elintézhetünk.
