Rosta Erzsébet weboldala


A Subaruval feltehetően könnyebben vesszük majd az akadályokat, a kanyargós szerpentineket, a veszedelmes hegyi utakat. Iránban sós mocsaraktól és kiszáradt tavaktól övezve, sivatagos, félsivatagi sztyeppes vidéken halad majd az út, ahol időnként nemcsak a föld mozog, de a gyakorta viharos szél a homokkal együtt a kavicsokat fölkapja, és mire odaérünk júliusban már nem kizárt az 50 Celsius-fok fölötti hőmérséklet sem. Persze a szélsőséges éghajlatú Pakisztán és a trópusi hőségű India sem áltat jobb útviszonyokkal, sőt, ha nagyon iparkodunk, pluszként, már az Indus völgyében telibe kaphatjuk az első monszunt, mely arrafelé épp július közepe tájékán söpör végig.

Minden valószínűség szerint lesz alkalmunk kipróbálni, hogyan reagál járművünk az időjárás szélsőségeire, mire jó a négykerék-meghajtás, mit ér a manőverező képesség az óriási nagyvárosok kaotikus forgalmában.

A török vízumot szerezzük be elsőként, de az indiai és a pakisztáni átutazási engedélyeket is megkapjuk egy nap leforgása alatt. Félve, hogy az iráni vízumra heteket kell várnunk, vagy - mint ahogy azt a jól értesült bennfentesek mondják - esetleg meg sem adják - felkészülve arra, hogy a tervezettől eltérő útvonalon kell mennünk - más lehetőségeket is végiggondolunk. Mehetnénk például a volt Szovjetunión keresztül, Taskentnél délre fordulva Afganisztánon át, a Kabul-folyó völgyében Peshawar felé. Az afganisztáni belső villongások, törzsi háborúk miatt ezt az écát azonban nyomban elfelejtjük.

- Mi lenne, ha Kínán át próbálkoznánk? - kérdezi férjem, s máris rámutat a térképen az ősi Selyemútra. Ez esetben először Frunzéba (feltehetően más már a neve) kellene eljutnunk valahogy, aztán Kínába, Kasgár városába, majd onnan a 4733 méter magas Khundzseráb-hágón át érhetnénk el Észak-Pakisztánt. A kínai Kasgárt a pakisztáni Iszlámábáddal összekötő „Karakoram Highway”, amit rövidítve csak KKH-nak hívnak, 1284 kilométer hosszú, gépkocsival úgy 4-6 nap jártányi út. Kétségtelen, izgalmas lenne végigmenni a világ legmagasabban fekvő kiépített autóútján, a Himalája, Karakorum és a Pamír hegységek között kanyargó KKH-n, melynek megépítésén olykor 15 ezer pakisztáni és 30 ezer kínai munkás dolgozott. Az útépítés óriási erőfeszítéseket, sok véráldozatot követelt. A csaknem húsz évig tartó munkálatok alatt az út majdnem minden kilométere egy áldozatot követelt: 810 pakisztáni és 82 kínai vesztette életét az építkezés során. Talán a számos veszélyforrás az oka, hogy a KKH-t külföldiek nem, vagy csak különleges engedéllyel használhatják - mint utóbb megtudtuk - ez az út elsősorban a kínaiak és a pakisztániak számára áll nyitva.

A latolgatások sorát a hőn áhított iráni tranzitengedély megadásáról szóló telefonértesítés szakítja félbe. Előzőleg sokan ijesztgettek rémhírekkel, de még az iráni követségen sem biztattak semmi jóval, ugyanis a vízumkérelmet nem itt hagyják jóvá, hanem elküldik Teheránba, a Külügyminisztériumba, ahol valamilyen megfontolás alapján vagy engedélyezik, vagy nem. Előre senki nem lehet okos, egyes országok polgárai könnyen, másokéi nehezen kapják meg, de az sem ritka, hogy mindenféle indokolás nélkül egyszerűen megtagadják a beutazótól az engedélyt, a döntés valószínűleg mindig az aktuális politikai helyzettől függ. Néha egészen extra dolgokat kérhetnek, például munkahelyi ajánlást, iskolai látogatási bizonyítványt, vagy ha valaki repülővel akar utazni, akkor a repülőjegyének másolatát. Valójában én is csak akkor hiszem el, hogy van iráni vízumunk, amikor a ruszárit viselő ügyintéző hölgy kezembe nyomja a két útlevelet, a benne díszelgő pecséttel. Szerencsére nyomban észreveszem, hogy csak egyszeri belépésre szól vízumunk, nem pedig kettőre, ahogy kértük, az elírást íziben kijavíttatom. Most már jó lesz igyekeznünk, mert a vízum érvényessége a kibocsátás napjától ketyeg, nem pedig a felhasználástól.

A következő meglepetés akkor ér, amikor kiderül, hogy az általunk sima ügynek képzelt biztosítás milyen problémákkal jár. Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy egyszerűen besétálunk valamelyik biztosítóhoz, ahol vég nélkül sorolják szolgáltatásaikat. A túl nagy rizikó miatt nemcsak a két legnagyobb biztosító nem vállalja a gépjármű-biztosítást, de a többi is nemet mond, a Providenciától a Garanciáig, a Coloniálon át még a Lloyd is elzárkózik. A Hungária cascóját pedig én vagyok kénytelen elvetni; az még csak hagyján, hogy mindössze a török-iráni határig vállalnának garanciát, ám azt, hogy az újonnan beszerelt Piranha riasztóhoz egy általuk ajánlott kisiparostól további pluszigazolást követelnek, már képtelen vagyok tolerálni.

Ezek után kényszerűségből marad a kötelező biztosítás dokumentuma, a zöld kártya. Ha minden kötél szakad, az ázsiai területen majd keresünk egy török biztosítót, esetleg más országban kísérletezünk, talán több sikerrel járunk. Mindenesetre biztosítás nélkül nekivágni elég rizikós, hiszen anyagilag felelősséget vállaltunk a Subaruért. Elképzelni sem merjük, milyen következménnyel járhat, ha összetörik a kocsi, vagy ne adj’ isten, ellopják.

Az oltásokkal több szerencsénk van, az előző utunk előtt kapott tetanusz és a tífusz még három évig hatásos, a koleraoltást viszont nem ússzuk meg, ez ugyanis csak hat hónapra és ötven százalékban nyújt védettséget. Mivel azonban, ahogy a doktornő viccesen mondja: „száz százalékos védelmet két oltás sem nyújt”, beérjük eggyel. Ha kérnénk, hepatitisz ellen is beoltanának - a pakisztáni útikönyv javasolja a fertőző májgyulladás elleni oltást - mi azonban ezt inkább kihagyjuk. A malária elleni tablettákat már szedjük. Az OTE trópusi tanszékének orvosnője a Delagilt javasolja, amely a lehető leghatásosabb az ottani garázda szúnyogok által hordozott vírusmutáns ellen. Ha mégis megkapnánk a váltólázat, arra az esetre felír egy receptet az Indiában kapható gyógyszerre. Ajánlja még, vigyünk magunkkal sebfertőtlenítésre tiszta szeszt, e jó tanácsot azonban nem szabad komolyan vennünk, hisz ha a szeszmentes Iránban és Pakisztánban - az úgynevezett „száraz országokban” - megtalálnák kis flakon alkoholunkat, lenne nekünk „nemulass”, e meggondolatlan cselekedetünket minimum botozással, vagy korbácsolással „díjaznák”, de talán még súlyosabb büntetést is kaphatnánk.

Noha komolyan vesszük az egészségügyi intelmeket, és természetesen vigyázunk magunkra, nem ülünk fel a riogató rémtörténeteknek. Mi, vegetáriánusok kevesebb fertőzésnek vagyunk kitéve, mint a húsevők. Indiában eddig egyszer sem használtunk fertőtlenítő tablettát, sőt a Kovalam-parti gyerekek kezéből bátran ettem a hámozott ananászt, Attila pedig Ó-Delhiben egy utcai árustól vásárolt, kézzel sózott, citromozott jégcsapretket falatozott gondtalanul, és akkor még nem is szóltam a szállodai, na meg a vonatokon csurgó, fogmosásra használt mosdóvizekről, s mégsem lett egyikünknek sem kutya baja. Ha mindentől félünk, akkor nem marad időnk örülni!

Közeleg az indulás napja, már beszereztem két jókora fejkendőt, s hosszú ujjas bokáig érő ruhákat, azt mondják ugyanis, hogy Iránban nem tanácsos az öltözködéssel kitűnni a csadoros nők közül. Valamennyi úti dokumentumunkról kópiákat készíttetünk. Napokig válogatok a pár útra szánt praktikus holmi között, s még nagyobb gonddal, minden eshetőségre számítva állítom össze egészségügyi csomagunkat. Nagyon izgat, kapunk-e majd ólommentes benzint, mert a Subaru katalizátoros autó. Bár mindenhonnan azt a választ kapjuk, hogy természetesen van, ám ha félretájékoztatnak, akkor bizony „tönkrevághatjuk” a katalizátort. A követségeken személyesen is megnyugtatnak; emiatt ne fájjon a fejünk: „Unleaded petrol no problem” (Ólmozatlan benzin nem probléma). Közvetlen indulás előtt a szervizben a teljes olajcsere, és revízió közben a mestertől ellessük a szerelési alapfogásokat. Attila szorgalmasan gyakorolja az urdu és a perzsa betűket, a hindi dévanagári írással elboldogulunk, mert tanultuk.

Hátravan még a Külügyminisztérium engedélyének megszerzése is, hogy beszámolóinkat a kinti magyar követségekről adhassuk le, utunkról ugyanis rendszeresen tájékoztatjuk a Népszavát.